Dr. Orbán Jolán
.
Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén a Rendhagyó óra című sorozata keretében, december 7-én, dr. Orbán Jolán irodalomtudós, a Pécsi Tudományegyetem docense, továbbá dr. Boros János filozófus, tanszékvezető egyetemi tanár tartottak előadást. A dekonstrukció és újpragmatizmus szellemiségét megidéző értekezésekre dr. Csányi Erzsébet irodalomtörténész, az Újvidéki Egyetem tanárának meghívására került sor. A két előadás címe Írásszenvedélyek – Mallarmé, Derrida, Hantai, illetve Az irodalmi kultúra felé – Richard Rorty kulturális politikája, amelyekről az előadókat kérdeztük. Elsőként dr. Orbán Jolánt.
Dr. Boros János
Előadásában Derrida kapcsán beszél Hantairól és Mallarméről, vagy Hantai révén Derridáról? Esetleg Mallarmé poétikájára, írásgyakorlatára építenek előföltevései? Miféle szenvedély lehet az írásban, az inskripcióban – Ferraris-szal szólva – a regisztrációban? Van-e működő, gyakorlatban is kimutatható dekonstrukció a kortárs társadalmi valóságban? Vagy vadhajtás ez, múló diszkurzív divat volt, amelyet visszahagyhatunk lelkifurdalás nélkül? Mondhatjuk-e, hogy szélesebb rétegekhez el sem érkezik ez a némelykor tisztító, némelykor letaglózó szellemi virózis; hol húzódnak az erővonalai, mi a rímképlete, miképp tudja a címzett, hogy megszólíttatott, ha egyáltalán bárkit is megszólíthat, megtalálhat ez a fogalom, hogy dekonstrukció?
– A dekonstrukció számomra soha nem volt divatjelenség. Az első pillanattól kezdve, ahogy Derrida szövegeivel találkoztam 1988-ban a Zürichi Egyetemen Michael Böhler Az irodalomtudomány módszerei a 20. században címen tartott előadásán, az én értelmezésemben a dekonstrukció a különbözőség és az írás kérdésével kapcsolódott össze. A nemzetközi és a magyar tudományos életben ugyanakkor volt egy időszak, amikor divat volt Derridára hivatkozni, divat volt a dekonstrukció kifejezést használni, ebben az értelemben beszélhetünk a dekonstrukcióról mint „diszkurzív divatról”, de ez elsősorban szociológiai kérdés, nem Derridát, hanem az irodalomelméleti vagy filozófiai diskurzust minősíti. A „diszkurzív divatok” hullámlovasai számára, akik mindig az éppen aktuális trendhez igazítják a nyelvhasználatukat, meglehet, hogy a dekonstrukció kiment már a divatból, ők „lelkifurdalás nélkül” maguk mögött hagyhatják Derridát, lévén, hogy csak a nevét és a kifejezéseit használták a maguk céljaira. Engem ma éppannyira érdekel Derrida mint húsz évvel ezelőtt, mivel szerintem a nyugati kultúra, a nyugati filozófiai, etikai, politikai, irodalmi és művészetelméleti gondolkodás alapstruktúráját és alapműveletét érintette, amikor a Grammatológiában (1967) rámutatott e struktúra logo-phono-ethno-centrikus voltára, és e fogalmakkal, kifejezéssel egy időben egy olyan írásmódot vezetett be a filozófiai és elméleti diskurzusba, amely magára nézve is érvényesnek tartotta a dekonstrukciót, azaz megtörte a mester-diskurzusok logikáját és egyhangúságát. Derrida maga is többször hangsúlyozza, hogy a dekonstrukció nem vele kezdődik, hanem magával az írással, ám ő az, aki néven nevezi ezt a műveletet Heidegger „destrukció” kifejezésének „aktív fordításával” (Derrida). A művelet kifejezést nem véletlenül hangsúlyoztam, hiszen ez Mallarmé kifejezése, Derrida tőle veszi át, amiként az espacement és a dissémination kifejezéseket is. Mallarmé éppannyira meghatározó a Derrida számára mint Heidegger. Így a derridai dekonstrukció értelmezésében érdemes a heideggeri destrukció mellett a mallarméi destrukciót is figyelembe venni. Derrida tudtommal nem idézi, de van Mallarménak egy sokat idézett mondata, ami ebből a szempontból releváns lehet: „La destruction fut ma Beatrice”. Természetesen egy hosszabb és körültekintőbb vizsgálatra lenne szükség, ahhoz, hogy ezt a „destrukciót” dekonstrukcióként értelmezzük, de Mallarmé költészete, kritikai írásai, a Kockadobás felkínálja ezt a lehetőséget.
