„Úgy tűnik, az emberiség történelmében soha nem volt a tudományos inkompetencia és a használati kompetencia közti aránytalanság ilyen nagy. Ezt még azoknál a gépeknél sem lehet többé fölmérni, amelyeknek mindennapos a használata, biztosított a kezelése és egyre szorosabb, bensőbb, háziasabb a közelsége. Tegnapelőtt, egészen biztos, nem minden katona tudta, hogyan működött a tűzfegyver, melyet azonban nagyon jól tudott használni. Tegnap, nem tudta pontosan minden autóvezető vagy minden vonaton utazó, járműve hogyan »működik«. De viszonylagos szakértelem-hiányukban nincs semmi közös (mennyiségi) mérték, és semmi (minőségi) hasonlóság, azzal, ami ma az emberiség nagy részét olyan gépekhez köti, amelyek életét biztosítják, vagy amelyekkel mindennapi családiasságban, együtt lélegezve él. Ki képes elmagyarázni tudományosan gyermekeinek, hogyan működik a (tengeralatti kábel- vagy műholdas) telefon, a televízió, a fax, a számítógép, az elektromos levelezés, a CD-ROM, a mágneses kártyák, a lökhajtásos repülőgépek, a nukleáris energia terjedése, a scanner, az ekhográfia stb.?”
Jacques Derrida[1]
[1] Jacques Derrida: Hit és tudás. A „vallás” két forrása a puszta ész határain – Brambauer, Pécs, 2006, 88–89. o.
A digitális térben mozgósított tudás esetében nem csupán azokra a hatékonyságuk és költségkímélő jellegük folytán szerencsére egyre elterjedtebbé váló tanulási és ügyintézési folyamatokra kell gondolni, amelyek gyakran fenntartják és néha meg is szilárdítják a primer fizikai és a medializált terek szembenállását. A technikailag megkonstruált, közvetített tér nem redukálható teljes mértékben és feltétel nélkül a (pejoratív konnotációitól megszabadított) triviális gyakorlat pótlékára. A web meghatározó multimediális és interaktív jellegének figyelembevétele, integrációja és hasznosítása mellett sem tekinthető pusztán – atavisztikus módon – a gyakran gyors orientációs, keresési lehetőségekkel kecsegtető externális adattárolónak. A telekommunikációs tér pedig több a puszta kapcsolattartást lehetővé tevő és a térbeli elválasztottságot áthidaló szupplementumnál. Ezek a terek ugyanis mind-mind a virtualitás lehetőségét rejtik magukban. Digitális szubjektumok lakják be ezeket a még nagyobbára ismeretlen irányokba terjeszkedő, humán és informatikai dimenziókat egyaránt magukba foglaló, többarcú tereket. Ezek az alternatív terek emberek és gépek bonyolult összekapcsolódásával, szimbiózisával alakulnak ki. A digitális teret belakó szubjektum pedig vég nélkül játszik(/játszhat) szabadon alakítható identitásával, olykor szorosabb, bensőségesebb kapcsolatot alakít ki az őt időben megelőző, azonban a reális térben rekedt személlyel, máskor pedig még inkább eltávolodik tőle, saját (efemer) identifikációs stratégiát működtetve. „Terek, identitások és információs gépek kapcsolódnak össze, hogy új szokásaikkal komolyan átalakítsák a kulturális színtér megszokott, modern paramétereit.”[1]
A virtuális vagy a telekommunikáció digitális terébe belépő szubjektum számára a tudás, illetve a tudásnak bizonyos minimuma nem önmagáért a tudásért, valamely klasszikus tudáseszmény, erudíció elérése érdekében fontos. A virtuális szubjektumnak ugyanis éppen a léte, a fennmaradása függ bizonyos tudományos-technikai ismeretektől, amelyek számára a leggyakrabban rejtettek maradnak, amelyekre tehát sohasem reflektál. Esetében „a tudományos inkompetencia és a használati kompetencia közti aránytalanság”[2] potenciálisan végtelen. Kifogástalanul tudja használni, hasznosítani mindazokat az ismereteket és innovációkat, amelyeknek a léte köszönhető, és amelyekről – az elméleti, reflektált tudás értelmében – szinte semmit sem tud.
Nyíri Kristóf Enciklopédikus tudás a 21. században című tanulmányában megkülönbözteti az elméleti tudást a gyakorlatitól, és az utóbbinak biztosít központi jelentőséget. „A tudás […] elsősorban gyakorlati, s csak másodsorban elméleti. Tudni annyit tesz, mint tenni tudni: megtalálni, végére járni, létrehozni, megoldani. Az elmélet a cselekvés, a gyakorlat eszközeinek egyike, hasonlóan más eszközeinkhez: szerszámainkhoz, műszereinkhez, készülékeinkhez. Tudásunk java eszközeinkben rejlik; bizonyos eszközeinkben pedig […] kivált nagyon sok ember – tudósok, mérnökök, számítástechnikusok vagy akár gyakorló pszichológusok – nagyon sokféle tudása csapódik le.”[3] A tudás fogalmának ezen interpretatorikus klasszifikációja a virtuális szubjektum egzisztenciája és hatásköre szempontjából is alkalmazható. A virtuális szubjektum gyakorlati tudásának köszönhetően jelenik meg és konstituálódik a digitális térben, abban a térben tehát, amelyet technikai-informatikai, vagyis komplex, nem utolsósorban alkalmazott tudományos ismeretek alapoznak meg. Mindezekre az elméleti ismeretekre azonban a virtuális szubjekumnak nem szükséges reflektálnia. Ő a medializált teret adottként, a medializált lét szempontjából természetes élettérként fogja(/foghatja) fel. A virtualitásban egyfajta új otthonosság lehetősége merül fel. Ezért számára „a nagyobb sávszélesség, a gyorsabb adatátvitel [valóban] nem öncélú műszaki fejlesztések”[4], hiszen mindez az új, digitális helyek belakhatóságát segíti elő. Használati kompetenciája széleskörű gyakorlati tudást tükröz; egyre bonyolultabb struktúrájú és működésű gépekkel, technikai apparátusokkal és a legkülönbözőbb szoftverekkel alakít ki interaktív viszonyt, öntudatlanul (is) elméleti ismereteket mozgósítva.
[1] Mark Poster: Digitálisan lokális: a kommunikációs technológiák és a tér, http://www.epa.oszk.hu/01200/01273/00024/pdf/20050902145716.pdf
[2] Jacques Derrida: Hit és tudás. A „vallás” két forrása a puszta ész határain – Brambauer, Pécs, 2006, 88. o.
[3] Nyíri Kristóf: Enciklopédikus tudás a 21. században, http://www.dura.hu/html/mindentudas/nyirikristof.htm
[4] Nyíri Kristóf: Mobil információs társadalom: visszatérés a gyökerekhez, http://wap.phil-inst.hu/2001_maj/Nyiri_prez/nyiri_text.htm
