Ezt nevezem…! Új filozófiák születnek meg az úton a tudatalattiban, amíg az ember nyaka L alakban kövül meg alvás közben. Csalfa fűszálak (mezőn növő bocitáplálék típusból), akikkel barátkozni lehet, de óriásgilisztákká alakulnak át és beszippantanak. Menekülés a halál karmából és más izgalmak valahol Lengyelországban a busz elejében, s valaki belém botlik, mert dolga van.
Poznańban vagyunk.
Lépjünk vissza ottani első napunkra, s innen vegyük föl a szálat.
Házinéninkkel, Barbarával 29-én délután ismerkedtünk meg. Az első szimatok után egyre barátságosabb viszonyba kerültünk. Az elejétől fogva transzportált minket, ha úgy óhajtottuk – de jobb volt néha buszozni, beszívni a várost a tömegközlekedésen keresztül. A fuvaroztatásra legjobban egyszer volt szükségünk. Szilveszter éjszakáján, tíz óra tájban. A menetrendre bambán pislogó fantasztikus négyes elakadt a városban. Ott ért minket a pánik, azaz inkább csak engem. A hátam mögött, jobb vállamon kopogtatott meg, és azt mondta, bu, nincs több busz. Megrekedtünk a város egyik pontjában (a központ és Podolany köztiben), egy órán át vártunk egy olyan városit, nem későn, kilenckor, ami nem is közlekedett 31-én háromnegyed kilenc után. Tehát kissé megszívtuk az időbeni, fél tizenegyre való visszatérésünket a csoportos újévvárásra. Pánikoltam én még három ember helyett is. A többiek elvoltak, míg én, na jó, inkább hagyjuk, meg hogy mennyire fáztam, pedig nem is volt olyan hideg, mint tavaly, olyan nagyon, nagyon. Azért egy óra várakozás után… S még Poznań egyik fárasztó részege is belénk botlott, ő lengyelül, Tomi szerbül.
De máris jött Barbara a fekete Škodával, a Praktikerhez, éljen az uniformizálódó világ – de legalább szép nagyban ki van írví! Van különbség Rondo és Aleja Solidarnosci között is. Barbara előbbinél, mi utóbbinál. Where are you? At the SIGN of Praktiker, not Praktiker, the shop. OK, I’m coming. I’m at Aleja. I see, well, we are at Rondo. OK, I’m coming.
Időben odaértünk mindenre. Tizenegykor már nagyjából mindenki összejött Podolany általános iskolájának tornatermében. A folyosón minden vendéglátó család házi nasit, édességet, szendvicseket készített a bolygó számos pontjából érkezőknek. Kiderült ugyanis, hogy az iskolába két parókia zarándokai hivatalosak – voltak még Mexikóból is. Éjfél előtt áhítat és mise. Fehér mécses mindenkinél, a szomszéd mécseséről átcsúszik a láng, énekek, több száz gyertyafény járja be a termet, mígnem a miatyánk ámenjével már az új évet köszöntjük. Kedves érzések járnak körbe.
Az este bulizós részében – persze alkoholmentesen (tényleg!) – a népek ilyen-olyan műsorral álltak elő. Általában táncos mókák voltak ezek, de kaptunk svéd nyelvleckét is, horvát ki kicsodát, Szerbiából semmit. Kettő felé már otthon szürcsölgettük a teát.
Az év első napján az ebédet a család (Barbara fia, menye, annak öccse és az anyós mami) társaságában fogyasztottuk. A nagymami kb. olyan idős, mint az enyém, annyi különbséggel, hogy még jobban eljárogat egy bottal, lengyel (fontos eltérés) és még beszél franciául és németül is. Oroszul nem. Azt csak a későbbi lengyel generációk beszélnek, a kommunista érában születettek. Új mamink még a német okkupáció alatt volt kisgyerek, s oroszul már nem kellett tanulnia. Amíg az én mamám a magyaroknak örült, a lengyeleket a németek sanyargatták az elejétől fogva. Van különbség kettejük között, de mindkettő jó társaság. Anekdoták, kérdések, a múlt tanúi. Nélkülük mi sem lennénk.
