A történelmet gondolati úton az értelmezés módszerével, az emlékezetet mozgósítva és az emlékeket rendszerezve alkotja meg az ember. A történelem gondolati képződmény: múltértelmezés, s nem maga múlt. A behatárolt tudással rendelkező emberi elme képtelen arra, hogy mindenre kiterjedő, cáfolhatatlan tényösszefoglalóként elfogadható múltértelmezést nyújtson. Az ember legtöbbször egyoldalúan és önző módon, egocentrikusan, önmagából kiindulva és magához viszonyítva szemlélődik. Egyesek időnként képesek lehetnek a kétoldalú, ellentétes szempontokat egységben látó megközelítésmódra is, de a mindenoldalúsághoz és a tárggyal való tökéletes azonosuláshoz, e két föltételhez, amit megkívánna az igaz, kétségbevonhatatlan történelmi leírás, nincs hozzáférése az emberi elmének. Ilyesmire csak egy abszolút lény, isten volna képes. Az isten viszont, ha van – ha pedig nincs, akkor ez nem is kérdés – sohasem írt, beszélt el történelmet. Miért nem? A válasz egyszerű: a határtalan, mindentudású elme szavát csak a határtalan elme érthetné, amiből viszont egyetlenegy lehet, következésképp, a történelmet az abszolút elmének önmagával kellene közölnie, ehhez pedig előzetesen el kellene hitetnie magával, hogy nem tudja azt, amit kétségbevonhatatlan bizonyossággal ismer.
Az ember, amikor történelmet ír, egy ehhez hasonló játéknak a részesévé válik, de fordított előjellel: a korlátozott elme, akinek a fő ismertetőjegye a nem tudás, pontosabban mondva a nem tudással körülvett tudás, elhiteti magával, hogy tudja azt, amit nem tud. Módszerében is a fordított utat követi. A határtalan, isteni elme – a vallások állítása szerint létezik ilyen – az időbeli és térbeli határokon túllépve tökéletesen azonosul, eggyé válik azzal a tárggyal, amire a figyelme összpontosul, minden oldaláról szemléli azt, egyszerre belülről és egyszerre kívülről, annak a szemével, amit néz, a néző szemével és mindenki szemével, a jelenben a múltat a jövővel, a valóban pedig a lényegit a létbelivel együttlátva. A korlátozott elme történelemszemléletében minden fordított: itt a tárgy azonosul a szemlélővel, hatol be érzelmi lényén keresztül az elbeszélő intim személyi rétegébe, ezt megelőzően viszont az alany értelme hatolt be a tárgyba, a történelmet elmondó a hallottak, a látottak és a tárgyi emlékek alapján értelmezéssel, vagyis az értelem birtokló szenvedélyét működtetve birtokba veszi a tárgyát, s elbeszéli a múlt egy részletét. A mindenoldalúságot, de legtöbbször a kétoldalúságot is nélkülöző egocentrikus emberi látásmód viszont elfogultan, egyetlen kiindulópontból látva, korlátolt egyéni megértési képességével magyarázza a múlt eseményeit. Emiatti megbízhatatlansága egyetlen módon volna kiküszöbölhető: ha történelmi leírása mentesülne az elbeszélőtől, az alanytól. A modern empirikus tudományként ismert történelem a tényszerűség elvét zászlajára tűzve valami ehhez hasonló célt tűzött ki magának. Ez viszont egy olyan végtelen távolságban lévő cél, ami felé törekedni ugyan folytonosan lehet, elérni viszont sohasem.
A mítosztalanított mítosz: a történelem
Az elbeszélésbe nyúlik vissza a történelem gyökérzete. A laikus történelem, a történelem kezdeti paradigmája az ember visszanézése a múltba, elmondása annak, hogy mi ment végbe hajdanán. Ez az alapvető ismertetőjegye lényegében akkor sem változott, amikor szigorú tudománnyá nőtte ki magát a XIX. században, csupán fölvértezte magát a ténykeresés és –kutatás módszereinek tudományos tekintélyt védelmező páncélzatával. Mégsem az elbeszélés a történelem igazi terepe, mindössze vékony hajszálgyökerekkel kötődik ahhoz. A történelemmondás leírás és lefestés. Az elbeszélés – a legein, az elmondani emberi cselekménye – miként Kerényi Károly is hangsúlyozza, a mítosz legsajátabb vonása. Az ember visszanézni a múltba csakis magán keresztül, a bensőjén át képes, s ezért, amikor így tesz elbeszélve közben, amit a bensőn át-lát, akkor valami titokzatos, nem racionalizálható módon személyét is beleszövi szavaiba, de nemcsak ez történik ekkor, ezen kívül a bensőjében, önmaga-ságán keresztül, a mélység mélypontján át a határtalannal is érintkezik. Ha ez a két föltétel megvalósul – a mélység mélypontjának megérintése és az önfeltárás – akkor elbeszélésében mítoszt mond el: szakterminussal mitologémát, nem történetet, s végképp nem történelmet.
