Talán azzal kezdeném, hogy mint sokaknak, akik ezen a vidéken születtek, számomra a határok valóssága legalább annyira kérdés, mint tény. Néhány generációra visszamenőleg, azt hiszem, nem volt senki sem a családomban, aki ugyanabban az országban halt volna meg, ahol született. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a legtöbben ugyanabban a városban haltak meg, ahol születtek is.
Csakhogy ezek a városok idő múltán más-más országhoz tartoztak, mi meg zömmel ugyanott maradtunk. Én ugyanabban az szobában születtem, ahol az apám, de nem ugyanabban az országban. Számunkra az országhatárok elsősorban nem területeket, hanem korszakokat választottak el. És persze módosult a határok jelentősége is, néhol baráti, majd ellenséges országokat választottak el, volt, amikor nehezen vagy sehogyan sem, volt, amikor vízum nélkül lehetett átlépni.
Egy kicsit hasonlóan alakultak a nyelvhatárok is. Ha a ház, a család nyelve nem is változott, változott a hivatalos nyelv, maga mögé szorítva (vagy teljesen kizárva) a korábbit. Így a határok valósságának a kérdése mellett felvetődik a nyelvek valósságának a kérdése is. Amikor ezt a kérdést felteszem, valamit előzetesen tisztáznom kell. Balázs Géza beszélt az anyanyelv mélyrétegjellegéről, és ide nem terjeszteném ki a „valósság” mellé tett kérdőjelt. Az anyanyelvnek ez a mélyrétegjellege a történelem mozgása és a határok mozgása után is megmaradt; ezt nem vonnám kétségbe. Vannak azonban a nyelvnek olyan megmutatkozásai, amelyek inkább összefüggnek a határokkal és a hatalomváltozással. Ezen a ponton felmerül a valósság kérdése is.
Az utóbbi hónapokban az apám és a nagyapám ügyvédi irattárában kutattam. Nagyapám és az apám ügyei mellett ott vannak még egynéhány iroda ügyei, melyek ügyvédörökös nélkül maradtak és hozzánk kerültek. Nagyapám 1893-ban nyitott irodát. Az iratok tükrözik a változó határokat, sorsokat, magatartásformákat, értékeket – és a változó nyelvet is. Azt is, hogy hogyan válik egy-egy kőkemény realitás képlékennyé.
NEVEK, ELNEVEZÉSEK
Legtöbbet talán a nevek, elnevezések változtak. A nevek, elnevezések valóssága azonban nem a váltással egy időben jött létre vagy szűnt meg. Emlékszem, amikor általános iskolába jártam (akkor „elemi iskolának” hívtuk, és számomra ma is valósabb az „elemi”, mint az „általános”), szóval, amikor elemi/általános iskolába jártam, emlékszem, hogy apámnak egy szerb barátja nálunk járt, és mondta, hogy valami felfordulás van „ispred Krajskomando”. Szóval a Kreiskommando előtt. A német megszállás alatt körzeti parancsnokság alakult, és ennek a német elnevezése sompolygott be a többi nyelvbe is. Ez lett valós. Közben a Kreiskommando épületébe később Narodno-oslobodilački odbor került, azaz Népfelszabadító Bizottság (valamivel később pedig „Opštinski komitet”, azaz „Községi Pártbizottság”). Az apám szerb barátja 1948-ban (vagy talán 1949-ben) egészen biztosan nem a német megszállást akarta visszaállítani, de megszokott, valós lett a Kreiskommando (azaz „krajskomando”), nem is kötődve már a megszálló hatalomhoz. Egyszerűen ez lett egy épület valós neve.
A következő példát az irattárból vettem. Nem egy különösebben érdekes jogeset, de különös nyelvi tükrét adja egy történelmi fordulópontnak, és összefügg a határokkal. Az egyik perirat 1919-ben íródik, és a Tekintetes Királyi Törvényszéknek van címezve. Ugyanez a törvényszék 1920 április 2-án hoz ítéletet. Az ítélet tetején feltüntették a bíróság nevét (Velikobečkerečki sudbeni stol), az iratszámot (Broj: 1295/29/1919), majd következik, hogy U IME NJEGOVOG VELIČANSTVA KRALJA. És ezután jön az ítélet, mely (most már a szerb király nevében) úgy indul, hogy „A nagybecskereki törvényszék…”, és folytatódik tiszta magyar nyelven (vagy, mondjuk, magyar jogásznyelven). Vannak benne olyan szavak, szófordulatok („kiadmány”, pergátló kifogás”, „felperesi előadás”), melyeket én már valahogyan nem érzek idevalósinak. (Mialatt persze Kosztolányi magyar nyelvét mindig „idevalósinak” fogom érezni.) Az ítéletre visszatérve, a végén aztán ott áll, hogy „VELIKIBEČKEREK 1920. április hó 2-án. Gadó István s.k. tanács elnök”. A szerb nyelv szerepe ezen az ítéleten egy címer vagy pecsét szerepéhez hasonlítható. Nem valós hivatalos nyelv, és nyilvánvaló, hogy ez még nem egy állapot, hanem egy fordulópont, mely új állapothoz, új realitásokhoz vezet.
