Ezen túl is kutattam még, de nem találtam semmit.
Ezer között találtam egy férfit,
de asszonyt az összes között sem találtam.
Prédikátor könyve 7, 28
(Részlet)
– Csecse bogyó! – mondotta volt az a kánya, amikor belenézett a kimarjult lábú döglött ló fejébe, ami elhagyatottan hevert a Csorda-út mellett.
Mióta az a kis porszem egy egész világgá gömbölyödött, minden időkben tusakodott a jó a rosszal.
Még arra a bakancsra is tisztán emlékszem.
Katonai portéka volt. Szürke, félretaposott, foszlott sarkú. Ma ilyen már nincsen. Eltűnt, mint a múlt szaga, mint a hajdani lányok nevetése. Pertli helyett csatok voltak rajta. A csatok fölött meg valami furcsa, harcsaszínű kamásli. Akkor azt hittem, gennyes kórban szenvedő, tályogos ember beputyelkált vádliját látom. Koldusféle hazátlan szerzetek viseltek ilyet. Ma már tudom, hogy kincstári lábszárvédő volt. És ahogy vénülök, egyre erősebben hiszem, hogy tényleg beteg emberé lehetett. De annak sem a lába fájt, hanem a lelke. Úgy kínlódott a kórban, mint az az időszak, ahogy az a rettenetesen szomorúra teremtett bottal vert korszak vonaglott fájdalmában. Mert akkortájt már az időnek is vacogott a foga félelmében, és torzult képére önnön keze mélyszántásával vájt borozdákat a szenvedés.
Eszembe jutott számtalanszor. Ahogy lendül az a bakancs. Ahogy nekilódul.
Sokszor próbáltam utánozni azt a mozdulatot. Hanyag volt, nemtörődöm, hányaveti. Híján minden kapkodásnak. Csak úgy egyszerűen lustán közömbös.
Sose tudtam olyat rúgni.
Most meg már vén fejjel nem is fogok.
De az időt, azt a percet a mai napig szeretném megállítani. Visszacsinálni.
Ha egyáltalán értik, mire vetek.
Akkortájt kezdték vassal mérni az embereket is.
Szép lassan osont előre a végzet.
Falvanként más-más módon, de kitapinthatóan megérkezett az új éra, és nyakába akasztott iszákjában semmi jót nem hozott. Akkor kaptunk már észbe, amikor a rendet kimocskolta közülünk egy olyan világ, amelyben a szódáskocsis fohászkodott legájtatosabban, míg a kántor utcahosszat káromolta a Teremtőt. A kocsmákban könnyeztek, a temetéseken meg dúltak az indulatok. Fiak tették apák nyakára a borotvát, az anyák fattyakat nyögtek ki magukból.
Még a szeretők is egymást csalták.
A szántóföldek penge horizontja kettészelte a tájat, a messzi torkolattüzek, a nehéz ütegek ugatásával elegy éjszakai villanófények alantira meg fölül lévőre hasították a mindenséget. Világosra, sötétre. A kutyák sírásától voltak hangosak az éjjelek. Mondják, a jószág megneszeli a bajt, kiszagolja ideje korán a fenekedő veszedelmet. Azok a falusi kutyák már sejdítették azt, amit mi még akkor nem. És szűkölt az összes bolhás pára, a kóbor dögök, meg láncra vertek, és a kertek fölvigyázói is mind ríttak veszettül. Hosszan elnyúlva üvöltötték végig holdas és borús éjszakákat, pirkadatig mindahányan. A gyámoltalan kölyökkutyák vinnyognak így, csecs nélkül eléhezve, elanyátlanodva. Ma már bizonyos vagyok benne, hogy azokon a dermedetten gonosz ábrázatú holdas éjszakákon a leples fátum a dűlők alján ólálkodott. Annak kámzsája alól áradt az a hullaszag.
Abban az időben mind gyakrabban volt baljóslóan vörös a lemenő nap, visszatükröződött lángoló duzzadt ábrázata a folyó véresre festett vizében. Halat se nagyon lehetett fogni. Amit igen: foltos volt, beteg szemű, rothadó szagot árasztó. A rákok a partra másztak megdögleni. Ezerszám oszladoztak a szikkadt, repedezett iszapon.
