A közszereplők felelősségének legalább két szintje van. A kimondott szót sem árt meggondolni, de az mégiscsak elszáll (verba volant). Amit viszont leírunk (scripta manent), hát azt néhányszor is meg kell fontolni, mert könnyen megtörténhet, hogy színre lép egy jóindulatú barát, egy elszánt vitapartner, s úgy nekünk ront, mint bolond bornyú az édes anyukájának.
Majdnem vad és durva bevezetőm után, kedves Feri, ígérem: legalább megkísérlem ezen írásom stíluselemeit a kommunikációs jó szokások etikai kánonjával összhangba hozni. Higgadt visszafogottsággal kívánok majd érvelni, bár – férfiasan bevallom – ez igen nehezemre esik, mert a Magyar Szóban 2010. január 8-án, pénteken megjelent (piros-fehér-)zöld keretes glosszádat olvasván enyhén szólva kinyílott a bicska a zsebemben, részint a lehető legszubjektívebb okokra visszavezethetően (politikai nézetrendszerem és irányultságom okán), részint pedig csúnya melléfogásod mint objektív körülmény miatt. Cikkedet ugyanis egy ostoba tévedésből összetákolt alaptétellel, kiinduló tézissel indítod, s olyan eredményt kapsz, mint mikor például Törökországban, Perzsiában vagy a sorstalan Haitin kártyavárként omlanak össze magas épületek, mivel a nyereséghajhász vállalkozók egyszerűen rossz alapokra helyezték a gyönge minőségű anyagokból kétes szilárdságúra kivitelezett fölépítményüket.
Az a fő bajuk az elszánt Fidesz-hívőknek – vagy az azoktól kicsit Jobbikra állóknak (tartok attól: Te is egy picikét közéjük tartozol) –, hogy képtelenek türelemmel kivárni ezt a most már tényleg röpke három hónapot, hogy végre az istenített akarnok Vezérelje a (második) hazát. Mint az elmúlt nyolc esztendő ékesen bizonyította, a haza mégiscsak ellenzékbe kényszerült, amivel szemben viszont a legjobb ellenszer az lett volna, ha Orbánék megnyerik a választásokat. Az imádott garnitúra azonban annyira tehetetlennek bizonyult, hogy a szánalmas szocialistákat kétszeri nekifutásra sem volt képes fölülmúlni, s a bukott miniszterelnök kreatív tevékenysége abban merült ki, hogy saját pártbeli hatalmát megőrizze, átmentse. De megígértem, nem ragadtatom el magam, s nem veszek bele a tisztán politikai fejtegetések labirintusába, áttérek hát tényleges mondandóm elővezetésére.
„Áldásos” tevékenységem egyik zsenge hajtásaként sokat foglalkozom mostanság a rövidítések tárgykörével, s korszakalkotó megállapításomat, hogy a betű- és mozaikszavak gyakran a világos közlés rovására írhatók és gátolják a megértést, kedves Feri, Te támasztottad alá a legmeghökkentőbb módon, amikor egyszerűen félrehallottál valamit: Btk.-Ptk., zöngés-zöngétlen, Neked édes mindegy volt, fő, hogy tetszett. Attraktívnak tűnt, mert egy jó nagyot bele lehetett rúgni a szerencsétlen, ügyefogyott, de azért az umbuldoid haszonszerzésben kiemelkedően járatos balliberális csapatba.
Az egyébiránt totális szereptévesztésben leledző, önnön jelentőségének téveszméjébe minduntalan belezavarodó magyar köztársasági elnök, a Szlovákiából kitiltott, a Szerbiából eltanácsolt, a romániai landolásában meghiúsított Sólyom László, a jog hiperaktív, aggodalmas, éber őre valóban előszeretettel küldözgeti vissza a hozzá elfogadásra és ellenjegyzésre beterjesztett jogszabályokat. Hol politikai vétót alkalmazva az Országgyűléshez juttatja vissza a számára nem rokonszenves törvényeket, hol alkotmányossági vétót emelve az Alkotmánybíróságtól előzetes normakontrollt kér, mindenesetre jogköre határainak kényszeres és izzadtságszagú kiterjesztésével minden eszközt igyekszik bevetni a szoci törvényhozók orra alá borsot törendő.
Kénytelen voltam venni magamnak a fáradságot, s tüzetesen ellenőrizni, találkozott-e a közelmúltban a köztársasági elnök a Btk.-val, a Büntető Törvénykönyvvel, mert abban szinte teljesen biztos voltam, hogy „új tervezetről” nem tárgyalt a magyar parlament. Legutóbb 2009 derekán találkozhattunk igen részleges Btk.-módosítási kísérlettel, a jogos védelem szabályai változtak (volna), még régebben pedig a gyalázkodás, a szólás, a véleménynyilvánítás szabadsága volt a tét. A gyűlöletbeszéd ismérveinek új alapokra helyezésével sem volt az elnök megelégedve, s normakontrollt kért. Itt tart tehát pillanatnyilag Magyarország a büntetőjog megreformálásának területén.