Idéznék még egy furcsa – talán tragikomikusnak nevezhető – példát a fordulás idejéből. Ez is egy 1920-as beadvány, szerbül írták, de ilyen szerbül: „Poricsemo da je drzsavno gragyevinszko zvanye na licitaciji prodalo, odnoszno… da szmo sze mi makar szamo i sza jednim filirom obogatili.” Szóval a nyelv már szerb, de ez valami átmeneti szerb („tranzíciós”, ahogy manapság mondanák). A szerb szavakat maradéktalanul magyar helyesírással írták, és a retorikai poénok sem az új valósághoz igazodtak még, mert az alperes azt, hogy semmivel sem gazdagodott, úgy hangsúlyozza, hogy „egy fillérrel sem gazdagodott”. A dinár és a para még nem lett retorikai valóság, marad a (már nem érvényes) fillér, csak a „filir” felé kanyarodott. A beadvány megfogalmazója nyilván tudott szerbül – és nyilván nem tanult szerbül az iskolában. (Hadd mondjam el ezzel kapcsolatban, hogy a nyelvek ilyen kombinálása ötleteket is adhat. Az atlantai Emory Egyetemen tanítok már húsz éve, és néha eljárok az egyetemi úszómedencébe. A ruhát, pénztárcát kis fülkékben lakattal lehet lezárni, de nem könnyű a lakat kulcsát magaddal vinni a vízbe. Van olyan lakat is, melyet egy számkombináció nyit és zár, de nagyon sok számot kellene megjegyezni. Az ember felírhatja magának, de a cetlit még kevésbé lehet vízbe vinni. Úgy döntöttem, hogy magára a lakatra írom fel a számkombinációt, de betűkkel – és persze nem angolul. A legbiztonságosabbnak az tűnt, ha magyarul írom, de cirill betűkkel. Ezt a CIA sem fejti meg. Ilyenkor érzi az ember a vajdasági magyarság felsőbbrendűségét – legalábbis Atlantában.)
HÁROM NYELV VALÓSSÁGA
De visszatérve a történelmi távlatokhoz, hadd mondjam el, hogy Nagybecskereken az első világháború utáni években a polgárok többsége három nyelven beszélt: magyarul, szerbül és németül. Első gyermekéveim a második világháború alatt alakultak, és emlékszem, hogy a szüleim és a nagyapám aszerint váltogatták a nyelveket, hogy kivel beszéltek – és azok is, akivel beszéltek, néha átváltottak a három nyelv egyikéről egy másikra. Otthon, egymás közt természetellenes lett volna másképp beszélni, mint magyarul, de néhány méterrel odébb, az utcán már mind a három nyelv természetes volt. Mind a három valós is volt – az én számomra is. De a három nyelv valóssága nem terjedt ki a hivatalokhoz kapcsolódó elnevezésekre és a jogi nyelvre. A jogi nyelvet kevesen beszélték, nemigen lehetett családon belül vagy szomszédok között egymásnak átadni. Míg a köznyelvben létezhettek párhuzamos, egyenrangú gyökerek, a jogi nyelv gyökerei az adott uralkodó jogrendben voltak.