Veszett balta nyele lett a becsület is. Fonákját mutatta minden. Eleven és holt dolog ugyanúgy kificamodott, értelmét vesztette. Huhogtak az öregek, feddő hangjuk még most is fülembe csöng, ahogy figyelmezték a jónépet a bekövetkező változásról, lefestették nekünk a gonosz pofáját, a másik világ tótágast állított lelkét, az istentelenséget, amiben része lesz mindannyiunknak, akik most restek vagyunk. Mondták, hogy a fekete átváltozik fehérré, hogy úrból földönfutó, gazemberből bíró, tanítóból rongyos koldus, búzából meg ocsú lesz. Csak a szegény ember fog megmaradni annak, ami előtte volt. De az ínség még a mostaninál is kegyetlenebb lesz, mert míg most csak a mindennapok betevőjéért sóhajtozunk, eljön az az idő, amikor az emlékezetünket, a létünket és a jövőnket köll majd elsiratnunk, amikor hetedíziglen meg leszünk átkozva, amikor azt vesszük majd észre, hogy magunkra hagyott bennünket az Úristen.
Jajveszékelt a boszorkánynak vélt három ligetsori szipirtyó is, ezek a naponta vízbe nézők, sárgalacsinokból, tehénganéjból jósolók, fekete kakas vérét kieresztő babonás eszelősök. Az ő sirámaiknál csak a csöndben figyelő, tűnődő tekintetű vajákos hallgatása volt beszédesebb. Naphosszat a villám sújtotta szilfa alatt ücsörgött. A szarkák röptét figyelte. Felhők járását meg a jövendőt is ki tudta belőle olvasni.
Nemigen vetettünk rájuk. Mint a hetis macskafiaknak, nekünk is be volt ragadva a szemünk. Senki közülünk nem hitte, hogy a vörös sertéjű ártány egyszer mag kanná válhat.
Fiatalok voltunk, pöndöly alól szabadultak. Vasat haraptunk, megütköztünk volna a villámokat szóró viharral is. Hajadonfőtt, megcifrázva, trillázva, gúnyosan fütyültük szembe a kopogó fagyos szelet. Hónapos csődörcsikó tud ilyen életre valóan egészséges, virgonc lenni, mint mi egykoron voltunk. Lerúgtuk a csillagokat az égről, aztán a Göncöl saroglyájába kapaszkodva vitettük magunkat, és amikor napégette bőrünkön szikrát vetett a folyó csilláma, akkor gondolkodás nélkül, habagajsz módon fenékig ürítettük azt a mázas tejescsuport, amit elébünk kínált lépten-nyomon lüktető boldogságunk. Fújtuk hangos szóval a nótákat, és botor fejjel nem riadoztunk, ha néha-néha elpattant egy-egy húr. Dehogyis gondoltuk volna, hogy ilyenkor mindig megvakul valamelyikünk.
Ilyen volt az ifjúságom.
Egyszer a Kisgatya még a vonatot is megállította. Fogadásból – hihettük –, de később megértettük, hogy sokkal nagyobb tétre ment a virtus.
Szerelmes volt szegény, reménytelenül. A kupec Czöndör leánykája nem hozzá illett.
Annuska szóba se állt vele. Nagy pillájú, madárcsontú kis teremtésként él emlékeimben.
Akkoriban a vasút melletti töltés túloldalán legeltettük a libákat. Hitvány, kiégett fű termett ott. A gőzös tölcsérforma kéményéből kirajzó szikraeső időnként az egészet fölpörzsölte. Szöcskéket zavarásztunk, ürgéztünk. A gyereklányokat hátba hajítottuk békával, hogy aztán a sikoltozásukon röhögjünk. Játék volt mindez, ízetlen tréfa. De már a süldőbbjének elöl kinyílt ingnyakába, könyékig betűrve eresztettünk a gyíkot. Ilyenkor a dévaj flótás arca kigyúlt, mert valami sajgó érzés belenyilallt az ágyékába, és az irigységünket rosszul palástoló harsány kacagásunk alatt átborzongott rajtunk a megalázott leánykák tekintete, amelyben szégyen helyett minden egyes alkalommal furcsa tüzek gyúltak. A dac, a megvetés és a kihívás szegeződött vissza ránk, amiből kedveszegetten megérthette a legbotorabb suhanc is, hogy nagy részünk méltatlan marad mindörökre arra a kincsre, amivel csak ezek a körülöttünk fölsarjadó lányok sáfárkodhattak.
