Régente a kisváros szellemi életének csúcsán állott a tanító, a pap, az orvos, a patikus és az ügyvéd. Nagy becsben tartották a műveltséget, s tisztelet övezte a tanult embert. Idővel a pallérozott előkelőségek körébe emelkedhetett a mérnök, a képviselő, a művész; színész, muzsikus…
Ám a társadalmi megrázkódtatások korában az erőszakkal hatalomra törő mozgalmárok, akik „forradalom” örve alatt előbb gyilkolásztak, majd csapnivaló politikusok, elnökök, igazgatók… lettek, maguk is helyet követeltek az értelmiségiek között. Úgy vélték, hogy a tudás hatalom megállapításban alany és állítmány felcserélhető, vagyis aki kényúr, annak sok esze is van, holott nem annyira a tudást, az ismereteket, mint inkább az anyagi javakat tulajdonították el – másokéit, jogtalanul, úgynevezett államosítással –, s ugyanők loptak, raboltak a befuccsolt rendszer, vörös Kánaán visszacsinálásakor, magánosítás címén.
Gyerekkoromban még volt szerencsém ismerni a boldog békeidőkből – a mulandóságtól és a zsarnokságtól megkímélt – itt felejtett vidéki polihisztorokat, amilyen Fábri Jenő esperes, átmenetileg matematikát is oktató, kiválóan hegedülő, népdalgyűjtő, illetve a nyelvekből és számtanból magánórákat adó Cucin (…?) egykori földbirtokos volt. Zenta rangos rétegéhez tartozott egynéhány ügyvéd, orvosdoktor és gyógyszerész.
Bánfy Boldizsár patikus elhíresült szaftos beszólásairól. Egyszer, amikor tömegesen tértek be hozzá a tanyavilág pénteki piacozói, egy pironkodó ifiasszony suttogva kért gumi óvszert. A nagyothalló mester csak harmadszorra fogta föl az óhajt, s elégedetten fölkiáltott:
– Tehát kotont kér, asszonyom!
Ennek a jelenetnek valamilyen változata a pesti kabaréba is bekerült.
Mesélik még Bánfy úrról, hogy amikor az üzlete előtti gyászmenetből fülét megütötte a kántori ének eme sora: „Halál ellen nincs orvosság!”, ekként fakadt ki:
– Akkor én mi az ördögnek vagyok itt? Gyere be, majd meglátod, van-e!
Ez a történetke mocoroghatott tudatalattimban, amikor a kilencvenes években szegedi vidám bevásárlás során társaságommal a patikába is betértem.
Nagy nehezen sorra kerülve – tarkómon türelmetlen várakozók lehe, elöl, a pult mögött joviális vén róka a „méregkeverő”, pálinkától reszelős, ámde udvarias hangon érdeklődik szándékom felől – nekem egy mukk se jutott eszembe, agyamból elillant a megvenni kívánt csodaszer neve. Az akadozva induló rendelést a fölidézés kudarcára utaló hányavetiséggel, időnyerés céljából, „egyébre” módosítottam:
– Kérek szépen valamit, öööőőő, valamit… halál ellen!
A ravaszkás szegedi patikus – akár egy kávéházi cigányprímás avagy behízelgő modorú főpincér – nyilván érthetett mindenféle bogaras kuncsaft nyelvén, egy szempillantás alatt kész volt a válasszal:
– De uram, ha lenne olyan szerünk, az összes többit nem tudnánk eladni! Mind a nyakunkon maradna – tárta szét karjait a bőséggel megrakott polcokra mutatva.
