Üzenete persze a rossz plakátnak is van, csak éppenséggel vagy egyáltalán nem képviseli, vagy nem megfelelő módon közvetíti azt. A plakát – ha képként értelmezzük – hangulatával is üzenetet közvetít a befogadó felé. De ahhoz, hogy a megfelelő – kívánt! – hatást elérje, más eszközöket is igénybe kell vennie, nem funkcionálhat önmagában csak képként, mert akkor üzenete nem (esetleg csak vagylagosan…) érvényesül. Nem, nem akarom itt összemosni most a két kiállítást, szinte véletlennek is tekinthető, hogy gyors egymásutánban néztem meg tavaly ősszel a két tárlatot: a budapesti Szépművészeti Múzeumban láttuk az év egyik legfontosabb időszaki kiállításának is minősíthető anyagát, Turner és Itália címmel (2009. július 15. – október 25.), majd, ha már ott voltunk, végigsétáltunk az egykor Felvonulási térként ismert (de igazából telekkönyvileg külön, önállóan akkor még egyáltalán nem is jegyzett…), majd nemrég Ötvenhatosok terévé átkeresztelt területen a Városliget tövében. Az ARC plakátkiállítás helyszínén. A köznyelv ugyanezt a területet egy időben Csizma térnek keresztelte el, de ezt most akár mellékes körülménynek is tekinthetnénk, ha itt kicsivel fentebb nem a hangulatokról esett volna néhány keresetlen szó. Ha ugyanis az eseménynek, a kiállításnak és a képnek semmi köze sincs mindehhez, a hangulat – jellegénél fogva – mégis ebből táplálkozik. Ilyen megközelítésben tehát nagyon is fontos…
A képek önmagukban hangulatok. Egy-egy tárlat sokféle hangulatot közvetíthet, és ahogy továbblépünk egyik képtől a másikig, sorra váltják egymást a hatások bennünk, és az egész egységes kerete pedig a különböző, olykor homlokegyenest ellentétes hangulatok egymásra hatásából alakul ki. Ezek a kölcsönhatások hol tompítják, hol meg erősítik egymást, de akárhogy legyen is, lassan-lassan addig csiszolgatják egymást, hogy végül egységessé simult hangulattal a tarsolyunkban hagyjuk majd el a galériát. Nevezhetjük akár élménynek is. A Turner-kiállításról kilépve kerestem, kutattam magamban, hogy vajon melyik mai, kortárs zenei hangulat illene leginkább a látott képekhez, illetve azok hangulatához, a Joseph Mallord William Turner (1775–1851) brit festő által megálmodott Itália-képhez. Ezen a tárlaton a hangulatok csak ritkán váltogatják egymást, nagyjából egységes keretet ad a látott kiállításnak az anyag tematikus elrendezése és felépítése. Egyrészt Turner viszonya (és rajongása…) Itáliához (Itália iránt…), másrészt pedig az, ahogyan ő a saját fejében, a saját képzetében összerakta az ismeretlent. A másodkézből szerzett tapasztalatok, az utánérzésből származó élmények nyomán. Ma már úgy mondanánk: olvasmányélmények alapján. Már akkor is, amikor Olaszországnak még csak a környékén sem járt. Az elképzelt eszményképen pedig a későbbi utazások sem változtatnak. A hangulat tehát úgy válik egységessé, hogy közben az élmények bővülnek, változnak, és valóságossá válnak, az Itália-kép azonban az eredendő, változatlan marad. Rómának romosnak kell lennie, és punktum… Kérdés lehet, hogy azért látja-e a festő, azt, amit látni szeretne, mert már annyira rögzült elméjében a megálmodott Itália-kép, vagy, mert valóban ugyanazt látja, és élményként is ugyanazt éli meg, amit korábban egyszer már alaposan felépített munkával elképzelt, kialakított magának. Utóbbi esetben ugyanis – akár úgy is fogalmazhatnánk – a képzelet valósat alkotott. A képzelet megalkotta a valóságot. Kell ennél több, ennél tisztább művészi hitvallás? Úgy rakta össze az elme a képet, hogy az már olvasmányélményként is a valóságot adta vissza. Mesteri. Felér egy jelentős alkotó, egy megkerülhetetlen festő életművével.