Csak a Czöndör lánnyal nem. Azzal soha nem gondoltunk ilyesmit tenni.
A gazdag Annuska nem olyannak született.
Zöldcsütörtök volt, amikor Kisgatya váratlanul bejelentette, hogy egymagába képes és megállítja a késő délutáni vonatot. Hangosan, hányavetin mondta. Annuska is velünk volt.
Néztünk rá, mint a test nélküli hangra, hogy mi ütött belé, ilyen gyümölcstelen küzdelembe ereszkedni.
Vélték némelyek, tán a Kőlyuk alatt beléndeket ehetett, ott gurul el a legtöbb ember esze kereke, de én már akkor szeppenten láttam, hogy a Kisgatya nem bolondult meg, inkább tűz lobog a velejében, a szerelem enyészi józan értelmét, és végérvényesen elsüvöltött benne valami rettentő hatalommal bíró hang, ami kiadta neki az őrült cselekedetre hívó parancsszót. De olyan erővel, hogy lelkében megpattanhatott valami, ahogy a vitrinbe őrzött kristálypohár is időnként magától elcikkan.
Lobot vetett a szeme, ahogy a slipperfák közé lépett.
A vonat meg már jött, mert rezgett a sínpár, a látóhatárba összeérve elvesző párhuzamos sínek úgy mutatták, mintha egy óriás létrán jönne felénk a fújtató veszedelem. Ám ennek a lajtorjának a fokai, azok a kátrányba fürösztött erdélyi szálfák most nem az égbe törtek, hanem a látóhatár aljáról, a föld szélén túlról, a világ feketére festett feléről, valahonnét a mélyből sorjáztak, és ezeken kapaszkodott ki, egyre följebb, a pokol feneketlen bugyrából hörgött elő az a büdös füstöt okádó, szikrákat köpködő irdatlan vasmonstrum. A Kisgatya állt a slipperfák közepén, sorsát moccanatlanul várva. Ércbálványok, pogány szentek tudnak csak így állni, meredten, örökös rezzenetlen nyugalomban. A szerelvény meg már látszott, egyre nagyobbodott. Hallottuk a morajt, aztán a robajjá erősödő zakatolását, de a csattogó kerekek fülrepesztő muzsikáját már nem hallhatta egyikünk se, mert lüktető szívünk dobogása agyunkba kergette a vért és elborította érzékeinket.
A többire csak rongyfoszlott képekben emlékszem.
Látom a fékező vonatot, vijjog a légfék, messziről is kristálytisztán hallom a mozdony figyelmező füttyének kétségbeesett sipítását, a derékig kihajoló masiniszta kigúvadó szemét is látom, meg a nevetséges hadonászását. Aztán a fröcskölő vér ragacsos melegét érzem az arcomon, és a lelassúdott, majd megálló vonatkerekeket, a nyikkanást, és a dugattyúk forró gőzében meglátom Kisgatyát, a töltés aljának gazos kavicsain, félredobott bábfigurák kinyaklott pózában fekve, amint lába csonkjaiból ütemesen szanaszét spriccel embermagasba sötétvörös vére.
Magánál volt, még élt egy-két percet.
Fintorgott, ahogy a fejét kitámasztottuk. Azt hörögte, egyre lassúdóbban, egyre érthetetlenebbül, hogy egyszer ki köll lépnünk, mert a vonat is megállt. A vonat akkor is… egyszer mindenkinek ki köll lépnie…
Annuska is hallhatta.
Mert amikor a szemébe néztem ugyanazt a dacos megvetést láttam bennük, mint a gyíkokkal űzött barátnéi tekintetében. És attól a pillanattól fogva sokáig nem volt számomra gyűlöletesebb lény széles e világon. Már régóta tudom, hogy abban a percben, ott, a forró párában, vérragacsos pofával, a szénpor füstjében halálosan beleszerettem.