Apám, nagyapám irattára több váltásról is tanúskodik. A negyvenes években a szerb mellett/helyett teret nyer a német nyelv is. Olvasgatom egy pár egészen egyszerű (ügyvédi szempontból mindennapi) válóper vagy birtokháborítási per iratait, melyeket az tesz csak érdekessé, hogy míg a tárgyalást kitűző vagy valamilyen bizonyítást elrendelő végzésen az áll, hogy „Heil Hitler”, vagy esetleg „mit deutschem Gruss”, az ítélet – mely meghatározza a kerítés helyét vagy kimondja a válást – már azzal a zárójelszóval ad hangsúlyt magának, hogy „Smrt Fašizmu, Sloboda Narodu”. (Érdekes, hogy ez a kifejezés a szerb köznyelvben lassan elveszítette kemény pátoszát, akik ismételték, nem arra gondoltak igazán, hogy „Halál a fasizmusra, szabadság a népnek”, hanem arra, hogy, kész, így van, itt a vége. Ezt a súlytalan „Halál a fasizmusra”-t egy idő tájt magyarok is használták – de szerbül. Mondjuk: „Ne komplikáld. Elmész és egyszerűen szólsz, hogy ezt nem vállalod, és smrt fasizmu!”
És hadd tegyek itt még egy kitérőt. A váltások furcsa melléktermékei nem csak országhatárok mozgásakor alakulnak. Megmaradva a nyelvek valósságának témájánál, elmondanék egy egészen másmilyen fogantatású példát. Ezelőtt három évvel voltam egy Kastav nevű kisvárosban. Rijeka (Fiume) mellett van, és egy korábban újvidéki, most kastavi festő barátom vitt egy újonnan épített templomba. Én templomban jobban szeretem a régit, de ez érdekes volt, és megnéztem. Amerikai és kanadai horvát emigránsok emelték a templomot. A bejáratnál volt egy márványtábla, és azon az állt, hogy „Posvećen BDM”, tehát BDM-nek van szentelve. A templom belső falain is többször ismétlődött, hogy ez a „BDM temploma” és „BDM-nek a tiszteletére építették”. Nem értettem (a festő barátom sem), hogy ez mit is jelent, majd kérdezősködés után kiderítettük, hogy ez egy rövidítés. A BDM az Blažena Djevica Marija, azaz Szentséges Szűz Mária. Biztosan mély tisztelet ihlette ezt a megjelölést, de engem ez valahogy a Poricsemo da je drzsavno gragyevinszko zvanye- nyelvre emlékeztet. Itt is átültetészavarról van szó. A korporációk világában (mely csodálatos csúcsnak tűnhet az odasodródott horvát emigránsok számára) nemigen van magasabb megtiszteltetés annál, mint hogy valakit csak a nevének a kezdőbetűivel jelölnek. Az igazgatóbizottságok jegyzőkönyveiben gyakran a tagok még teljes névvel vannak feltüntetve, de a vezérigazgató már csak kezdőbetűkkel. A kezdőbetűk már nemcsak egy nevet, hanem egy szimbólumot sejtetnek. Nos, most így jutunk el a BDM-ig. Hallottam az adai tanácskozásunkon, hogy egy versében Pilinszky a szimbólumok anyanyelvéről beszélt. Lehet, hogy ilyen is van, bár nem hiszem, hogy Pilinszkyt BDM-szerű példák ihlették volna. Nem sok rokonszenvet váltott ki belőlem a BDM, mint ahogy nem örülnék, hogy ha valahol SZSZM-et látnék, Szentséges Szűz Mária helyett. A templom méltóságát nem öregbítheti a korporációs rangsor.
De ha korporációs értékrendeket meg is kerülhetünk (és meg is kellene kerülnünk) a templomban, mit tegyünk a határok mozgása nyomán hivatalossá vált új jogrenddel és az ahhoz kapcsolódó nyelvvel? Létező párhuzamos kultúrákban legtöbbször nem alakul ki párhuzamos hivatalos kultúra és párhuzamos jogi nyelv sem. A váltó nyelv kezdeti gyarló bizonytalanságait a felváltott nyelv elbizonytalanodása követi. Különösen akkor, ha olyan hivatalokról vagy jogi fogalmakról van szó, melyeknek az anyaországban nincsen megfelelőjük. A többség nyelvében is sokáig hangzott természetellenesen az „organizacija udruženog rada”, magyarban pedig sohasem vált valóssá a „társult munka szervezete”. És aztán, ha a bizonylatra az van írva hogy „uverenje”, a községházára pedig hogy „opština”, akkor nem logikátlan, hogy a magyarban is ez válik valóssá, és a szerbet nagyon törve beszélő emberek is azt mondják, hogy „el kell mennem az opstinába, hogy átvegyem az uverenjét”.
