Nagy Koppány Zsolt könyvének már a címe is zavarba ejtő. A kötet gerincéről olvasva így hangzik: Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk, a borítón viszont az – emlékezünk – szó gondolatjelek közt jelenik meg, mintha nem tartozna címhez, hanem műfaji megjelölés lenne. Egyébként az is. A kötet elbeszélője, aki a Nagy Koppány Tömzsi (a szerző húsz év múlva) névre hallgat, erre már a könyve elején utal, majd a szöveg „aranymetszetében” nyomatékosítja, hogy műve nem regény, se nem holmi regénykedés, hanem műfaja szerint: emlékezünk. Azok meggyőzésére, akikben e zsáner valóságos volta kapcsán némi kétely éledezne, közli a műfaj megnevezésének szótári alakját: „emlékezünk – fn, Irodt, tbsz: emlékezünkök, hosszabb lélegzetű prózai mű, amelyben a szereplők a címadó hősre való emlékezés ürügyén vég né’kül magukról mesélnek”. Miként ebből az ige főnevesítését szemléltető idézetből sejthető, Nagy Koppány Zsolt, bizony, játszik. Nem áltatja olvasóját, nem húzza csőbe (dehogynem: azt, aki regényre számít, mindenképpen), nem vele, hanem magában (mondhatnók: öncélúan) szórakozik, miközben lehetőséget ad rá, hogy olvasója vele tartson.
Én például emiatt szeretem Nagy Koppány Zsolt könyveit. Szórakozom általuk. Tekintettel, hogy nem mazochizmustól indíttatva olvasok, örömöt keresek és találok a könyvekben. Kedélyes élményt nyújtott Nagy Koppány korábbi ikerregénye (Jozefát úr, avagy a regénykedés, 2006), novellagyűjteménye (Nagyapám tudott repülni, 2007), mostani könyvében szemernyit se veszített elbeszélői lendületéből, humorából, iróniájából, sőt öniróniája mintha még gazdagabbá lombosodott volna. Az ugyanis, amit és ahogyan a könyv egyik emlékezője elmond a Romániából Magyarországra költözött, majd állampolgárságot nyert Nagy Koppány Zsoltról – mint regényfiguráról –, bizony, kőkemény irónia. De nem ez az igazán szerethető elbeszélésében, hanem a szellemesség, a felszabadultság és a játékosság, ami olykor parttalan, és túl sok is, és túlcsordul az elbeszélésen. Nagy Koppány, aki húsz év múltán már nem Zsolt lesz, hanem Tömzsinek hívják majd, tökéletesen tisztában van felülrendeltségével. Elbeszélt figurái csupán azt tehetik, amit ő előír nekik, tehát olyan játékot játszik, ami során nem érhetik meglepetések. Az olvasót talán annál inkább. Hacsak nem edződött korábban Nagy Koppány kópéságain.
Mostani emlékezünke (emlékezünkje?) néhai Ekler Ágost zseniális, de tehetsége csíráját szárba szökkenteni képtelen festőművész életét lenne hivatott az olvasó elé idézni, ám ehelyett az emlékezők önnön történeteiket lombosítják ki. Szegény, balesetben elhalálozott Ágostról bizony csupán kevés derül ki, viszont szellemes elbeszélések sora kerül az olvasó elé. Az emlékezők köre magában is abszurd, az őrangyaltól tárgyakig ível, megszólalásuk többnyire ironikus, humoros. A kedélyességet egyedül az elbeszélés vallomásos, önéletrajzi vonulata tartja feszesen, már amennyire itt feszesség egyáltalán szóba jöhet. Bár a szerző szellemesen visszautasítja az önéletrajziságot, mondván, aki ilyesmire gondol, annak azt is el kell hinnie, hogy „Ady Endre a Góg és Magóg nevezetű urak nászából született”, Nagy Koppány Tömzsi ebben a könyvben megírta (az elbeszélés fikciója szerint húsz évvel korábbi) Romániából Magyarországra településének keserédes történetét is. Előbb árnyaltan, de nem kevés öniróniával, majd a mű függelékében közölt, A vendégmunkás dalai című opusban, amit szerzőként Ekler Ágost & Nagy Koppány Zsolt jegyez, igencsak egyenesben. Vallomásban, hogy ne feledjük ezt, az emlékezünkkel szemben nem új keletű műfajt is megemlíteni.
S itt jutunk el az irodalmi játéktéren túlra, a szövegek átfedései, elkülönböződései, egymásra hatása, értelmezési lehetőségeinek kibontakozása mögé, a művet indukáló tényanyaghoz. Ekler Ágost, akire a mű szereplői emlékeznek, kitalált személy. Ezt anélkül is tudná az olvasó, ha a szerző nem beszélne róla a könyve dereka táján elrejtett öninterjúban. Viszont akit megszemélyesít ez a név, korunk embere: értelmetlen életet élt, értelmetlen halált halt. A róla beszélők, vagy írásban nyilatkozók érzik, hogy emlékezniük kellene rá, de voltaképpen nincs mire emlékezni, mert a művészi ambíciókkal megvert giccsfestő jelentéktelen és jellegtelen figura, nem igazán hagyott nyomot maga után. Egyedül talán a kamionsofőrben, aki elcsapta, és hogy a festő halálával kapcsolatos rémálmain és képzelgésein egyedül azzal tudta túltenni magát, hogy átképezte magát villamosvezetővé. Ugyanilyen halál felé menetelő figura a többi emlékező is, a szexmániás sebészorvos, aki csak hálapénz ellenében hajlandó szóba állni a majdani könyvéhez interjúkat gyűjtő szerzővel, az utcalány, aki viszont pénzért se hajlandó lefeküdni a pocakos íróval, az őrangyal, aki nem figyelt védencére, a feleség, aki kitálal elhalálozott férje viselt dolgairól, Kotnyélné, aki minduntalan belepofázik Kotnyél elbeszélésébe… és végül itt van önnön hősének társszerzője, Nagy Koppány Zsolt, aki regényírás közben feketén tanított angol nyelvet Budapesten, és megélte a külhoni magyarokkal szembeni előítéletek lecsapódását. Megélte, túlélte, maradt, s megváltozott az identitása. Legalábbis annyiban, hogy zsebében berozsdásodott a székely bicska: „Konstatálnom kell, hogy elvesztem, talán mindenkorra, mert sehova nem tartozom. Az étolaj csak ideig-óráig nyitja ki a bicskát, a karikás ostorral és a bő gatyával viszont nem lehet szalonnázni – de nem is kell, azt hiszem” – szögezi le rezignáltan a vallomástevő, a kötet egészén átszálazó jelképiséggel. Sokan sokat írtak a vendégmunkásérzésről, a gastarbeiter-storyk akár külön műfajnak is tekinthetők. Nagy Koppány Zsolt vallomása abban különbözik többségüktől, hogy „fájdalmasan vigasztaló”. De nehogy itt leüljön a szöveg, vagy fölüljön neki a leendő olvasó: nehogy valamiféle „székely keservest” várjon a könyvtől. Választhat: átéli a függelékben foglaltak mélységeit, vagy önfeledten szórakozik az emlékezünk egészén. Nagy Koppány Zsolt mindkettőre lehetőséget teremtett játszótere révén.
