Hazavinni a meleget!
„There’s somethin’ wrong with the world today
I don’t know what it is
Something’s wrong with our eyes.”
(Aerosmith – Livin’ on the Edge)
A popóm egyre jobban húz lefele… Írjad, írjad már, írjad már tovább, az emberek kíváncsiak… A fenét, csak a pletykákra éhesek, kit, hogyan feszítsenek jobban keresztre. Törődnének a saját dolgukkal, söprögetnének a saját házuk körül, ne olvassanak, ne is barátkozzanak, inkább vizsgálják meg magukat, lelküket, szívüket, vágyaikat és hogy mi van náluk otthon.
Akkor meg mehetnének ki a világba, ne menekülésképp, hanem a család szeretetével útravalóul, és az útról hozott szeretetet hazahozni, majd abból táplálkozni, táplálni. Fogyasszátok még ma is madárlátta mannám!
Tehát Krakkót magunk mögött hagyva a kora esti órákban a busz szélvédőjének célkeresztjében Czestohowa jelent meg tizenegy órai érkezéssel. Este tizenegy órai. Mint kiderült, a városban található Lengyelország legfontosabb ereklyéje, a Fekete Szűz Mária szentképe, amihez lengyelek százezrei és más keresztények zarándokolnak minden évben, így mi is. S beleütköztünk abba, amiért kritikus álláspontot veszek fel az egyházzal szemben, az pedig az emberi tényező. Egy szent helyet, hogy valaki elmondja imáját magáért és szeretteiért, miért kell lakat alá tenni és kapuk mögé zárni? Púpos toronyőrünk annyival küldte el buszunkat, hogy zárva vannak. Mondhatják persze, hogy bejelenthettük volna kései érkezésünket, meg imádkozni bárhol lehet, de én ezt egy kicsit bosszantónak találom, hogy az ember beleszól a szentségekbe. Na persze itt abból is kiindulhatunk, hogy ki más teremti, köt a dolgokhoz szentséget, mint az ember. Tehát nem engedtek be minket egy ember által generált fogalomhoz. A szentséget meg szerintem belül kéne megtalálnunk, és nem annak tárgyi reprezentálásához kötődnünk, még ha egyszer-kétszer belevágtak egy képbe karddal, s az elkezdett vérezni.
Különben jólesett ez az éjféli séta, a hóesésben, a kivilágított Czestohowában. Kivételes élmény volt.
A buszban kiolvadó végtagjainknak már csak néhány percnyi időre volt szükségük, hogy felvegyék a krikszkraksz kéz-láb pozíciókat, és egy gerinc-, csípő-, nyakdeformáló, -átformáló, -kitekerő, édes álomba szenderedjünk valamilyen filmnek a kíséretében…
Egy Poznańhoz közeli benzinkúton ébredtünk azzal az infóval a hangszórókból, hogy hamarosan továbbgurulunk és 9-10 óra körül megérkezünk az események központjába.
Az időjárásról: kitartóan havazott nagyjából mindig az úton, s ottlétünk alatt is sűrűn, de valahogy sosem emelkedett a szintje. Lehet, ez már egy ilyen hétszázezres város szmoggyengítette havának tűrőképessége, de azért furcsa, sőt mondhatnám misztikus (hohó, itt van az alcímből a szó), hogy esik, esik, és hullik, majd havazik, s nincs belőle nagyon több. Amikor ráadásul –4-nél nem volt nagyon melegebb.
Poznań iparinegyed-féleségében volt a toborzó iskola, tehát az első benyomás a városról nem volt a legpozitívabb. Lejártuk a tavalyról ismert köröket, csoportonként megkaptuk a parókiákat, térképeket hozzájuk, és csókolom, utunkra eresztettek minket. Jött a villamos. A villamos a kedvenc közlekedési eszközöm, ha tehetném, azzal mennék vécére vagy a kertbe kapálni. Nincs még egy ilyen jármű, még ha az újabbik fajtából való is, aminek ennyi lelke lenne.
Rondo Solidarnosciig kellett a vilivel menni, utána jött a 68-as busz, és már Poznań Podolany nevű városrészében voltunk. A mi kis negyedünkben. A mi kis Rózsadombunkon. Ez csak később vált világossá. Poznań tehetősebb negyedébe csöppentünk. Ami azt illeti, emellett mi még elég szerencsés helyzetben voltunk, mert voltak csoportok, aki Poznańon kívül, egy-két órányira kaptak szállást, mi pedig kb. fél órára.
Templomunk a modern templomépítészet ékes példája volt, és még mindig az, ami irányzat Lengyelországban nagyon is erős. Sok újszerű, modern templomot lehet látni, neonkereszttel a tornyon… Mintha valamilyen modern keresztes melegházak vagy botanikus kertek épületei lennének.
Első nap már rögtön belecsöppentünk a sűrejébe, éppen hogy lepakoltunk a felettébb kedves házigazdánknál, Barbara néninél (váratlan rokonunknál!), már mentünk is kiismerni magunkat, mennyi idő alatt tudunk beérni a poznańi Vásárcsarnokhoz, ahol minden délutáni lényeges zajlott: az ételosztás (meleg konzerves ebéd és vacsora, disznópaprikás – a vér), illetve az ebéd és vacsora utáni áhítatok, misék. Első nap vacsora volt és áhítat. Csarnokonként vagy tíz nyelven zajlottak a misék, minden nyelvre egy külön frekvencia a pici kis rádión, aminek fülhallgatóján most is hallgatom a zenét, s néha még mindig bejön a mise.
Utána pedig az anyakocsma keresése, képes voltam hazaírni bátyámnak, hogy a neten nézzen már ki egy kultikus helyet számunkra – végül találtunk magunknak egy jófajta egyetemistahelyet ahol 5,5 złotyi volt a sör (4 złotyi egy euró). Ez a hely megmutatta nekünk életünk legrosszabb barna sörét, édeskés, kólás ízével maga volt a borzalom. A térképnek és Júlianimátornak köszönhetően egy-két utcával lejjebb elcsíptünk egy buszt hazafelé, s az első nap és az addigi utazás élményeivel Barbarával megteáztunk, ámultunk, bámultunk, csodá’koztunk gigantikus házán, majd a buszból hozott kialvatlansággal egy lélekfrissítő zuhannyal bedőltünk az ágyba, mint két, azaz négy zuhanó törzs.
Tehát Lengyelország kapuja már teljesen nyitva állt és az udvarban találtuk magunkat, ahova, ezt el is felejtettem, Tomi statisztikai géniuszával indultunk útnak, pontos adatokkal a lengyelországi fagy okozta elhalálozottak számával – csak pozitívan bro’! Hazajöttünkor még több ilyen hírről lehetett hallani, Krakkó hó okozta karanténba került, bejött az igazi tél… Tavaly is brüsszeli eljövetelünk után a várost leblokkolta a hóesés… Az ima, a Gondviselés, köszönjük… Ez most csak úgy beugrott.
Újévköszöntésünk, ünnepi újévi vacsoránk, hazatértünk – talán egy frappánsabb alcímmel – majd a jövő heti számban… Addig is szeressétek egymást! (Folytatjuk)
A bögre
A vacsora
Lengyelország legrégibb katedrálisa a 10. századból
