A fazekas fő munkaeszköze a korong. A legnehezebben megtanulható munkafázis a korongon való edényformálás, fogásait sokat kell gyakorolni, ráadásul szépérzéket is igényel. A magyar fazekasok körében ez férfimunkának számít, a mester vagy a segéd végzi.
Vajdaságban a lábbal hajtható, álló- és forgótengelyű korong használata terjedt el. Az állandó néprajzi kiállításon szereplő fazekasműhely berendezése, korongja és munkaeszközei, valamint a kész termékek és az egyes folyamatokat bemutató tárgyak az utolsó zentai gölöncsér, Gyömrei Antal műhelyéből származnak.
A korongon kialakított edényt fülezni kell, egyes alkatrészekkel kiegészíteni, mégpedig csontkemény állapotban.
Formázás után földből készült festékkel, angobbal öntik le a tárgyakat. Ha dísze karcolt lesz (sgraffito), ezt még akkor kell elvégezni, mielőtt az edény teljesen megszáradna, ezért csak a díszesebbnek, különlegesebbnek szánt tárgyak készültek karcolt mintákkal. Az írókával vagy ecsettel való díszítésnél nem kell sietni, száraz állapotban is történhet. Egyébként a díszítés a fazekascsaládokban nemegyszer a nők munkája volt.
A szárítás felelős munkafázis, figyelik, forgatják az edényt, nehogy túl hirtelen száradjon. Az első égetés még mázolás előtt történik. Az edény berakása a kemencébe fontos munkafolyamat, meghatározott sorrendje van, amely alkalmanként változik. A tér jó kihasználására, a tárgyak megfelelő elhelyezésére mindig a mester felügyel, mint ahogy a kemencét a mester maga építi, a tüzelést is folyamatosan figyeli.
A kiszedett és kihűlt edényt lehet mázazni. A mázat mozsárban törték, mázőrlő kövön őrölték. A második égetés a mázolás és a színezés után következik.
A kisebb fazekasszerszámok helye általában a korong mellett van. Legjellegzetesebb eszköz a korongozásnál használt háromszögletű fakés, középütt lyukkal a hüvelykujj számára, amely a használattól gyakran egészen más formájúra kopik. A fából készült rovátkoló a tűzálló fazekak vízszintes barázdáinak készítésére szolgált. A sík vagy drót az edény korongról való levágásának eszköze, míg a mérték az a léc, amelynek bevágásai jelzik, mekkora legyen a tál, tányér vagy más edény, mivel a méretek egységéhez szigorúan tartották magukat. Vidékünkön a cserépből készült íróka a díszítés fő eszköze.
A kerámiatárgyak díszítése és színhasználata alapján tudjuk megkülönböztetni egy-egy tájegység jellegzetességeit, sok esetben ezek alapján azonosítható az edény származása is.
A zentai mesterek munkái sok külső hatást is magukon viselnek, a Hódmezővásárhelyen inaskodott, tanult évek nem tűntek el nyomtalanul, de olykor egyéni megoldások, stílusjegyek is fellelhetők. Gyömrei Antal köcsögjein például a „névjegy” általában a széles, lapos fül, mely a szájperemtől indul és az edény közepén erős ujjbenyomással tapad a falhoz.
Vidékünkön leginkább a vásárhelyi cserépedények színvilága és motívumkincse dominál, amely vas-oxidos sárga mázas alapozású, barna-vörös-zöld írókával készített díszítéssel, illetve zöld mázfoltokkal hangsúlyozott mintákkal jellemezhető. Nagy általánosságban elmondható, hogy a vajdasági fazekastermékek a pannon kerámiatípusba tartoznak, amelyekre a majolika hatása, a fehér angóbozás, a fehér alapmáz, a kobalt-oxid használata, valamint a növényi ornamentika jellemző.
A múzeum tárgyai alapján, illetve a Gyömrei család munkái kapcsán láthatjuk, hogy az 1920–30-as években számos köcsög készült a zentai műhelyben, a tehéntartó gazdák igényeit elégítették ki, de a bögrék, korsók, tálak, fazekak is a piaci, vásári kereskedelem kelendő tárgyai ebben az időben.
A legutóbbi állandó néprajzi kiállítás katalógusában található tárgybemutatás jelzi, hogy a hétköznapi életben milyen sok funkciót elégítettek ki a fazekasműhelyekből kikerült edények. Láthatunk tároló-, főző- és díszedényeket, vörösre égetett mázatlan vizeskorsót, kantát, különböző élelmiszer-tárolókat, köcsögöt, köpülőt, bögréket, szilkéket, lábast, luklocsolót, stb.
A mindennapi használatra szánt fazekastermékek mellett egy-egy díszesebb kerámiával is megismerkedhet a látogató, a feliratos, évszámmal ellátott tárgyak különös figyelmet érdemelnek. A múzeum tulajdonában levő legrégebbi néprajzi cserépedény a 19. század elején készült. Az egyéni alkotások közé tartoznak a csutorák, butellák, perselyek is, amelyek díszítése kifinomultabb, tetszetősebb.
A hagyományos fazekasmesterség is azon témakörök közé tartozik, amelyek mára már elveszítették valamikori szerepüket. A népi háztartások konkrét használati funkcióval rendelkező edénykészlete napjainkra kicserélődött, esetleg dísztárgyakká alakult, ezzel párhuzamosan felszámolódtak a műhelyek is, Vajdaságban a gölöncsérek száma igencsak megcsappant. A szakma továbbélése valamilyen formában a hagyományos technikát igénylő virágcserepek készítésére szűkült, illetve az inkább dísznek szánt kerámiatárgyak előállítására szakosodott.
(Folytatjuk)