A hangulatot a szűzhavas terasz és kert még jobban elvarázsolta. Lustálkodtunk, a bécsi koncert örökös repertoárja, remélem, sosem fog unalmassá válni, a lényeg, hogy a karmesterek váltják egymást. Az idei hangverseny életem legviccesebb ürgéjét mutatta meg ebben a szerepben, egy műfogas, vietnami veterán kinézetű bácsi vezényelt pálcikájával. Jót szórakoztam rajta.
Az utolsó nap délutánja alatt már nem turistáskodtunk, vacsora előtt regionális találkozóra került sor. Összejöttünk nagyjából mindannyian a vásárcsarnok egyik előadástermében, és Richard testvér megosztotta benyomásait a taizés gyülekezetekről és testéri hivatásának 30 éves tapasztaltairól. Ő a balkáni megbízott, horvátul beszélt, s nem rászólt valaki a közönség soraiból, hogy a Nizozemska az Holandija – no comment! Érdekes monológja után többen felszólaltak, többek között csoportvezetőnk, Olivér is, arról, mit jelent számukra ez a gyülekezet, mit kapnak és miért éri meg ide eljönni. Mindenki kiemelte a feltétel nélküli szeretetet és annak jelentőségét. Én is rá szavazok, vezéreljen minket ő, s mindegy, hogy az Nizozemska-e vagy Holandija.
Két fontos dátum került még említésre, egy őszi, szeptember elseje körüli boszniai találkozó Szarajevóban, ami egy nagyobb szabású találkozó lesz; s egy február 27-i dátum, amikor lényegében a vajdaságiak találkoznak Péterváradon a Szent György-templomban (Crkva Svetog Juraja). A szarajevói találkozóhoz természetesen összefogott a két keresztény felekezet (a katolikus és az ortodox), de még mielőtt egy asztalhoz ültek volna szervezkedni, az iszlám egyháznak elővigyázatosságból megmagyarázták, hogy nem ellenük szervezkednek. Inkább ehhez sem fűzök semmit.
Ezután már csak vacsora, mise, egy kis pihi a Vásárcsarnokban, majd komótosan hazafelé egyik busszal.
A másodika, szombat volt a hazaindulás napja. Kulturáltan elbúcsúztunk, a macskától is, aki vendégellenessége ellenére minket egy-két szisszentéssel és francia (ott született) nyávogással megtűrt a házban. Kipihentek voltunk, készek két nap buszozásra. Délelőtt tizenegy felé már a busz mögé kerítettük Poznańt egy berlini kaland reményében. Berlin és Barcelona idáig a favoritok. Az ember egyszerűen érzi a város zamatán, hogy tudna-e ott élni. A németem biceg, a spanyolom nada, cerveza, si, no, de be tudnám vállalni ezt a két helyet. Prága is kedvenc, de az olyan inkább mézeshetes, sok-sok reprízzel szinten. Brüsszelben pedig ott a Delirium, ami minden kocsma anyja, a kocsmaméh! Minden ember, aki egyszer járt, ott a nosztalgia köldökzsinórja már összeköti őket.
De ki tudja, Berlin még mit tartogathat, ha egyszer tavasszal vagy nyáron látogatjuk meg? Esetünkben délután ötkor értünk a brandenburgi kapu elé, és éjfélig volt időnk a városra. Annyi bizonyos, hogy a Dalí-múzeum, állandó tárlatával, este nyolcig várja a látogatókat, és nem érdemes háromnegyed nyolcra odaérni, azaz véletlenül belebotlani, mert a kb. 400 kiállított tárgyra kevés az a negyedóra – főleg esetemben, amikor az Elfolyó idő előtt 20-30 percig álltam.
Csoszogtunk a havas járdákon, Checkpoint Charlie volt az első találkozásunk a Fallal. Dermesztő hangulata van a Fal körüli valódi (s nem az imperialista kapitalista turisztikai) kultusznak is. Auschwitzot sem fogtam fel teljes valójában, amíg most nem láttam, s a Fallal is így voltam. Ami a legviccesebb, kb. nem sokkal Berlinbe érkezésünkkor jutott eszembe, hogy ja, persze, a Fal. A Checkpoint Charlie egyike volt a nyolc határátkelőnek, ami főleg szellősségéről volt híres, ahol ilyen-olyan módon átszökhettek a szovjet részből Nyugatra.