Hangulatok tehát. Azt mondanám, szubjektivitásom nem is tagadva (mi más is lehetne szubjektívabb, bensőbb/bensőségesebb, emberibb, intimebb, mint a hangulat, az élmény…?), hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum tárlatán látott Turner-élmény hangulatához a mai, kortárs, modern magyar zenei életből nekem leginkább Péterfy Bori és elválaszthatatlan Love Bandjének Délelőttök a kádban című dala illenék: „Te vagy a hab a fürdőben / Libamáj vagy a hűtőben / Te vagy a sóhaj a paplanon / Jégvirágok az ablakon / Te vagy a tavaszi áradás / Vihar előtti villanás / A folyton nyüzsgő Oktogon / Az összenézés szombaton. // Te vagy a kulcs a kilincs alatt / Te vagy a fütty a madárban / Egy jegyszedő vagy a Dagályban / Minden szavad felém szalad / Te vagy az ágy, a párna / A délelőttök a kádba’ // Te vagy a csókolatlan száj / A propellerrel borzolt táj / Az ökörsütő huszárok / A fényképező japánok / Te vagy a kocsiban a duda / A túróscsuszás Óbuda / A nedves mezők illata / Az egyetlen, ki megkap ma // Te vagy a kulcs a kilincs alatt / Te vagy a fütty a madárban / Egy jegyszedő vagy a Dagályban / Minden szavad felém szalad / Te vagy az ágy, a párna / A délelőttök a kádba’ // Te vagy a kulcs a kilincs alatt / Te vagy a fütty a madárban / Egy jegyszedő vagy a Dagályban / Szerelmesen zebrán szaladsz / Alkonyat lesz, ruhátlan / Megfürdünk a Dunában”. Hangulatok tehát… Péterfy Bori dalának lényegében minden sora önmagában is egy-egy hangulat. Vagy ha úgy tetszik: élmény.
A több mint nyolcvan alkotást bemutató, Turner és Itália című időszaki kiállítás – amelyik egyébként nemzetközi vándorútja során Ferrara és Edinburgh után érkezett Budapestre –, időrendben mutatta be a művész pályáját a korai tájképektől kezdve, egészen utolsó korszakának absztrakcióba hajló alkotásaiig. A tárlat nemzetközi kurátora James Hamilton volt, a Szépművészeti Múzeum kiállítását Gonda Zsuzsa és Seres Eszter gondozta. Ahogyan a bemutatott anyag címe is jelzi, a 19. század egyik legjelentősebb tájképfestőjének az olaszországi utazási során és azok hatására született alkotásai álltak a kiállítás középpontjában. Külön érdekessége pedig, mintegy furcsa csavart adva a „történetnek”, az volt – nagy-nagy tisztelet a kurátorok munkájának –, hogy azokat az alkotásait is bemutatták, amelyek még a szerzőnek majd csak a későbbiekben rendszeressé váló itáliai utazásai előtti alkotásain, az őt megelőzően ott dolgozó művészek hatását szemléltetik. Ezt neveztem a fentiekben olvasmányélményeknek, másodkézből szerzett tapasztalásoknak. Az 1790-es évek végén Turner londoni tanulmányai során korábbi utazók munkáival ismerkedett – a tárlaton ezt az alkotói időszakát Itáliáról álmodozva címmel foglalták tematikai egységbe a kurátorok –, majd csak 1802-ben, a napóleoni háborúk káoszában megkötött rövid életű tűzszünet idején jutott el a kontinensre és Itáliába. Akkor azonban még csak a határ melletti Aostáig vezette útja. Később, miután elült a háborús csatazaj, 1819 és az 1840-es évek eleje között hat alkalommal járt Olaszországban.
Az Itália-kép, amelyet önmagában kialakított képzetében, addigra már a másodkézből szerzett tapasztalások alapján is kikristályosodott. Olyan tájakat és képeket vitt magával olaszországi útjaira, amelyeket Londonban ülve és alkotva ismert meg – Itáliáról.
Amikor 1819-ben első komolyabb útjára indult – az utazás pontos dátumát is ismerjük: július 31-én, szombaton hagyta el Londont –, alaposan felkészült, és természetesen úgynevezett vázlatkönyveket – ma úgy mondanánk: füzeteket – is vitt magával. „Turner buzgón rajzolt a hegyekben a Mont Cenis-szoroson átvezető úton, készültek tanulmányok Torinóról, a Comói- és a Maggiore-tóról”, majd pedig „Turner mindent megfigyelt” – jegyezte fel James Hamilton, a tárlat luxuskivitelű katalógusának szerzője. S valóban – Péterfy Bori idézett dalára visszautalva itt –, Turner olyan volt ezen az utazáson, mint a fényképező japánok. A kor módszereivel és eszközeivel, tollrajzokkal „fényképezett”, rögzített és megörökített mindent, amit izgalmasnak, és arra érdemesnek tartott. Vagy csak az útjába esett. A tárlaton is bemutatott tenyérnyi kis füzetkéjének lapjait olykor tizenkét apró, filmszerű képkockára osztva, folyamatosan készítette vázlatait. Ezek közül a sikerültebbeket majd később ki lehet nagyíttatni, a sarki fényképészlaborban vagy –szaküzletben meg lehet csináltatni a képeket… És megint csak a kor eszközeivel: a festő műtermében, vászonra, ecsettel…
Turner hosszú útjának szinte minden állomáspontját nyomon lehet követni, és dokumentálni ezek a vázlatfüzetek alapján. Július 31-én indult el Londonból és csak október 6-án érkezett Rómába. S addigra Észak-Itáliát nagyrészt bejárta már.
