Irodalmi alkotások, versek, regények drámák, képregény-sorozat, valamint operák, filmek is megelevenítik a gall és brit tölgyfaerdőkben aranykacorral fagyöngyöt, az örök élet növényét gyűjtögető kelta druidákat, a szabadság rendíthetetlen bajnokait, az erkölcs kiválóságait, nemes vademberek vallási vezetőit, őskeresztényeket, bölcs filozófusokat. Közhelyes képzőművészeti megjelenítéseik a druidákat a Salysbury-síkságon álló ősi kőépítmény, Stonehenge oszlopai közé helyezik, ahol áldozatot mutatnak be, vallási rituálét adnak elő, vagy éppen csillagászati megfigyeléseket végeznek. Más ábrázolások szerint az árnyas ligetekben vagy az ősök sírja fölé emelt kőoltáron véres, brutális és obszcén emberáldozatot mutatnak be. Egyes elképzelések szerint a druidák a Természet vagy a pátriárkák vallásának örökösei, az elveszített Aranykor szellemi letéteményesei.
Durván számolva a druidákról több mint kétezer évre visszamenőleg terjed írásos emlékezés, hiszen az írás a mai Európa területén némileg később terjedt el, mint Ázsia több kultúrájában, de ez még nem jelenti azt, hogy egyéb kutatási módszerek révén ne szerezhetnénk bővebb információkat a régmúltról. Szerezhetünk, sőt, a régészeti, ikonográfiai, írástörténeti és egyéb dokumentumokból is tájékozódhatunk például a druidák felől is, csakhogy miként Stuart Piggott írja A druidák című művében, az írásos emlékek hiányában a régészeti leletek sokkal inkább találgatásra, spekulációra adnak alkalmat, mint hogy érvényes következtetések levonásához szolgálnának alapul. Az ókor megismeréséhez rendelkezésre álló régészeti anyagból bizonyos megállapítások tehetők a kor emberének életmódjáról, eszközhasználatáról, viszont szellemi életéről, hitvilágáról, rituális cselekedeteiről csupán nagyon óvatosan beszélhet a kutató, és csupán akkor, ha a tárgyi leletekhez korhű szöveges leírás is járul. A druidák hitvilága esetében, ami vélhetőleg magában hordozta a húszezer évvel korábban élt ősök hitvilágának jó részét, erre semmi esély. Írásos emlék csak a római hódítások idejéből maradt fönn, amikor az egyébként pogány rómaiak gall és brit földön találkoztak a „barbár” őslakosokkal, köztük a számukra is különös figurákkal, a druidákkal, illetve korai óír szövegek is foglalkoznak az ókori keltákkal. Az előzőkkel az a probléma, hogy nagyon kevés latin feljegyzés maradt fenn, vagy egyáltalán kevés foglalkozott a keltákkal, ráadásul több szerző ugyanabból a forrásból merített, vagyis kritikai olvasatot igényelnek. A később keletkezett szövegek esetében még nagyobb elővigyázatosságra van szükség. A kelta vallási vezetők, a druidák iránti érdeklődős ugyanis hirtelen megélénkült a reneszánszban, a XVII–XVIII. században szerzők tömege kultuszt emelt köréjük, ami az ősiségben megnyilvánuló primitivizmust, a barbárság erényeit „fedezte fel”, és az adott kor elvágyódási szindrómájának célját a druidákkal együtt elveszett Aranykorban jelölte meg, és az akkoriban megismert természeti népek, az indiánok és a polinéz szigetek lakói közt vélt újra felfedezni.
Mindaz, amit az elmúlt három évszázadban összehordtak a kelták szellemi kultúrájáról és a druidák vallásáról, nagyon tetszetős, nagyon színes, nagyon irodalmi, csak éppen nem igaz – szögezi le könyvében Stuart Piggot. Arra maga se vállalkozik, hogy egyértelmű definíciókat fogalmazzon meg az ókorban élt emberek hitvilágáról, szertartásaikról, a szellemi vezetők szerepköréről, mert erre egyszerűen nincsen mód. Viszont az őstörténet, a klasszika-filológia, az eszmetörténet, az irodalomtörténet, az ikonográfia és az epigráfia és még egy egész sor részdiszciplína mélyreható tanulmányozása lehetővé tette a szerző számára mindannak a lehántását a bölcs barbárok mítoszáról, amit a nemes vadember klasszikus eszméjének hívei korábbi munkáikban rátapasztottak.
A könyv remekül illeszkedik a General Press kiadó Különleges Könyvek sorozatába: Stuart Piggot tanulmánya elmélyülten tudományos, ugyanakkor közérthető, s ami a tudós szakdolgozatokra nem igazán jellemző – olvasmányos.
