Építészet az alföldön elnevezésű sorozatunk jubilál, ugyanis a mai megjelenés a huszadik, és jó néhány téma, érdekes emberek, szakmai ágazatok ismertetése után ezúttal Szabó Ágnes tájépítész mérnökkel készült beszélgetésünk olvashatják, akivel arra próbáltunk választ keresni, hogy a felfokozott fejlődés, fejlesztés korában hogyan tudjuk megőrizni, megteremteni az élhető környezetet körülöttünk.
Sajnos a tájépítészet nem vidékünkön örvend a legnagyobb elismertségnek, sőt, meg merem kockáztatni, hogy nagyon sokan azt sem tudják, mit is fed pontosabban a kifejezés. Világosítsd fel olvasóinkat, mi is a tájépítészet és mivel foglalkozik egy tájépítész?
– Megpróbálom ezt röviden és érthetően dióhéjba sűríteni.
Ami engem a szakmaválasztásnál befolyásolt, és amit a kezdetek kezdetén a kert- és tájépítészetből láttam, hogy ez egy széles, több diszciplínát összefoglaló szakterület, amelynek megkerülhetetlen eleme a környezetismeret (igen erősen a növényismeret), a mérnöki tervezői tevékenység, művelődéstörténet, majd később jöttem rá, hogy az ember- és társadalomismeret is elengedhetetlen része. Az emberek legtöbbször azt gondolják, hogy elsősorban magánkertek tervezése és kivitelezése a kert- és tájépítész mérnök feladata, pedig ennél sokkal szerteágazóbb feladatok megoldásában is igény mutatkozik a tájépítész mérnökök szaktudására.
A településrendezési tervek, településkép-megújítás, turizmusfejlesztés, iskola- és óvodakertek tervezése, közterek, közparkok tervezése, épületek tájba illesztése, és még sorolhatnám, mind-mind olyan feladat, amely tájépítész szaktudást is igényel. Ilyen feladatokkal szembesül ma egy szakmabeli, de korszakonként más-más kihívás adatott.
Te mikor és miért döntöttél ez a szakma, hivatás mellett? Mit nyújt a számodra?
– Fontos volt számomra a hivatásválasztásnál, hogy tevékenységemnek olyan kézzelfogható eredménye legyen, amely reményeim szerint minőségi változást hoz a környezetemben. Az ember legtöbbször tanulmányai folyamán sem biztos benne, hogy valóban a választott szakma-e a hivatása. Engem mindig a szakmai gyakorlatok alatt szerzett tapasztalatok erősítettek meg. Ilyen volt a szigligeti Esterházy-kastély parkjának felújítása, aminek eredményeképpen úgy éreztem, hogy tevékenységünk nyomán maga a hely tudott fellélegezni és újraéledni. Példaként említhetem meg az erdélyi Sztána völgyben készült integrált tájvédelmi fejlesztési gyakorlatot, amikor egyértelművé vált számomra, hogy a tájnak, amely foglalatosságunk tárgya, szerves része az ember, a közösség, amely az adott tájban él. Talán elsőre furcsán hangozhat, amit most mondok, de azt hiszem, mindenki, aki alkotó tevékenységgel foglalkozik, megérti majd a lényeget. Ez a hivatás számomra tapasztalást jelent a világról, a környezetemről és nem utolsósorban magamról.
Azt gondolom, ahogyan az ember tud hatni környezetére, a tájra, amelyben él, a táj is tud hatni az ember viselkedésére, lelki állapotára és gondolkodására. Egy, az adott környezethez harmonikusan illeszkedő, koncepciójában átgondolt, rendezett kert, közpark, városi tér vagy település kihat a benne élőkre. Azt gondolom, ez egyedi lehetőséget és mérhetetlen felelősséget is jelent egy táj- és kertépítészmérnök és minden tervező számára. Sokszor barátaimmal való kirándulások alatt döbbenek rá, az emberek mennyire keveset tudnak arról a természeti környezetről, ami a létfeltételük, miközben például a számítógépes virtuális világban gond nélkül eltájékozódnak. Az a természetközpontú szemlélet, amellyel egy tájépítész közelít egy feladathoz, amelyet a megépült terek parkok tükröznek, segíthet abban, hogy az embereket rávezesse a környezettel fennálló kapcsolatukra. Egy helyes koncepció mentén tervezett tér, kert nyugalmat, harmóniát sugall.
