A nők hétköznapi ruházata között találjuk a kékfestő anyagból készített darabokat, amelyek jól tűrik a mosást, nem fakulnak. A kékfestéssel készült anyagok közkedveltségét mutatja, hogy egy egész iparág épült előállítására a magyar nyelvterületeken. Zentán és környékén az 1876-ig működő szegedi kékfestő üzem termékei váltak divatossá, de városunkban is dolgozott kisiparos mester, aki termékeit a hetipiacon és vásárokon értékesítette. A múzeum néprajzi anyagában egy ilyen kisipari kékfestő műhely egyes tárgyait figyelhetjük meg.
A kékfestés a 19–20. század fordulójáig kézi erővel történt, a gépiesítés csak lassan indult meg. A mester többnyire házi anyaggal dolgozott, de igény szerint házi szőtteseket is festett. A kiállítási anyagban látható tarkázóasztal, kerekráf, mintadúcok elengedhetetlen kellékei munkájának, valamint a kedvelt mintákat láthatjuk a már megfestett anyagokon is.
A kékfestő kelme előállítása két lényeges munkafázisból áll: mintázás szigetelőmasszával és festés indigócsávában. Fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra a pácokkal vegyített szigetelőanyagot, a „papot”, amely száradás után elzárta a mintázott felületet az oxigéntől, a levegőtől. A vasgálic és mész segítségével redukált indigóból megfelelő töménységű festőfürdőben áztatták a kelmét, majd a levegőre felhúzva az oxidálódó indigó kékre változott. Az áztatások, merítések és levegőztetések számától függően kapott világosabb vagy sötétebb színt az anyag. Száradás után 1–3%-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a fehér minta kék háttérben. A minták színének változatait (sárga, zöld, narancs, kék) a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek voltak egy-egy műhely titkolt eljárásai.
Vidékünkön a sötétkék alapon apró fehér pettymintás darabokat kedvelték. Az kész kelme magán viselte a mintákat, tovább nem díszítették.
Szinte külön iparágat képeztek a mintakészítők. Egyes kedvelt díszítések a korabeli Magyarországon széles körben elterjedtek, ami a kékfestőminta készítésére szakosodott vándorló legényeknek volt köszönhető, ők addig maradtak egy-egy műhelyben, amíg az óhajtott számú minta el nem készült. Később a városi igények alapján kisipari mintakészítő műhelyek létesültek, Zentán az 1960-as években szűnt meg az utolsó. Ezekben a műhelyekben hozott anyagra hímzőmintákat is nyomtak, drukkoltak.
A kékfestés mellett a hímzés a legelterjedtebb díszítési technika. Vidékünkön mind a polgári, mind a paraszti viseletdarabokon a fehérhímzés a legáltalánosabb, ennek egyik leglátványosabb technikája a lyukhímzés. Az öltözet darabjain a látható részeket díszítik, az alsószoknya szegélyét, inggallért, ingvállt, kézelőt, a lakástextília esetében a lepedő szélét, párnavégeket, abroszok szélét, polcszegélyeket, függönyök alját stb. hímezték. Természetesen az esztétikai funkció mellett gyakorlati haszna is volt, hiszen nemcsak látható, de erősebben igénybe vett anyagrészek ezek a területek egy-egy ruha esetében. Szokás volt a monogramhímzés is, ezt főleg a stafírung, hozomány darabjain láthatjuk. A túldíszített lakástextíliák a gazdagabb polgári házaknál váltak divatossá.
Az ornamentika geometrikus és virágminták ötvözetéből keletkezett, amelyet szabályosan, általában csík alakban rendeztek el.
A fehérhímzés szervezett keretek között ma is tovább él a Rozetta Kézművestársaság hímzőasszonyainak jóvoltából, akik közül többen nyertek különböző díjakat hagyományokat követő tevékenységükkel.
Meg kell még említenünk a varróasszonyokat is. Évtizedekre, évszázadokra visszamenően a parasztasszony a saját készítésű kender- vagy lenvászon anyagból maga varrta, díszítette családja ruhaneműit. Helyenként ügyesebb asszonyok, lányok vállaltak másoknak is ruhakészítést, leggyakrabban élelmiszerért, később pénzért cserébe. Belőlük váltak később a varróasszonyok, ma varrónők, de előfordult az is, hogy a szabómesterek hatására rendelettel tiltották, vagy erősen szabályozták, hogy a kontár (céhen kívüli kisiparos tevékenységet űző személy) milyen ruhadarabot varrhat csak. Zentán is dolgoztak például fehérneművarró nők. Természetesen kezdetben mindent kézzel készítettek, az első varrógépek 1870 körül jöttek divatba (noha a nevesebb mesterek az 1960-as években is kézzel varrták pl. a zakók ujját, vállvarrását, az igényesebb vevőknél ez alapfeltétel volt).
A viselet komplex jelzésrendszere ma már nem általánosan ismert. Valamilyen formában mégis beszélhetünk továbbéléséről, hiszen egyes ruhadarabok a mai hagyományokban is ugyanúgy alkalomhoz kötöttek, mint régen. Manapság is tudjuk, miben illik, miben nem megjelenni temetésen, esküvőn, de például a közszemlére tett ballagási kollekcióknál már feltűnik, hogy a fiatalabb generáció nem ismeri a divat illemét, a koktélruhától az uszályos nagyestélyiig minden képviselteti magát. Jelzésértékű darabok előfordulnak a fiataloknál ma is, a különböző feliratokat, képeket mutató felsőruhák a hozzáértőnek információkat nyújtanak viselője csoportbeli hovatartozásáról (akár a szurkolótáborok ruházati kellékei). Az öltözködési hagyományok tehát nem tűnnek el, csak módosulnak és leegyszerűsödnek.
Hogy mindez hogyan kapott szerepet őseink életében, a zentai néprajzi kiállítási anyag viseleti elemei tudják nekünk részben bemutatni.
Múzeumi körsétánk végére értünk. Természetesen a magyar népélet kiállításon keresztül történő bemutatása korántsem teljes, a népi építészet jellemző elemei, a házbelső és bútor témaköre például sok érdekességet, tanulságot rejthet még a látogató számára, mint ahogy a céhes ipar története is bepillantást enged szűkebb hazánk nem is olyan régmúlt életébe. A remélhetőleg a közeljövőben elkészülő és megnyíló új néprajzi kiállítás sok-sok elfeledett értékkel tudja megismertetni az érdeklődőket.