Szerelmes voltam bele még akkor is, mikor évek múlva, a Tekintetes úr megmaradt legkisebb fia nőül kérte, és eljegyezték egymást. De akkora már a temetőben dolgot adott megtalálni a Kisgatya megsüppedt sírját. Behorpasztotta az idő súlya, meg a riasztó történések nyomása, amik gyeplőt eresztetten át akartak gázolni rajtunk.
Tudom ám én, hogy a hegyi emberek messzire látnak. Egy-két napi járóföldet befog a szemük. Soha sincsenek egyedül, mert kurjantásukra a visszhangjuk a válasz. Csak mi, járási népek vagyunk a látóhatár farkasgúzsba kötött szolgái. És nem látjuk előre a holnapot se. Nem láttuk előre a háborút se. Mert csak a saját árnyékunkat látjuk. Kurjongatni se szokunk. Mert visszhang sincs. Ami van, az nekünk belülről jön. De ahhoz meg fölösleges a hangos szó. Hát így örvénylettünk bele a pokolba. Farkasgúzsba béklyózottan.
A nagyvilág eseményei tőlünk távol zajlottak, nagy sokára értek el a faluba a hírek. Még a hadiposta fekete pecsétes gyászjelentéseit is csak kétheti késéssel hozta a kacskakezű lovasküldönc, aki egyik szemére hályogos lován, disznóbőr oldalzsákban szállította az itthon maradottaknak a frontkatonák leveleit, a kusza sorokkal írt nehéz, kaszához szokott kézzel kapart apai, hitvesi szép szavakat, a hiányt, a honvágyat vagy a fájdalmat. Ezeknek a leveleknek a papírosán idegen volt a sasos vízjel, idegenül hatottak az emlékekben élő kemény férfiak irományai, a mindig szófukarként számon tartott fiúk meghökkentően bárgyú, tétova gondolatai, a kínosan összegereblyézett, megnyugtatástól erőltetett tömör mondatok, amelyek katonás egyszerűségén is átjegellett a naponta megélt borzalom, a bizonytalanság, a halál torkában vergődő emberek szűkszavú referálása. Minden levél magában hordozta küldőjének haldokló hörgését, a búcsúzást. Mintha minden sor az utolsó szó jogán íródott volna.
A levelek többnyire sárosak voltak. A szürkés színezetű Galícia vériszamos lövészárkaiból származott, a vörös, elkenődött kosz a piavei, vagy a doberdói karsztról, ott is valamelyik kavernából, ahol lőszeresládákra borulva büdös olajmécs mellett írtak a bakák, a barna maszat meg a Kárpátok hágóin ébredő honvéd sáros kezéről, ceruzacsonkjáról került a kincstári levélpapírra. Hazafelé, otthonra üzentek a koszfoltok is. Az olvasni nem tudó vénebbje, az anyák, öreganyák ezeket a drága maszatokat csókolgatták könnyezve, mert ösztönös női szívüknek többet elárult alakjuk, színük, mint a görbe sorokkal rótt szálkás betűk ijesztően bonyolult kibogozhatatlan kazla.
A cenzúra vastag, sötétlila kihúzásai is tarkították az együgyű irományokat.
Úgy néztek ki a hadiposta által továbbított küldemények, mint mikor a kiskanális melletti lisztfinom, sziksós, csontfehér padkán kiborul a piócagyűjtő kosara. Láttam pár alkalommal, hogyan szortírozza az összegyűjtött nadályokat: a porban vonagló férgek kövérebbjét a városba vitte, a patikus úri módon fizetett értük, a közepesebbjeit bádogvödörbe cipelte a piacra, míg a hitványabbakat megtartotta magának, vagyis a falu népének bajaira, azokkal köpölyözött. Vért szívni pedig sűrűn köllött, mert a mifelénk élők ájulásig tartó erejét a szalonna meg a vörösbor adta. Sűrű volt már az ükapáink vére is. Lehet, hogy azt a megkocsonyásodott, könnyen alvadó vérüket ontani se bírták hazájukért, csak mint vörös pecsétviasz hullajtották szerte széjjel, amikor a nehéz idők úgy kívánták és szentelték, egyre csak szentelték nehéz vérükkel szülőföldjükön a rögöket. Mondják, tán ezért is annyi mifelénk a pipacsvirág.