Vajdaságban, Magyarországon, más magyarlakta területeken milyen hagyományai vannak ennek az építészeti szakágnak? Erre a régióra vonatkoztatva lehet egyáltalán hagyományokról beszélni? Külföldi útjaid, tanulmányaid, munkáid során mit tapasztaltál?
–Természetesen a kert- és tájépítészetnek vannak hagyományai vidékünkön is, de erről külön könyvet lehetne megjelentetni. Kertészek és műkertészek tervezték és tartották fenn a kúriákhoz, majorságokhoz tartozó tervezett parkokat. Ezekhez a feladatokhoz többször külföldi kertekről vettek példákat vagy külföldi kertészt hozattak. Vidékünkkel én behatóbban a diplomamunkám kapcsán foglalkoztam, amely Szabadka századfordulón kialakult zöldfelületeinek történeti fejlődésével foglalkozott. Kutatásaim alatt magam is meglepődtem, hogy a századfordulón milyen hangsúlyt fektettek a környezet tervezésére és a polgári társadalom egy rétege a várossal karöltve milyen erősen kiállt a zöldfelületek tervezése és létesítése mellett. A városiasodás folyamán természetes igényként merült fel a „városhoz illő környezet” kialakítása. Szabadkán az 1900-as évek elején külön városszépítő bizottság dolgozott, amelyben a zöldfelületi problémák megoldására „műkertész” szakembere volt. Tudunk arról is, hogy 1865-ben a „szabadkai községtanács” hivatalos útra küldte Morava János városi kertészt a következő magyarázattal: „aziránt hogy ő Magyarországban és osztrák birodalomban, nevezetesen Pesten, Szegeden és Bécsben többrendbeli séta keretében a kerteket szemügyre vegye és ezekről rajzokat készítsen.” Alapjaiban a városliget szerkezetét ma is az általa kialakított koncepció határozza meg.
Az európai és külföldi gyakorlat minden esetben más és más. Összefoglalóan elmondható, hogy a tájtervezési tevékenység súlya egy országban akkor nőtt meg, mikor a táj terhelése elért egy bizonyos szintet, és az emberek felocsúdtak, hogy mennyire élhetetlen a környezet, amit maguk alakítottak ki. Amerikában töltött éveim alatt rengeteg városközpont-rehabilitációs terven dolgoztam, ami annyit jelentett, hogy az elnéptelenedett, kietlen településközpontokat álhomlokzatokkal, emberléptékű terek kialakításával, kávézók megnyitásával, növénybeültetéssel próbáltuk barátságosabbá és a gyalogosok számára is elviselhetővé varázsolni. Nem szeretnék Vajdaságban hasonló feladatokra ébredni évek múltán. Azt szeretném, ha az építési tevékenységek a környezetet is szervesen figyelembe véve történnének településszerte, az adott település tájkarakteréhez hozzásimulva. Ezért van bennem a szemléletformálásra való törekvés.
Melyek környezetünk azon problémái, amelyek feltérképezésében, megoldásában, visszafordításában a tájépítészekre lenne szükség, amelyek a tájépítészet témakörébe tartoznak?
– Elsősorban arra volna szükség, hogy a környezetünk tervezésén minden esetben egy olyan csapat dolgozzon, amelyben építészek, közművesek, várostervezők mellett a kert- és tájépítész szakma is képviselve van, és az együttműködésben a tájépítészek is egyenrangú félként tudnak részt venni. Legtöbbször az a tapasztalat, hogy a tervek utolsó pillanatban csak növényültetési feladatokkal érkeznek meg egy-egy kert- és tájtervezőhöz, miközben a terven láthatóan nincsenek megoldva a környezeti kapcsolatok, használható közlekedési pihenő felületek, és még sorolhatnánk. Számomra például nagy szívfájdalom látni, hogyan épül be napról napra a Palics és Szabadka közötti zöldfelület. Bevásárlóközpontokkal, összefüggő, kietlen burkolatokkal fásítatlan parkolófelületek láncolata kezdett kialakulni. Egy nap majd arra ocsúdunk, hogy építettünk egy autóval megközelíthető bevásárlóutat. Valóban ezt szeretnénk? Pedig egy megfelelő szabályozási tervvel és annak betartatásával egy sétára, kerékpározásra alkalmas zöld folyosót is kialakíthatnánk a fejlesztésekkel párhuzamosan. Meglátásom szerint hosszútávon a város az emberek és a beruházók is profitálnának ebből. 10-15 év múlva már késő lesz felébredni, s csak nagy anyagi beruházással, nagy áldozatok árán lehet majd emberléptékűvé visszaalakítani a helyet.