Az írásszenvedélyek címmel azt szerettem volna kiemelni, hogy Mallarmé, Derrida és Hantai esetében az írás kitüntetett szerepet játszik, az írás számukra egyszerre szenvedély és szenvedés, a franciában egyazon szó fejezi ki mindkettőt – passions. Az írást mindhárman újraértelmezték, és a szűk értelemben vett írásfogalom mellett, egy általánosabb írásfogalmat vezettek be, amely nem merül ki egy adott írásrendszer általi rögzítésben vagy kódolásban, sem a kalligráfiában, sem a képversben, sem a konvenció által meghatározott írásaktusban és aláírás-paktumban. Mallarmé a verset konstellációként, térbeli elrendezésként (espacement) az „eszme prizmatikus” szóródásaként, a fehér és fekete, a lap, a térköz műveleteként értelmezi a Kockadobásban. Derrida, amiként Blanchot, Barthes, Lyotard, Kristeva, a nyelvfelfogás, az írásfelfogás, a költészetfelfogás, a Kockadobás felől értelmezi újra Mallarmét. Mallarmé legalább három szinten „aktív” Derrida szövegeiben, mottóként az alaphangot (L’écriture et la différence, Az írás és a különbség, 1967), partitúraként a lejátszandó szöveget adja (La dissémination, 1972, A disszemináció, 1998), előadóként pedig az egyik legkitűnőbb partnere Derridának a négykezesekben (A disszemináció, Glas, 1974). Hantai 1958-59 között készíti el a Peinture, az Écriture rose, avagy más néven Schriftrose, Írásrózsa című alkotását, amely már egyértelmű szakítást jelez a szürrealistákkal, az automatikus írással, a kalligráfiával. Mintegy Karthauzi Névtelenként 365 nap alatt a négy liturgikus szín – a lila, a zöld, a fekete és a piros – használásával másolja egymásra a számára legfontosabb szövegeket, így a Biblia, Loyola, Goethe, Hegel, Hölderlin, Schelling, Kierkegaard, Freud, Heidegger szövegeit. A rózsaszín a négy szín összjátékaként, „ígéretként” adódik.
A szöveg olvashatóságának szintje eltűnik a másolás aktusában, az írás nem egyszerűen a szemantika, az értelem, a jelentés függvénye, hanem a nyomhagyás, az anyag, a festék, a szöveg mint szövet művelete. Ez az írás nem rendelhető alá a szerzői intenciónak, még akkor sem, ha a szerző távolról is jól olvasható jelekkel – Dávid csillag, kereszt –, és a közelről is alig látható dátumokkal – 1944, 1945, 1946, 1951, 1952, 1953, 1954 – ellenjegyzi a másoló olvashatatlanságig írott művét. Az írásnak ez a kettős struktúrája, konstelláció, nyom, művelet volta az egyik érintkezési pont Mallarmé, Derrida és Hantai írásai között. A másik a „redő”, a pli, a pliage azaz a hajtás, a tűrés, a gyűrés, a ráncolás, a redőzés mint eljárás vagy módszer. Mallarmé a nyelvet, Derrida a szöveget, Hantai a szövetet, azaz a vásznat, a papírt, a selymet hajtja, tűri, gyűri, ráncolja, redőzi. Ez azért lehetséges, mert a nyelvet, a szöveget, a szövetet nem átlátszó és semleges hordozóként, a gondolatközlés, a kifejezés eszközeként fogják fel, hanem a maga anyagiságában, ellenállásaiban, kiszámíthatatlanságában, térbeli, időbeli mozgásában, a maguk tevékenységét pedig a fenti értelemben vett írásként, és ebben az írásban ráhagyatkoznak az anyag, a nyelv, a szöveg, a szövet, vászon, papír, selyem munkájára. Ennek nyilván megvan a maga kockázata, de mindhárman vállalták ezt a kockázatot, és megcsinálták a maguk Kockadobását. Az olvasótól és a nézőtől is azt várják el ezek a szövegek és írás-festmények, hogy szakítson a konvenciókkal, értelmezze újra a maga helyét, szerepét, legyen partner a partitúrák lejátszásában. Az olvasó maga döntheti el, hogy belemegy-e ebbe a játékba, vállalja-e a másként olvasás kockázatát vagy sem. Végtére is, ha valaki jobban szeret kirakóst játszani, miért kényszerítenénk kockadobásra? Ha valaki szereti a mindig aktuális divatdiktárokat követni, miért kényszerítenénk „korszerűtlen elmélkedésekre” (Nietzsche)?
Boros professzor úr a demokrácia filozófusa, a demokrácia pedig az ágencia szabad ideológiájának szóródó hangja. Ugyanakkor az ideológia nem lehet szabad, az öntudatlanul művelt, megvezetett kognitív lépések (márha az ideológiát értelmezhetjük így) mintha a nyelv forradalmáért kiáltanának, a költői nyelv forradalmáért, ami az irodalmi kultúra elemzése felé tolja el az értelmezést. De nem éppen ettől válik-e veszélyessé az irodalom, a megnyugvás és lehatárolt figyelem olyan oázisává, amelynek kvázi-szubverzív nyelvét büntetlenül háborgatni nem szabad? Mi lesz így a tiszta fogalmisággal, az analitikus figyelemmel, a másfajta szenvedéllyel, amelynek nem rendelkezései (Kristeva), hanem törvényei (megint csak Kristeva) vannak, működő és hatékony törvényei, amelyeknek irányait végigjárni gyakran (paradox módon) szintén poétikus vállalkozás?