A bagószagú irodában izzadó egyengúnyás ismeretlen cenzor vaskos tintapiócái bezzeg elszívtak valamit mitőlünk: a sápatag reményt, az életet, a hitet, hogy a hazavárt vérünk valaha visszakerül közénk.
Az ordonánc pedig rendületlenül megérkezett a hónapok páratlan napjain.
Örökké vakaratlan, szaros lábú kancájának nyomát mindig könnyek áztatták. A zöld pecsétes levelek után öröm, lelkesedés járt. A kloroform bűzét árasztókét az ijedelem kísérte, mert a tábori kórház jelentése amputált kezeket-lábakat, szétroncsolódott tüdőt, légnyomást, örökös rokkantságot, tönkrement életet jelenthetett. Amelyik házba pedig fekete pecsétes formanyomtatvány került, ott vesződött egy sort a kengyellel, majd lekászmálódott a nyeregből a küldönc; szalutált a fuldokolva zokogó asszonyoknak, és gombszeme olyan kifejezéstelen volt, mint a faragott kapubálványok, vagy a határba ágyalt időtlen kunbabák semmibe néző tekintete.
A nyelet pálinkát egy hajtókára kiitta, még egyszer homlokához emelte tenyerét, mintha a messzeséget kémlelné, ahol egyszer valami csoda folytán fölbukkanhat a hősi halált halt lélek, aztán visszamászott a gebéjére, és bóklászott tova; örömöt, gyászt, hét csapást osztogatva.
Nem válogatott szegény és módos ember között. A zsellérsoron, a Budzsákban éppen úgy csukrétába szedte alvégi áldozatait a lőporfüstös köpönyegű halál szuronyos zsoldosa, mint a gesztenyékkel beültetett főutcán, ahol a kirakatok mögött kereskedők üldögéltek, mellettük pedig a hájas nyakú hentes lakott hisztérika feleségével, akiknek pántlikázott házuk tőszomszédságában, a nyitott ablakból szagos nyári estéken zongora klimpírozását lehetett hallani. A tanító úr öccsének besorozása után ritkábban szólt a zongora, szomorodtak a melódiák, a billentyűkön már csak kopogott a megsárgult, elhangolódott dallam, míg egy napon végleg elnémult a klavír, és attól a naptól kezdve a tanító úr és keszeg derekú hitvese le sem vetették a gyászruhát.
Különben is, a zsidónál nagy keletje lett a sötét posztónak, a fekete kordbársonynak, a pókhálóvékony gyászfátyolnak valónak, a finom tüllnek. A fiúk, férfiak pedig egymás után számolatlanul, sistergő vérzáporban haltak meg sorban, mint a nyári éjek szikraporos egéről a tengerbe aláhulló csillagok.
A Tekintetes úr, szegény, egymagába is egy vagyont fizetett a legidősebb fia, a Guszti úrfi fekete, arannyal szegélyezett szemfödőjéért, meg a halottaskocsit húzó paripalovak takarójáért. Pedig a sújtásokkal, fekete csipkével gazdagon hintett parádés szerelés, az ezüstös fényű újdonatúj szerszámok se tudták többé föltámasztani az úrfit, akit tisztnek kijáró szertartással hoztak haza, föllobogózva, díszsortűzzel temettek el a címerpajzs alá, a bolthajtásos családi kriptába. A lecinkelt koporsóban hazatérő fiú hősi halálával befeküdt a nagyhírű ősei közé, nevét óarany festékkel kihúzták, fölvésték a márványtáblára. Azt már csak a Tekintetes úr tudhatta, hogy az ő szívébe milyen élesre köszörült vésővel, és mennyire mélyen vájódott a Guszti gyerek neve.
Verte a sors a Tekintetes urat. Három szép szál fia közül öreg korára kettőt eltemetett. Az első, aki elhagyta az árnyékvilágot, a középső sarja volt. Az álmodozó tekintetű, ébenfekete szemű Miklós az anyja szelíd természetét örökölte. Pesten tanult, nagy Lavalliére nyakkendőt hordott, mint a kaszinók művészlelkei, és egy tavaszi délutánon golyót röpített fejébe. Mondják, valami kokott tántorgó szerelme miatt. És hogy a csapás teljes legyen, a Tekintetes úr asszonya is ezután költözött el a felvidéki birtokra.
