Renkó Kálmán
Német turistákról mesélik a történetet, hogy néhány évvel ezelőtt elvitték őket, megmutatni nekik a nagy magyar pusztát. Már órák óta utaztak a széles és végeláthatatlan sík semmiben, amikor egyikük végre rákérdezett, hogy mikor érnek oda. Messze van még az a bizonyos „das Puszta”? Pedig már rég ott jártak keresztül s kasul a nagy magyar pusztában, csak éppenséggel a felkészületlen utazó mindebből semmit sem vett észre. Körülnéztek, és nem láttak semmit, csak a messze elterülő, a látóhatár végén az égbolttal egybeolvadó, végtelen sík földet. Hát ez a puszta élménye…
A történetben szereplő német turistákban nem hagyott mély nyomot, és lehet, hogy nem is hatotta meg őket, de nekünk ez a sík vidék a hazánk, amelyik valahol az otthonunkat rejti.
Grófi családból származott Ráday Gedeon (1829–1901) egykori belügyminisztériumi tanácsos, akit 1868-ban, alig egy esztendővel a kiegyezés után, azzal a megbíztatással neveztek ki a Délvidék királyi biztosává, hogy „a megingott közbiztonságot helyreállítsa”, valamint, hogy „Szegedet és vidékét a szegénylegények garázdálkodásaitól mentesítse”. Az ember gondolkodását mindig alapvetően meghatározza saját élményvilága és ismeretrendszere, nehezen tudja azt elvonatkoztatni a „veleszületett” vonzatoktól. Márpedig ha a régi korok betyárvilágáról beszélünk, nem árt azonnal tisztázni, hogy a Délvidék betyárvilága még nem ismerte azokat a – ma már schengeni – határokat, amelyeken a 21. század embere olykor órákat is kénytelen várakozni, s közben talán el is gondolkodik azon, mennyire megalapozottak számtani ismeretei. Hiszen a várakozási idő nem mindig van arányban az évszámokra vonatkozó számításaival…
A régi korok betyárjai Röszke és Horgos, Tiszasziget és Gyála között úgy vágtáztak át lovaikkal, hogy alkalmasint – néhány helybeli szántó-vető parasztemberen, nyájat terelgető juhászon, gulyáson kívül – jószerivel senkibe bele sem botlottak, s főleg egyenruhások nem állították meg őket a dokumentumaikat kérve. Mert ott terült el előttük a „das Puszta”, amelyik portyáiknak is kedvelt „kirajzási” területe volt. Raboltak, fosztogattak, gulyákat hajtottak el, és mi tagadás, gyilkoltak is, ha valaki – ma már úgy mondanánk: – rosszkor volt rossz helyen. Egészen 1868-ig, amikor Ráday Gedeon kemény kézzel vette át a Délvidék rendészeti irányítását.
Szentesi Zöldi László a betyárokra vonatkozó kutatásainak igen sok délvidéki vonatkozása van. A Nagy magyar betyárkönyv fejezeteinek tagolásában – az észak-magyarországi, sárréti, hajdúsági, jászkunsági, bakonyi és somogyi betyárok mellett – önálló tételként szerepelnek a dél-alföldi szegénylegények. Közöttük a – vélhetően – legismertebb, immár jelképpé nemesedett Rózsa Sándor, a kevésbé ismert öccse, Rózsa András, a zentai Renkó Kálmán, az ürményházi Kiss bácsi, alias Ballangó [Pataki] Mihály, a ma is gyakori vezetéknevet viselő Veszelka család, és a többiek… Akiket vagy megőrzött a szájhagyomány, vagy nem, de a nagyrészt Ráday nevéhez köthető jegyzőkönyvek és periratok tételesen rögzítik bűnlajstromukat. Mert valószínűleg a betyárok között is különbséget kell tennünk. A valóban kegyetlen gyilkosok, semmire sem tekintettel lévő rablók rettegést ugyan kelthettek maguk körül, de túl népszerűek nem lehettek. „Aligha véletlen, hogy az esetek jelentős részében árulás végzett a betyárokkal, a tanyai és falusi emberek minden teketóriázás nélkül feladták őket, és nem pusztán a kitűzött jutalom reményében” – írja kötetében Szentesi Zöldi. Ellenben az úgynevezett „muszájbetyárok”, akik loptak és raboltak ugyan, de nem voltak a szó szoros értelmében elvetemült bűnözők, kelthettek maguk körül némi szimpátiát. Főleg, ha bujkálásukat, kényszerűnek vallott élethelyzetüket sikerült úgy beállítaniuk, mintha kurucos szembenállásként vállalták volna fel a hatalommal szemben. Mielőtt azonban mélyen elmerülnénk a nemzeti romantikában, Szentesi Zöldi László józanságra ébreszti olvasóját: „Mindazok, akik romantikus mázzal vonják be a betyárvilágot, utólag pedig valami nemzeti ellenállást tulajdonítanak a szegénylegényeknek, valószínűleg nem ismerik a forrásokat, vagy ködképüket nem merik összevetni a valósággal. Vajon szabadsághősnek nevezhetjük azt a betyárt, aki szinte kizárólag honfitársaitól rabolt? Aki tisztességes gazdák életét keserítette meg azzal, hogy erőszakkal elragadta jószágaikat, értéktárgyaikat, betört házaikba, meggyilkolta szeretteiket? Ha a történelem mélyén lappangott volna a nemzeti alapon működő betyárbecsület, miért nem találkozunk egyetlen esettel sem, amikor az állig felfegyverzett szegénylegények – bizonyíthatóan politikai célzattal – a hazát sanyargató külföldi katonák ellen fordították erejüket?” – teszi fel a kérdést. „A válasz nyilvánvaló: ilyen szándékuk nem volt” – mondja később.
Ráday Gedeon kemény kézzel felszámolta a délvidéki betyárvilágot, s végül, amikor már nem is maradt szegénylegény börtönözetlen, egyszerű tyúktolvajokra vadászott. Amikor pedig megbízói is felismerték a helyzet kínosságát, 1871-ben lemondatták pozíciójáról.
Van az úgy, hogy a kortársak félnek és rettegnek emberektől, gonosztevőktől és útonállóktól – eufemisztikusan: szegénylegényektől –, majd évtizedekkel később, fokozatosan hősöket farigcsál belőlük szépen lassan a szájhagyomány, a népi emlékezet. Végső soron egyiket sem kell megtagadni, talán egymással szembeállítani sem. Mert a kettő együtt igaz: a pórnépnek szüksége volt hősökre, akikkel azonosíthatta magát, akiknek a háta mögé elbújhatott – ha csak átvitt értelemben is –, így hát kreált magának néhányat; ehhez pedig olyan alanyokat választott, akiket felruházhatott az idealizált eszményképekkel. Akármennyire hamisak is voltak ezek. Hősöket csinált a gonosztevőkből, jámborokat az elvetemültekből. A Ráday Gedeon-féle hatósági emberekkel – valljuk be – sokkal nehezebb lett volna azonosítania magát.
Kiss bácsi, alias Ballangó (Pataki) Mihály
Rózsa Sándor
Rózsa Sándor a börtönben