Meg kell még említenem, hogy odaértünkkor természetesen szembesültünk a brandenburgi kapuval, ami olyasmi, mint a Károly híd Prágában. Hemzseg a turistáktól. Egy laza legyintéssel és egy-két fotóval elintéztük, s megtudakoltuk, hogyan is juthatunk el a Fal néhány részéhez (mivel darabjai, sávjai maradtak meg), utána pedig Kreuzbergbe, a művésznegyedbe. Ketyegett a stopperóra, de időben voltunk.
A Friedrichstraßén lefelé, a Checkpoint Charlie-t is, majd a Dalí-múzeumot, mint már mondtam, véletlenül találtuk meg. Nem szabad tervezni. Elég, ha van egy kis elképzelésed, hogy mit akarsz, s utad jó helyekre visz.
Kreuzbergben, lehet, megtalálnám a pótanyakocsmát. A Zum Elefanten sem volt egy rossz hely, biliárd, fiatalok, öregek, kulturáltan iszogatnak, minőségi(!) sörök, Krombacher, Smoki (forever, saját forrás), Die Toten Hosen mindvégig.
A pofonegyszerű tömegközlekedésben tíz után fél óra alatt visszaértünk a brandenburgi kapunál várakozó buszunkhoz, s a megbeszéltek szerint, éjfélkor indultunk is Prágába. Filmek estéje következett. Egy több száz kilométeres úton egy katasztrófafilm volt az az esti nyitány. Szerencsére már mindenki túl fáradt volt, hogy egy árokban lássa buszunkat. Egy misztikus thriller volt az első néznivaló, Passengers, aminek csavarát már felénél kitaláltam, de még így is lekötött (kiderült, hogy a nő is meghalt a film eleji repülőszerencsétlenségben, csak túlságosan ragaszkodott az élethez, de rájött, bele kell nyugodnia a halálba, és a végére a többi elhalálozott átsegítette lelkét oda, ahova mindannyian eljutunk egyszer – a hó esett, nyeltük a kilométereket, s néha, csak-csak odavetettem egy pillantást az útra, hogy mennyire havazik és elég biztonságosan vezet-e a sofőr). Mr.Bean nyaralásából már csak felére emlékszem, a Jöttünk, láttunk visszamennénkből pedig már csak képfoszlányok maradtak… mentem inkább menekülni valamilyen vérszomjas garázda mutánstól.
Prága előtt egy újabb benzinkutas megálló tárulkozott ki előttünk, hogy mindenki tiszta fogakkal, frissebb szájízzel lépjen be a Romantikába és igya meg reggeli kávéját ott.
Prágai foszlányok:
Néha jobb elővigyázatosságból csak egy kávét rendelni, mert közel tíz euróra is rúghat a két reggeli ébresztő – de legalább jól felébreszt.
Szép, ha havazik Prágában.
Délután felé már több csigát lehet találni az utcákon, több ember köhög, de szabadabb a levegő. A barna sör a Kozel. A játék az UNO. A lényeg a séta és a kis utcák. A főtéren egyik legnagyobb szuvenírüzletet egy zombori olasz szerb pacák tartja. Kedves ember.
Egy másik figura pedig kedvezményesen adja portékáját, ha fitogtatjátok származásotokat, ami Szerbia.
A váltóirodák mocskosan váltanak. Ezért óvatosan válts! Nem mindegy, ha húsz vagy hetven eurót akarsz koronában viszontlátni. A 17 korona egy euróért borzalmas, a 24-25 már korrekt ajánlat.
Egy elégedetlen kuncsaft előadását is láttuk a zombori arc boltja melletti váltóban. Egy alkalommal Zvezda-szurkolók szét is verték a helyet.
Prága varázslatos és tele van meglepetésekkel.
Prága pár napja írta egy emilben, hogy visszavár és kíván.
Az út összegzése annyi lenne, hogy barna sört csak óvatosan szabad rendelni Lengyelországban és, hogy UNO-zni nagyon jó. Hogy jó kereszténynek nem vagyok egy példás eset, az biztos, legalábbis ahogyan a regula előírja, lehet, nem nekem kellene, kellett volna egy keresztény zarándokútról írni, de megbeszélem én ezt Istennel, a csendemben, amikor gyertyát gyújtok – nevet is rajtam eleget, hogy te totál kész vagy, fiam!
Jó napot, szomszéd!