A TELJES EGYENLŐSÉG IGÉNYÉVEL
A kérdés az, hogy mit tehetünk. Persze meg lehet egy nyelvet őrizni a jogi nyelv és a hivatalokhoz kötődő kifejezések nélkül is, de ha hiszünk az egyenjogúságban, ennek része kellene hogy legyen a nyelvnek minden területe. A hetvenes években sikerült elérnem, hogy (részleges) párhuzamos magyar oktatás és magyar jogi terminológia oktatása is helyet kapjon az újvidéki Jogi Karon. Hadd említsem meg, hogy ebben nagyon pozitív szerepe volt az újvidéki Jogi Kar akkori dékánjának, Nikola Vorgićnak, aki az apámnak volt korábban ügyvédjelöltje. Az első magyar nyelvű órát a hetvenes évek elején (ha jól emlékszem, 1972-ben) tartottam – és ez nem volt egyszerű. Hiába magyar az anyanyelvem, hiába voltak magyar nyelven irodalmi próbálkozásaim is, sok jogi kifejezést nem ismertem magyarul. Különösen ott voltam bizonytalan, ahol a szerb idegen szavakat használ, a magyar pedig nem. Utána kellett néznem, hogy lássam, hogy a „hipoteka” az jelzálog, hogy a „procesna legitimacija” az perbeli jogképesség. És láttam azt is, hogy nemcsak kifejezések ismeretéről van szó, nemcsak a hatalomfüggő elnevezésekről, hanem mások a retorikai kanyarok, más a felvezetések ritmusa. Miután felkészültem egy-egy órára, és bár az anyanyelvemen beszéltem, mégsem lett számomra igazán valós a „perbeli jogképesség”. Ehhez magyar nyelvű jogi gyakorlat is kellett volna. Az életben – adott esetben jogi és hivatali életben – válnak csak valóssá a szavak.
Nem tudom, milyenek az esélyei a teljes sikernek, de nem szabad feladnunk a teljes egyenlőség igényét. A cél az, hogy ugyanabban a korban, ugyanazon a területen is legyenek egyenlő nyelvek. Ha ki van írva a Pokrajinsko Izvršno Veće alatt, hogy Tartományi Végrehajtó Tanács, ha ezt az elnevezést használják a sajtóban is, valóssá válhat párhuzamosan mind a kettő. Ha létezik magyar nyelvű igazságszolgáltatás, természetessé válhat egy magyar jogi nyelv is. Hadd tegyem hozzá, hogy ezen a ponton biztató az európai integráció – mely, remélem, előttünk áll. Ha minél több jogszabály európai jogszabály, kevesebb terük van egyes államok sajátos jogintézményeinek, és nem kell az anyaországtól független terminológiát gyártanunk (mint például az önigazgatás esetében).
A nyelvek között nincsen közös nevező. Az egyenlőség kérdése pedig egészen másként vetődik fel, ha nincsen közös nevező. A polgárság az egy közös nevező, és akkor van egyenlőség, ha például minden polgárnak van választójoga. De amíg a polgári státus közös nevező, a szerb nyelv nem az (mint ahogyan nem lenne a magyar nyelv sem). Közös nevező nélkül egyenlőség csak a párhuzamosság talaján lehetséges. Kisebbségek számára az egyenlőségnek az esélye sincsen mindig megadva. Ha meg is van adva, pluszlépéseket igényel. Különórákon – vagy külön magánfáradsággal – kell a vajdasági magyar jogászoknak megtanulni a szerb mellett a magyar jogi nyelvet is. Az alkalmazás sem megy kérés és utánajárás nélkül. Magyar nyelvű személyit is külön kell hogy kérjünk. Hát kérjünk. Hadd tegyem még hozzá, hogy az egyenlőségnek az is feltétele, hogy valóssá tegyük azt, amiben különbözőek vagyunk. Ez feladata a nemzetiségi politikának, a kisebbség politizálásának – és feladata (vagy feladata kellene hogy legyen) a többségnek is. Ha pedig lehetségessé válik egy kisebbségi nyelv használata hivatalokban és bíróságokon is, mindnyájunk feladata, hogy az emberek éljenek is ezzel a lehetőséggel, hogy valóssá váljon mindaz, ami hivatalos és nem hivatalos, nemcsak egy nyelven, hanem több nyelven is. A mi szempontunkból magyarul is. Hadd tegyem még hozzá zárómondatként, hogy a valósságteremtésben komoly szerepük van ezeknek a nyelvművelő napoknak is.
(Az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napokon 2009 októberében elhangzott előadás szerkesztett változata.)
