Klájó Igor: Ahol a part szakad
.
Szilveszter tájékán összegzünk, és néha bizony túllépjük napjaink 365-ös határát, és a summába több is bekerül, mint gondolnánk. Érdekes és/vagy érdemes (volna) például eltűnődni azon, hogy vajdasági magyar értelemben ki olvas, és ha igen: mit; valamint aki ír: kinek, mit és miről ír. Hogy mindezt ki fogja (el)olvasni? Jó kérdés... Hasznos viszont elmerengni afölött, hogy a régió irodalmi mozgásterében mekkora szereppel bírnak az egymást átfedő, kiegészítő, kiszorító kulturális kódok, továbbá ugyanazok (át)alakító erejéről, szerves beépülésükről az azonosulási hálóba... Évnyi, évtizednyi felbontásban, ez már jobban érzékeltethető.
A kortárs vajdasági magyar irodalom, az elmúlt tíz–húsz évben egyrészt pluralizálódik, másrészt újra felfedezi magának Budapestet. A két világháború közötti időszak kialakulófélben levő vajdasági magyar irodalma, nem helyszínhez, hanem inkább szerkesztői tartózkodási helyhez, valamint egyéni alkotói entitásokhoz kötődött. A kort elsősorban Szenteleky Kornél, valamint a hozzá köthető helyi színek elmélete és a „vajdasági írás” fémjelzi. A régió ekkor irodalmi és kulturális centrum nélkül működött, Budapest helyett a Trianon utáni magyar közéletben, helyi művészetszervező központok jöttek létre. A második világégést követően viszont már kialakul egy erős, Újvidéken központosított kiadóházzal (Forum), szakmai intézménnyel (Magyar Tanszék), színházzal (Újvidéki Színház) és erőteljes szervezői lendülettel bíró, komoly vonzerejű irodalmi origó. A tartományi (regionális) irodalmi diskurzus egymást kiegészítő (politikai, kulturális, etnikai) kódok halmazából épült fel.
Ez, a magyarországi és a vajdasági magyar kultúra egymást kiegészítő, koegzisztáló, bizonyos értelemben egymást kölcsönösen perifériának tekintő, párhuzamos tényállása mára már hierarchializálódott. Ami kulturális-művészeti értelemben regionális volt, immáron mozaikszerű és lokális lett. A vajdasági magyar irodalmi alkotás önmagát nem önálló entitásként, hanem a kánon perifériáján elhelyezkedő, táji jellegű áramlatként értelmezi. Irodalmi értékét – enyhe sarkítással – a Könyvhéten elért sikere, valamint a magyarországi kritikai visszhang szabja meg. A regionális recepció egy nem regionális mankóra támaszkodva történik. A vajdasági magyar író–olvasó kulturális identitása immáron nem egy exkluzív, kompakt egész, amely megegyezik ugyanannak a politikai- és/vagy gazdasági identitásával, hanem egy nagyobb – valójában etnoszjellegű – területileg determinált identitás. A diskurzus közös tematikai, mitológiai, szocio-politikai felhangjai kívül helyezkednek a geokulturális kereteken – lassan elkopnak a nemzeti irodalom kanonizáló erői között. Az erővonalak máshonnan indulnak, és máshova térnek vissza, az utalásstruktúra nem ebben a geokulturális viszonyrendszerben kontextualizálódik.
A szövegek kanonizálása olyannyira kívülről történik, hogy a regionális kódokat használó alkotók sokszor már lábjegyzetben szolgálnak magyarázattal. A regionális jellegű szöveg már nem a regionális előtudással rendelkező olvasónak szól(?(ami persze azt a kérdést vonja maga után, hogy létezik-e még mindig egy ilyen jellegű kortárs előtudás?)). A vajdasági magyar irodalomban sajátosan működő jugoszláv (balkáni, adriai stb.) mitológiai háttér, ezáltal mára már távollevő orientális csillogássá, talányos déli egzotikummá alakult át. Egy Kuplé, egy Wilhelm-dal, egy Próféciák, egy Végel-esszé, olyannyira távoli a huszonéves vajdasági magyar olvasó számára, akár Kerouac, Celan, Bukowski vagy Brecht művei.
Indokként talán felhozhatjuk, hogy a vajdasági magyar (regionális) identitás két partra szakad(t). Egyik oldalon a magyarországi elektronikus- és írott sajtót követő, a magyarországi politikai közéletben teljesen otthonosan mozgó, a magyarországi irodalmi-művészeti nóvumokat szem előtt tartó, a magyarországi televíziós csatornák által a magyarországi populáris kultúra részeként működni kívánkozó áll. A másik oldalon ugyanekkor egy egyre vékonyodó, lassan asszimilálódó, elsősorban világirodalmi és klasszikus magyar irodalmi alkotásokat olvasó, szerbiai (magyar) sajtót követő réteg áll, amely a szerbiai városi folklór kódját ismeri fel és használja. Valójában mindkettő asszimilálódik. Egységes vajdasági magyar magaskultúra híján mindkét közeg olyan szubkulturális kód után nyúlt, amely – mindkét esetben – a regionális geokultúra feladása árán alakít ki egy-egy azonosulási hálót.
Vajon létezik-e kortárs vajdasági magyar irodalom? Az alkotás-olvasás kérdésköre ezáltal abban nyilvánul meg, hogy elkopnak azok a közös vonatkozáskeretek, amelyek alapjául tudnának szolgálni egy geokulturális diszkurzív mechanizmusnak. A kortárs magyar irodalom immáron nem egymás mellett álló kódok párhuzamos rendszere, hanem egy helyi ízekben dús háló, amelyekre erőteljes hatást fejt ki egy központi értékrend. Talaját vesztette tehát az a történelmi szükségszerűségből született kód, amely majdan újabb történelmi szükségszerűségek okán, lassan önmaga áldozata lesz. A geokulturális azonosulási háló elveszítette azokat az integráló csomópontokat, amelyek regionálissá és exkluzívvá tették. Panta rhei...
