Krakkói utcarészlet
Még két évünk maradt hátra, úgyhogy ránk fér az imádság…
Fogadalmaim:
Az idei évre megfogadom, hogy többet iszom, lehetőleg sűrűbben keverem a sört a pálinkával, R’n’B-t hallgatok, a tornát messziről kerülöm, török-zúzok, többet szemetelek, nem leszek figyelmes, tojok szeretteimre, kötelezettségeimre, kötelességeimre, semmibe veszem magam és minden élőlényt, s belemerülök az abszolút nihilbe – egy antivilágban.
Igen, kitalálták, idén is voltunk az újévi taizés zarándokúton a világbékéért buszozva Krakkón és Czestohowán keresztül Poznańba, majd there and back again jött Behh’lín és P’hága.
Minden, ami józan és magától értetődő az életben, megerősödött bennem, szeretet, béke, és hogy ha már az alkohol legális, másnak is azzá kéne válnia.
Utunk december 27-én kezdődött, vasárnap, még a karácsonyi kalácsok, de főleg a minyon okozta cukortúltengés mámorfelhőjében egy templomi áldás után. Szervezőnk és csoportvezetőnk, Olivér az elejétől a végéig magabiztosan irányította a csapatot. Egy rossz szavunk sem lehet(ett) rá. A társaság, mint mindig, tarka. Voltak hangosabbak, szerényebbek, magukban imádkozók, pálinkát kínálgatók, egy papunk is volt, akiről majd később lesz egy észrevételem, lényegében rend a lelke mindennek, amíg összeszedetten viselkedünk.
A mi kis bandánk idén négyszemélyes volt. ÁgiTomi és JuliLaci párocskák, ábécésorrendben.
Miután mindenki megtalálta magának az ideális ülőhelyeket, megvolt a névsorolvasás, felrobogott a motor és megindultunk Európába. Mi elöl, hátul a tapsolók.
Az idei és a tavalyi út között a legnagyobb különbség hitbeli volt. Sűrűbben imádkoztunk, jobban kidomborodott a vallási oldala az útnak. Az imák alkalmával horvátul, magyarul és szerbül hangzott el a miatyánk és az üdvözlégy. S itt jön, amit meg szeretnék osztani az Atyáról. Nem tudom, csak én furcsállom-e, hogy egy zarándokút alatt egy pap egyszer sem mond imát a buszért és az út sikerességéért. Ki más lehetne alkalmasabb? Ki áll közelebb Istenhez, ha nem ő? De nem, ez elmaradt…
Horvátul Olivér mondta mindig, szerbül a Bosnyák (így hívta egész úton mindenki, ő is magát), s magyarul pedig… elég, ha azt mondom, hogy folyton ki kellett horgászni valakit eme feladatra. Szégyenlős egy nép vagyunk, vagy nem tudom… Én nem akartam blamálni magam az üdvözlégynek emlékezetemben nehezen felszínre bukkanó soraival (szememben is szép számban vannak gerendák), de hogy egy pap egyszer sem érezte magában úgy és azt, hogy legalább egyszer elmondja…
Krakkó és Oświęcim, a borzalom
28-án reggel már Krakkó hidege üdvözölt minket. A busz csomagtartójából néhányan melegebb göncöket halásztuk elő, s beleharaptunk Lengyelország első szeletébe. Rögtön feltűnt, hogy Lengyelország jópofa, havas, kellemes, sok a lengyel, rengeteg, majdnem mindenki az, s pénznemük a zlotyi, azaz złoty – jópofa, nem?
Nyugaton kilenc előtt semmi sem nyit ki, lehet, hogy itthon se, de itthon nem is figyelek ezekre a dolgokra. Egy órán át barangoltunk a városban, kilestük az árfolyamot, lényegében négy zlotyi (azért vicces egy szó ez magyarul) egy euró. Kilenc után egy olyan váltóban váltottunk, ami egy utazási iroda is. 60, hihi, zlotyi (15 euró) volt az Oświęcimbe induló szervezett busz. Volt egy egész napunk Krakkóra, így egy kis kiruccanás nem ártott, főleg úgy, hogy délután négyre visszaérünk. Tehát megindultunk a haláltáborba…
Esett a hó útközben, láttuk a lengyel tájat, egy dokumentumfilmet is levetítettek egy orosz operatőrről, aki a legtöbbet filmezte azt a helyet, ahova tartottunk… Hova is?
Oświęcim, azaz sokunknak ismerősebb nevén Auschwitz, hóesésben. A természet egyik legszebb jelensége, a hóesés ezen a helyen nem vidám. Ezen a helyen semmi sem az. Borzalom. Hányinger. Düh. Elképedés. Kevés szó, hogy mindazt leírja, ami lefolyt bennem. A gázkamrában hallom ezrek sikolyát. Mellette a krematórium. Ezrek. Milliók. Az éheztető cella, az álló cella, a 10-es és a 11-es blokk közötti kivégzőudvar. A tízes blokkban tanyázott és kísérletezett nőkön, gyermekeken a Halál angyala, Mengele dr.
A szervezett, turistavezetős csomagban Birkenauba is átmentünk, ami 3km-re található Auschwitztól. Ez volt az Auschwitz II. jelzésű tábor, ahova nagyjából kizárólag megsemmisíteni szállították a zsidókat.
S ez csak két hely a sok közül, egyik háború a sok közül…
Mi pedig négy ember voltunk abból a hétszázezerből, akik évente meglátogatják ezt a múzeumot.
Nehéz erről bármi másra is áttérni…
Felszálltunk buszunkra és Krakkó fele indultunk. Szavak nélkül, nagy súllyal a szívünkön és gombóccal a torkunkban szenderedtünk el meleg ruháinkban, a melegen, egy olyan hellyel mögöttünk, ahol egy szál pizsamában aludtak a deszkákon… Akkor még többet havazhatott…
Krakkóban maradt néhány óránk egy kellemes kis teázót találni, ahol rendezgethettük még tovább benyomásainkat és terveinket. Utána egy adag falafel. A megszokott turistáskodás, egy-két kör a macskaköves utcákban, neonfények, neonangyalkák, egészen a kastélyig, ahol már néhányan csoportunkból meg is érkeztek. A kastély/erőd, mint bármelyik másik… Nem vagyok már gyerek, hogy minden lenyűgözzön, de Krakkó szép, kellemes.
Igazából ezzel a nappal kezdődött meg utunk…
(Folytatjuk)