Az új törvénytervezet megírását a nyolc éve kormányzó szocialisták perfid ötletének minősíteni s az elkövetett gazemberségek és bűncselekmények miatti felelősségre vonás célzatos elkerülési kísérletének vélni paranoid látomás, ráadásul köszönő viszonyban sincs a tényekkel, hiszen új büntetőtörvény-tervezet nem készült. Ha ugyanis csak fél szemmel, fél füllel nézzük-hallgatjuk a híreket, és apolitikusak vagyunk, akkor is nyilvánvaló és föltűnik: szinte minden napra jut egy őrizetbe vétel, egy letartóztatás. A rosszalkodó, a közvagyont gátlástalanul dézsmáló szocialista és szabaddemokrata politikusok, illetve kegyeltjeik a „régi” törvénykönyv szerint is kielégítően nyakon csíphetők, pórázon elvezethetők. Amennyiben tehát a bűnözőket el akarják kapni, azok a meglévő bűnvádi szabályok alapján is kiválóan sittre vághatók.
Elnéző nagyvonalúsággal bocsássuk hát meg ezt a szezon-fazon, hokedli-nokedli szintű elírást, tekintsük vétlen és véletlen nyomdahibának. A Ptk. (a Polgári Törvénykönyv) új kodifikációját valóban megszavazta a parlament, az elnök a családi jogra vonatkozó részt morális és jogi szempontból valóban kifogásolta. Nekem se tűnik a feddhetetlen erkölcsiség Mount Everestjének, de még Kékestetőjének sem, annál inkább kétes értékűnek vélem a rendelkezést, miszerint a nagybácsi törvény által szentesítve, külön engedélyeztetési kötelezettség nélkül feleségül vehetné bimbózó unokahúgát. Az is ízlés dolga – bár a fura frigyet már a bigott spanyolok is szentesítették –, hogy a homoszexuálisok bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíthetnek-e, avagy a hagyományos házasság megkötésének örömeiben merítkezhetnek meg. A Ptk. tehát (néhány helyen) tényleg kérdéseket vet föl, Sólyom és Mák Ferenc szerint a kódex „aggályos és kifogásolható”. Hogy a röpködő sólyommadár vadul csapkod szárnyaival, az Alkotmánybíróságtól egyrészt kifogásainak soron kívüli megtárgyalását kéri, másrészt a Ptk. végrehajtásáról és hatályba léptetéséről szóló jogszabálynak is feszült erőlködéssel keresztbe tesz, azt a túlzott igyekezeten túlmenően még a jogrend és a jogbiztonság oltalmaként is felfoghatjuk.
A Megfontolásra visszaküldöm című írásnak viszont végső soron semmi baja sincs, csak a torka véres. Hogy a szerző mi mindenért panaszkodik, hogy személyes, külön bejáratú „Büntető Törvénykönyve” értékrendjének szellemében ki mindenkire terjeszti ki az őt és őseit ért történelmi sérelmek keservét, kikhez intézi felszólamlásait és vádjait, vitapartnerként nem szólhatok bele. Véleményem szerint az írói szabadság és intuíció mélyebb rétegeibe nincs jogom belekaparni. Zárógondolata azonban kisebb gyanút ébreszt bennem. A „remélt nagy-nagy elszámoltatás” megtorló intézkedésével a gonosz „valamennyi politikai és közéleti gazember” kategóriájából kizárólag a csaló és tolvaj szocialistákat akarja büntetni, de hát, mint mondtam, ez szíve joga. Lám, nekem sem tiltotta meg a Szerkesztő Úr, hogy nyelvi instrumentumaimmal – bár a szocialista-kommunista társadalmi berendezkedésnek világ életemben elszánt ellenfele voltam és maradtam – voltaképpen őket, a balfék baloldaliakat vegyem védelmembe.
Kívánom Mák Ferencnek és minden pozitív nemzettudatú vajdasági-délvidéki polgártársamnak, hogy májustól fogva Orbán Viktort (és társaságát) csupán a nép felvirágoztatását célzó áldott, de jövőbeli tevékenysége alapján ítélje meg. Felejtse el neki az 1998 és 2002 közötti „édesapám kőbányája”-szerű legzsírosabb állami megrendeléseket, Tokaj-Hegyalja állami támogatását, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot-féle cégeltüntetési módszereket, Várhegyi Attila államtitkár jogerős büntetését és leváltását, Szabadi Béla államtitkár hosszú börtönéveit, a mandátuma „hosszabbítási idejében” elidegenített állami gazdaságokat, de legfőképpen felejtse el neki, hogy arcátlanul lóvá tette a határon túli magyarságot, s az állampolgárság megadása helyett kiszúrta rövidlátó szemeinket egy semmire se való státustörvénnyel, az ún. magyarigazolvánnyal, melynek az a fő rendeltetése, hogy be lehet tenni a párna alá, vele aludni, az anyaország teljes jogú honpolgárságáról álmodozni, egyéb haszon nemigen származik belőle.
Végezetül arra kérem régi jó ismerősömet, Mák Ferit, akinek irodalmi és publicisztikai munkásságát változatlan nagyrabecsüléssel pozitívnak, hasznosnak és szükségszerűnek tartom, legközelebb alaposabban nézzen utána a tényeknek, mert a kecsegtetőnek és frappánsnak tűnő tételeket pontosan, értelmezhetően és bizonyíthatóan kell előadni, ellenkező esetben elragadtatásunk esendő áldozataivá válhatunk.