Mert az égiek által kimért gondviselés, szerencse olyan, hogy ha szemüket lehunyják, akkor meghalás lesz. A vigaszunk csak az lehet, hogy ha egyszer kinyitják, akkor lészen föltámadás.
Pedig milyen nagy volt az öröm, amikor a hadiposta csomagot hozott a Guszti úrfitól!
Emlékszem, Karácsony szent hetében jártunk. Porhót szitáltak a fellegek, és a kacska küldönc megjelent a falu alatti befagyott itatónál. A táskája mellett, a nyeregkápához kötve szépen begöngyölt, nemzeti színű szalaggal átkötött holmi fityegett. Mire a dombon lévő kúria vasrácsos kerítéséig ért, odabent a Tekintetes úr a megsarkantyúzott hírből már tudta, hogy az úrfi karácsonyi csomagot küldött.
Szaladott is kifelé a kandalló mellől elrúgva magát, a nagy kitárt ajtószárnyakon a terasz hideg kövére hajadonfőtt. A bejáró előtt vele lelkesült a ház népe. A sárba ragadott sorsú emberek együtt örvendeztek urukkal. A csomagból pedig egy szépen megmunkált kis betlehemi bölcső került elő. De milyen bölcső! Valami tompán csillogó réz ötvözetből készült, mívesen meglyuggatva, kicsipkézett szegéllyel, cirombákkal, cifrán kacskaringózva díszlő vésetekkel, hogy ámulta, aki látta. A Guszti úrfi saját kezűleg készítette. Ám, míg a sokaságban lévők, a nyakukat nyújtogatók egymást túllicitálva dicsérték a kis bölcsőt, valami hirtelen támadó gonosz fuvallat kélt és a huzat bevágta a tárva-nyitva hagyott üveg ajtószárnyakat, hogy fület zúdító csörömpöléssel kitört annak minden tükörtáblája.
Fölrémült a baj!
Mindenki megkukult. Csak az apró hószemcsék halk zizegése hallatszódott.
A Tekintetes úr pedig oda se fordult, csak fogta remegő kezében a fém bölcsőt, és ahogy nézegette, latolgatta, úgy borult el lassúdottan a tekintete, keskenyedett a szája. Már látszott, hogy megfogyott az öröme. Nem értette senki, miért nem kellem a szemének a fia által küldött ajándék.
Aztán tudtuk meg, hogy az a fémből farigcsált betlehemi bölcső bizony hatvanhatos repeszgránát megüresedett hüvelyéből készült.
És utána már egy sor levél nem sok, annyi sem jött a Guszti úrfitól, csak egy pár hétre rá a halotti menet a megcsöndösödött legidősebb sarjjal.
A hüzniből készített bölcső pedig az apa ágyával szembeni komódra lett téve. Ott lett helye, hogy a hold fénye ringathassa örökre.
Onnét kezdve a Tekintetes úr szótlan lett.
Fia halála meghervasztotta a szavát, neje akarata után megcsontosodott.
Szótlansága heges kérgén belül azonban mély érzések lakozhattak a Tekintetes úrban, mert a cselédsoron suttogva mesélték, hogy reggelente a vánkosából csészényi könnyeket lehet facsarni.
Meglesték, hogy minden éjjelen a legkisebb úrfi ágyához látogatott, álldogált mellette hátrafont kézzel, vigyázta álmát. Hogy milyen sűrűn járhatott oda, azt csak a sláfrokjából kiáradó levendulaszappan illata árulta el reggelenként az ágyazó belsősnek. Biztosak voltunk benne, hogy amikor a holdban látni lehetett a hegedülő Dávidot, amint az örökifjú táncoló Cicellének játszik, akkor a Tekintetes úr puha léptekkel a megmaradott fia ágyához ment, és virrasztott nála hármasban.
Kegyelemmel teli szelíd társaságban: a magányával és a bánatával.
