Az ember testi mivoltában belehelyezve él a világban, de alanyi volta csakis önmagáé, nem lehet része a világnak. Az alany mindig kívülről szemléli a világot, és a szentélmény, a mysterium tremendum et fascinans ritka pillanataiban a világon túliba is kívülről tekinthet be. E sajátos, kívüliségre és egyedüliségre ítélt önmagához tartozása, e középponti helyzete miatt az embernek a maga benső mivoltában a történés alanyának kellene lennie. Olyan kétoldalúan nyitott középpont, aki célirányos belső változásában láttatni engedi magán keresztül a világon túli kimozdíthatatlan örökkévalóságát és a világ örökös változását. Az előbbit cél felé törő kiteljesedésében, az utóbbit szakadatlan átalakulásában. A mozdulatlanságban lecövekelt, fejlődésképtelen alany tehetetlen, sorviharok sodorta tárggyá zülleszti magát.
Az ember a változás miatti félelmében legtöbbször a történés tárgya kíván lenni. A megfordíthatatlan viszony irreális oldalát föltételezve a kiindulópontnak, az alanynak, mozgást tulajdonít ezzel. A valóságban ez lehetetlen, de elképzelhető. Az ember elképzeli, hogy ő a történés tárgya: hogy ő az, akivel megtörténnek a dolgok, s nem az, akiben belsőleg benne van a történés lehetősége, sem az, aki benne van a történésben.
Nem mindegy, hogy a történés tárgyává válunk, vagy az alanya vagyunk annak. Tárgyává, tehetetlen eszközévé válunk, ha velünk esnek meg a dolgok. Alanya vagyunk, ha bennünk megy végbe a történés; ha mi magunk, önnön voltunk vagyunk a változás. Az ezt kifejező létmondatban én vagyok az alany, s belső átalakulásom az állítmány. A másikban, a létezés mondatában a változás, ez a megállíthatatlan, kaotikus forgatag az alany, s én vagyok az állítmány és a tárgy, ami a változásnak teret és tartalmat ad, miközben maga semmit sem változik.
Az alany nem attól lesz alany, hogy a középpontban van, nem is attól, hogy mozdulatlanul áll a maga helyén lecövekelve változni képtelen énségében. Alannyá az teszi az embert, ha testiségében világba helyezett lényként az egyetlen lehetséges módon urává válik a változásnak. Ez csak úgy lehetséges, hogy ő maga lesz, aki a talán el sem érhető végcél felé tartva szakadatlan átalakul.
Fejődés egyedül önmagunkon belül létezhet. A XIX. és a XX. század eszmeiségét uraló, az emberiség és az ember fejlődéséről szóló nagy elbeszélések – az alanyt tárggyá, a tárgyat pedig alannyá téve – kihelyezték a célt a világba. A világi létezésnek nincs célja: az egy kaotikus, az emberi fölfogóképesség számára érthetetlen forgatag. A történelmet is csak belelátjuk a történéseket visszaadó emlékképek tetszőlegesen kiválogatott sorába. A történelem, akárcsak a személyes emlékezet, a mi szerkesztői munkánk eredménye, nem a megtörtént valóság hiteles tükre. E tekintetben legföljebb arról lehetne vitát kezdeményezni, hogy hihetően vagy nem, a tényszerűségre törekedve vagy különféle érdekeket kiszolgálva szerkesztettek-e a történésznek nevezett múltszerkesztők. A személyes emlékezetnél ez a kérdés úgy vethető föl, hogy a magunk képére vagy a maga képére alakítottuk a múltról szóló emlékeinket.
G. W. F. Hegel, a fejlődéseszmény szülőatyja tényleg a feje tetejére állította a valóságot, de nem abban az értelemben, ami miatt Marx bírálta őt. (Az ünnepelt berlini filozófus bölcseleti rendszerének alaptévedésétől, a fejlődésről szóló nagy elbeszéléstől a dialektikus materializmus szülőatyja sem volt képes elszakadni.) Abban az értelemben ferdítette el Hegel száznyolcvan fokban a valóságlátást, hogy az emberen belül zajló, célratörő átalakulást – cél felé tartó történelemként fölfogva azt – kivetítette az emberi létezés területére. Azzal tette elhihetővé, bölcseletileg magyarázhatóvá ezt a képtelen intellektuális bűvészmutatványt, hogy a vallások által különböző neveken, istennek, brahmannak, buddhaságnak nevezett, univerzális, világon túli alanyiságot Szellemnek elkeresztelve átléptette a világba. A filozófia nyelvén mondva Hegel a transzcendenst az immanensbe költöztette.
A célhoz eljutottak tanúsága szerint ez pontosan fordítva van: nem az univerzális alany fejezi ki magát az emberen keresztül, hanem az ember magát az univerzális alanyon keresztül. (A mindenkit magában foglaló alanyiság közvetítése nélkül egyetlen ember sem volna képes megérteni a másikat.) Tudatosítani sem elég az univerzális alannyal való azonosságunkat, mert ez a fölismerés megreked a gondolatiság és a létezés szintjén. Létvalóságunkká kell tennünk ezt az önmegvalósító tudást. Végcélja nem a történelemnek nevezett, tudatosan megszerkesztett mesének van, hanem az egyes ember alanyi átalakulásának.
A világi létezésnek az ember számára célja valószínűleg csak abban az értelemben lehet, hogy lehetőséget nyújt az alanynak célratörő belső átalakulása kibontakoztatásához.
