Valóban, a félbevágott disznó eldőlt az ólban. Egyensúlyozott egy darabig két lábán, aztán röfögve eldőlt, éppen a vágott felére. Ekkor lépett be Amál néni, és látván ezt bosszúsan mormogott valamit. Az állat, így fekve, egy rendes, egész disznóra hasonlított, csak laposabb volt egy kicsit.
Meggörnyedve álltam az alacsony ól belső sarkában, és arra gondoltam, hogy ki kellett volna támasztani, vagy a fal mellé állítani, hisz így most moshatjuk újra az egész fél-állatot. A disznógané nagyon büdös. Odatocsogtam Amál néni mellé, mire ő lefelé mutatva megkérdezte, hogy hol ennek a másik fele. Nem tudom, mondtam, mi ezt kaptuk a kiárusításon, a másik fele biztosan egy másik ólban álldogál a falhoz támasztva. Erre megnyugodott, és azt mondta, támasszuk ki mi is ezt a felét, ne feküdjön így a ganéban. Nekiveselkedtünk, és Amál néni korát meghazudtoló erővel segített nekem felállítani az állat-darabot.
Aztán azt javasoltam, csináljunk fából egy mesterséges támasztékot, melyen kerekek is vannak, így a koca sétálhatna egy kicsit az udvarban, mielőtt leszúrják. De Amál néni ebbe már nem egyezett bele. Megköszönte, hogy segítettem neki hazatámogatni a féldisznót, és félreérthetetlenül az ajtó felé mutatott.
Megbántva léptem ki az ólból, de azért jól nevelten visszafordultam, hogy elköszönjek. Amál néni egyik kezével a disznó fülét fogta, talán, hogy az újból el ne dőljön, a másikat pedig saját homlokára téve nagyokat szuszogott. Azt hittem, ordítani fog, de nem történt semmi.
Zajt hallottam a hátam mögül. Lassan megfordultam, s láttam, ahogy a baromfiudvar túlsó végéből feleségem fut felém lélekszakadva, kezében egy piros, műanyag lavórral. Odakiáltottam neki, hogy forduljon vissza, az ő jelenése most nem ide tartozik, majd esetleg később… De ő csak rohant, rám sem hederített, hosszú haja és hosszú kabátja mesésen libegtek utána. Az utolsó pillanatban félreugrottam előle, mire ő berohant az ólba.
– Jó, hogy meghoztad a vizet! – hallottam Amál néni hangját. – Teljesen bebüdösödik szegény. Gyere, segíts, mossuk le!
Tétlenül álldogáltam a baromfiudvaron. Otthon lennék? Vagy csak voltam? Az ég sötétedni kezdett, a fák égbe nyúló, kopaszodó ágait hideg szél borotválta. A kúria felől emberi hangok hallatszottak, a meghívott vendégek érkeztek csoportokban. A magasban, távoli villámként, a be nem teljesülés feszültsége ívelt, a meg nem érkezésé, mely maga a boldogság, egy útközbeni állapoté, mely maga az indulás és érkezés.
Hirtelen nagy csend támadt. Az ég némán feketéllett, a fák hangtalan mozgása ijesztővé vált. A kerítés mellől néztem, ahogy életre kel a Magány és a Félelem. A vendégek ezalatt lassan közeledve hang nélkül beszélgettek, szájuk tátogva nyelte a sötétet. Az udvarból mintha kiszippantották volna a levegőt.
Mind a tizenketten itt vannak, állapítottam meg, s mivel engem ide senki sem hívott, a kapu felé indultam. A határtalan csenden kívül semmi nem hallatszott. Mégis tudtam, hogy hátam mögött kezdetét veszi az éjszakai disznóvágás.
(Részlet)