Joseph Mallord William Turner megérkezett hát vágyott Itáliájába. „Turner és Itália – kiváló párosítás, hiszen a cím már első hallásra kíváncsiságot ébreszt. Azt azonban nem gondolnánk, hogy ez a tematikus megközelítés arra is alkalmas, hogy a művész szinte egész életpályáját végigkísérjük. Turner már akkor lelkesedett Itáliáért, amikor még személyesen nem, csak könyvekből és más művészek alkotásain keresztül ismerte. Az Itáliában alkotó 17. századi francia előd, Claude Lorrain képei egyszerre jelentettek számára mintát és kihívást. Turner stílusa éppen itáliai utazásainak hatására módosult, és járta be a korai topografikus ábrázolásoktól az érzelemgazdag, asszociatív tájképekig vezető fejlődés állomásait. A mediterrán táj élményének és a sajátos fényviszonyoknak a hatására palettája kivilágosodott, késői műveinek fényárban feloldódó formái pedig már az absztrakció határát súrolják” – jegyezte fel a katalógusában dr. Baán László, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Annyiban talán még vitatkoznék is vele, hogy ez a változás csak a második, 1819-es utazása után készült művein figyelhető meg. Első, 1802-es túrájának élményvilága még sötét tónusokban jelenik meg a későbbiekben készült festményein. Így például a Szent Gotthárd-hágó: az Ördög-híd, Andermatt közelében, vagy a Chamonix: a Bossons-gleccser, A Thuni-tó Unterseen felől, valamint a Szent Gotthárd-hágó újabb, 1803-1804-ben készült ábrázolása még komor színvilágában dolgozza fel a vázlatkönyvekben rögzített élményeket. Akárcsak a két utazása közötti időszakban készült, nem egyértelműen itáliai kötődésű alkotásai egy része is, mint a Thomson szélhárfája (1809), a Hóvihar: Hannibál seregével átkel az Alpokon (1812), A Karthágói Birodalom hanyatlása (1817), vagy A viszály istennője kiválasztja az aranyalmát a Heszperidák kertjében (1806) című, mitológiai témákra reflektáló festményei. Furcsa módon az egyik, összhatásában is a legsötétebb, legkomorabb tónusú festményei közé tartozó, a Dido felépíti Karthágót, avagy a Karthágói Birodalom felemelkedése (1815) című munkája – amelyikkel James Hamilton szerint Napóleon elfogását és Elba szigetén való bebörtönzését ünnepelte a szerző –, témája és indíttatása ellenére is mellőzi a világos, élénk színeket, a háttérben felsejlő fényét is mindössze a lenyugvó nap szürkülete adja. Az ebben a korszakában készült világosabb tónusú műveinek fényárban úszó formái azonban nem kevésbé komorak: A Nápoly-öböl a kitörő Vezúvval (1817) című festménynek a vízfelszínen élénkvörösen tükröződő, tűzsárga színvilága nem ellenpontja a karthágói sötétségnek, nem ellenpontja az Ördög-híd fenyegető összhatásának.
A művészettörténetben még véletlenül sem Turner az egyetlen, akit lenyűgözött Itália. Róma, az egykori birodalmi központ, Róma, az örök város, Róma, a Vatikán által a keresztény civilizáció mozgatója, Róma, a modern metropolisz, Róma, a nyílt város, hogy egészen Roberto Rossellini 1946-ban készült kiváló filmjéig vezessük ezt a „történetet”, ezt a gondolatsort… Ezt a gondolattársítás-folyamot… Róma, ahol – ahogy szinte Itália minden részén – lépten-nyomon az antik világ emlékeibe botlik a Turner-féle utazó. Az ókor csodáit a későbbi századok embere nagyrészt már csak romjaiban ismeri, nagyon kevés, különlegesen szerencsésnek mondható építménynek jutott csak osztályrészül a kiváltság, hogy érintetlenül vészelje át a modernebb korok által életre hívott pusztító veszélyeket. Világörökségünk elgyötört, megtépázott, megcsonkított kincsei ezek… Jelképek! Amelyeket a fényképező japánok lencsevégre kapnak… Jelképek, akárcsak Turner festményein Karthágó két arca, a felemelkedő és a bukásba hanyatló. Itália romos emlékei a maguk megviselt mivoltában is a globális emberei civilizáció alapjait jelképezik. Amelyeken birodalmak emelkedtek, s amelyeken birodalmak hanyatlottak a pusztulásba… Megcsonkított, romos állapotuk minden négyzetcentimétere egy-egy máig ható, komor, sötét tónusokban játszó figyelmeztetés.