Fel kell ébreszteni az igényt, hogy az ilyen és hasonló anomáliák ellen közösen tudjunk fellépni, hiszen a mi érdekünk is, hogy gyermekeink egy élhető, jó hangulatú városban nevelkedjenek. Ez nem csak azt jelenti, hogy virágokat ültetünk a körforgalom közepére, hanem hogy úgy nyitjuk meg a társasházak belső udvarait, hogy az kiszolgálja a közösséget, de életteret hagyjon az ott-lakók számára. Olyan léptékű épületeket hozzunk létre, amelyek nem ülnek rá magasságukkal, súlyukkal a mellettük elhelyezkedő szabad terekre. Mint már említettem, a városnak is tudatosan törekedni kell arra, hogy egy hosszú távú környezetközpontú koncepciót alakítson ki, legalább olyan körültekintéssel, mint azt a század elején élő mérnökkollegáink tették, és aminek előnyeit ma is megtapasztalhatjuk Szabadkán belül.
Nemrégiben elindítottatok Mihók Edit kolléganőddel egy beszélgetés- és előadássorozatot Szabadkán, Tájék címmel, illetve létrehoztátok a LandART Tájépítész Műhelyt. Mik a céljaitok? Miért van ilyen kerekasztalra szükség, a műhely milyen tevékenységet valósít meg?
– A szemléletformálás a cél. Goethe azt mondta: „Az emberek azt látják, amit ismernek”. Olyan tematikát állítottunk össze, amely a kert- és tájépítészet alapjaival foglalkozik elméleti és gyakorlati szempontból. Szeretnénk az emberek környezetük iránti érzékenységét növelni. A téli hónapokra főként a családi ház kertjéhez kötődő témák dominálnak. Tóépítés, sziklakert-kialakítás, növényültetés, kertfenntartás. Tavasszal városi séták keretében próbáljuk majd feltárni a város zöldfelületi értékeit, megérteni azok jelentőségét, szerepét. Pont az előadásra készülve tapasztaltuk meg Edittel, mennyire sokan vagyunk, akik hasonlóképpen gondolkodunk és hasonlóan tenni szeretnénk egy élhetőbb, minőségi környezetért.
Mit kellene tenni azért, hogy a hétköznapok embere is többet tudjon a táj és az ember kapcsolatáról, a tájépítészet szakterületeiről, kérdéseiről? Az oktatási rendszerünk a hibás ezért az elmaradottságért?
– Mindenképpen szükségét látom annak, hogy a témához kapcsolódó történések nagyobb nyilvánosságot kapjanak. Az oktatási rendszert teljességében nem ismerem. A hétköznapi emberek ma sokszor nem érzik magukénak a kerítésükön kívül eső területeket. Nem tartják feladatuknak, felelősségüknek ezek rendben tartását. Ezt a hozzáállást kell nagyon sürgősen megváltoztatni. Egyik módszer lehet a közösségi tervezés. Azt gondolom, hogy főleg a közparkok, szabad terek és minden közcélú terület tervezésénél egy szélesebb használói réteg bevonása is szükséges volna. A tervező számára is előnyös, ha a koncepcióját valós igényekre építi, kiegészítve ezt a saját szaktudásával. A használók pedig értékeltté válnak, más viszonyt alakíthatnak ki a kialakuló területtel, inkább magukénak érzik azt, s így jobban odafigyelnek tisztaságára, amely a fenntartási feladatokat csökkentheti.