– A kérdésre kérdéssel válaszolva kezdem. Az ágencia szabad ideológiájáról, vagy a szabad ágencia ideológiájáról van szó? Nincs szabad ideológia, ezért aztán nyilván az ágenciának sem lehet szabad ideológiája. Az ideológia szerintem a „meg nem gondolt gondolat” manifesztálódása, egy talán korábban „élő” és érvényes gondolat megkövülése, társadalmi-kognitív zárvánnyá válása, amely minden jót megakadályoz, ami egy társadalomban egyáltalán előfordulhat. Bár eredeténél szabad és akár felforgató gondolat, eszme is állhatott, besulykolt értelmezés-horizontként vagy társadalmi cselekvési elvként használhatatlanná válik a költők, a filozófusok és minden szabad ember (polgár, citoyen) számára. Sőt, nem csak használhatatlan, de dolgozni is kell ellene (nem mondom, hogy küzdeni, mert ez a szó mára még csak nem is nevetséges).
A szabad ágenciának viszont nincs ideológiája, mert először is az ideológia éppen a gondolatszabadság és az ágensszabadság megszüntetésének eszköze vagy közege, másrészt a szabad személy vagy cselekvő mint szabad, szerintem többé, legalábbis a nyugati gondolkodásban nem konstruktum, nem elgondolt, hanem éppen elgondolhatatlan, de mindennek, minden konstrukciónak a feltétele. Mindennek, ami jó, ami értékes, ami védendő a nyugati kultúrában. Már Boethius azt mondta, hogy a személy közölhetetlen (vagyis oszthatatlan, önmagának közvetlenül jelen van, de senki másnak – mondanánk ma), a modern nyugati demokráciák pedig az egyén szabadságának feltétlen és megkérdőjelezhetetlen tiszteletén alapulnak. A szabadság és az igazságosság nem dekonstruálható – hangsúlyozta újra meg újra Derrida. A személy vagy az ágens szabadsága, sérthetetlensége, méltósága és tiszteletre-méltósága (nem csupán és főként nem tiszteletre-érdemessége!) mögé, elé nem mehetünk: nem ideológia, hanem feltétel. A demokrácia maga sem ideológia, hanem minden értelmes együttélés feltétele, egyetlen lehetséges értelmezési horizontja és politikai közege.
A nyelv állandó evolúcióban és időnként revolúcióban van. A demokrácia esetében egyrészt folyamatos nyelvművelésre van szükség, evolúcióra, de forradalomra nincs már szükségünk. Teljesen egyetértek Richard Rortyval és Jürgen Habermasszal, hogy a politikafilozófiában és a politikatudományban lezajlott az utolsó fogalmi forradalom, többre nincs szükség, mert minden további forradalom visszaesés lenne. Ez a revolúció ugyanis az individuum, az egyén, a személy tisztelete megkérdőjelezhetetlen elvét, a személyre épített demokrácia megértését és megvalósítási kísérleteit eredményezte. Lehet ennél jobbat vagy többet elgondolni és megvalósítására folyamatosan kísérletet tenni? Történetileg a felvilágosodás, az amerikai alkotmány, az emberi jogok nyilatkozatai e forradalom legfontosabb dokumentumai. Nincs visszaút, stabilizálni kell és fenn kell tartani az egyén, minden egyes egyén tiszteletét, az egyenlő esélyek elvét, a sérthetetlenséget, ahogy azt például a huszadik század legjelentősebb politikafilozófiai művében John Rawls bemutatja (J. Rawls, Az igazságosság elmélete, Budapest, Osiris, 1997).
Egyetértek Rorty tézisével, hogy az irodalmat, akár a vallást a magánjellegű nyelvhasználathoz kellene sorolnunk. Nem jó, és nem oda való, hogy költők, írók, mint költők és írók politikát próbáljanak művelni. Ez nem is történik meg a nagy klasszikus modern demokráciákban (Amerikai Egyesült Államok, Svájc). A költők, az írók az öntökéletesedés vagy az önkreáció mesterei, vagy ha tetszik a nyelvi kreációéi, de arról már nincs mit kitalálni még nyelvi leleménnyel sem, hogy minden embernek egyenlő a méltósága, mindenkinek egyenlő esélyt kell adni, hogy a bíróságok pártatlanok legyenek, és így tovább. Természetesen az írók, költők részt vehetnek azokban a küzdelmekben, amely zajlik az egyetemeken, a sajtóban, a nyilvánosságban a politika és a politikusok visszaélései ellen, vagy a jobb demokratikus intézményekért. Ahogy Theo Sommer a nagy német újságíró írta, „ők megpróbálják, mi meg ellenállunk”. Vagyis a demokráciában is van közös politikai és közéleti dolgunk: a demokrácia védelme. Ebben mindenki részt vehet, a költők és írók kreatív nyelvhasználatukkal, intellektuális leleményükkel sokat hozzátehetnek a demokrácia védelméhez, de nem kell új nyelvet, új eszméket kitalálniuk sem a demokratikus társadalom számára, sem valami újfajta, a demokráciától eltérő társadalom számára. Ugyanakkor képzeletgazdagabbá, változatosabbá tehetik nyelvünket és életünket.