A laikus történelemben, a történelem kezdeti paradigmájában mindössze csökevényeiben, emlékezés formájában él az önmagán keresztül való visszanézés. Az emlékezésben csupán a személyesség eleme fedezhető fel, az is másként nyilatkozik meg, mint a mítoszban, a mélység mélypontjának a megérintése pedig már föl sem merül benne mint lehetőség. Az emlékezés a világi létezés kereteibe zárult tudati megnyilatkozás, s emiatt sohasem érheti el a mélység mélypontját, azt a határterületet, ahol az ember bensőjében a világba zártság egyszer és mindenkor – egyszer, mert csak az Egy képes a kilépésre a sokság környezetéből, s mindenkor, mert szüntelenül – érintkezésben van a határtalannal. Ebből következik az is, hogy egészen másfajta személyesség hatja át a visszaemlékezést a mítosztól: az előbbiben a világba zártság múlékony személyessége, az utóbbiban a világi és a világon túli között elhelyezkedő, a kezdetpontban tartózkodó, változástól érintetlen személyesség hatja át az elbeszélést.
Az empirikus történelemtudomány paradigmájában már az emlékezés féloldalas személyességét is kiküszöbölni igyekeznek. A tényfeltárás célja éppen az, hogy amennyire csak lehet, kizárják a történelemnek nevezett meséből a szubjektivitást, a személyességet. Így a történelem is azon az úton, halad amerre a nyugati társadalom: az elszemélytelenedés felé. A teljességgel elszemélytelenedett ember viszont már nem ember.
A visszanézésben is ott lehet az előrelátás
A történelem az időbe, a múltba való visszanézés, ezzel szemben a mítosz a mélység mélypontján, a kezdetponton át-látva az időtelenbe enged betekintést. A mítosz a tudat határátlépése; a történelem az ész birtokba vevő szenvedélyének, az értelmezésnek a keretbe zárt működése.
Hogyan érintheti meg a szemlélet a múlt kezdetpontját, amikor az ember gyakran arra sem képes visszaemlékezni, ami tegnap történt vele? Nem emlékezettel, hanem befelé forduló tudati összpontosítással, s nem a megéltet, a hallottat és a tárgyi emlékeket rendszerezve, hanem önmagán át-látva. A mélység mélypontja, ez az időtlenségbe vezető kapu bennünk van. Éppen ezért az emlékezet sohasem érheti el, csak mi magunk magunkban. Ez nem is olyan könnyen kivitelezhető, ahogyan hangzik, ugyanis az ember a világban elveszve, kifelé fordulva, önmagából kifordulva nem lehet tudatában önmagának, pontosabban az a valaki, akit önmagának hisz, a világban való működésre alkalmasító önazonosulása, önzéslénye (egója) nem önmaga. Az egón keresztül senki sem léphet át a határtalanba, az önzéslény ugyanis a határoltságba való bezárulás. Az egón át-látni sem lehet, hiszen az önzéslénynek, ennek az alanyiság látszatába öltözött önvédelmi mechanizmusnak a bensőjében a valótlanság, a létnélküliség és a tartalmatlanság honol, a semmi pedig sehova sem engedhet betekintést. A semmin át semmit sem lehet látni, csak a fénytelen sötétség látszatát.
Az ember önnön valóságának, origó pontjának a legmélye a kezdetpont. Önmagán át visszanézve a kezdetponton át-lát, s nem a múltat nézi. A múltból mindössze az örök mozdulatlannal mindvégig összekötött legelső mozdulatot, a kezdetpontot érzékeli, ami gyakorlatilag nem más, mint létbe hívott önmaga-ságának a tudata. A múltat az emlékezet látja és az emlékek tükrözik.
A kezdetponton át-látva csupán tudatosítja létbe hívott önmaga-ságát az ember, nem pedig megtapasztalja azt. Megtapasztalni, alannyal azonosult tudássá, gnózisszá tenni az önmaga-ságot egyedül a kapun át a határtalanba lépve, a tudatot, ezt az értelmi határoltságot elvetve volna lehetséges. A tudatosítással az értelem nem lép át a határtalanba, mindössze betekintést nyer abba a kezdetpont „résnyire nyitott” kapuján át-látva. A mítosszal, ezzel a különleges, a racionálist és az irracionálist megbonthatatlan egységben kifejtő beszédmóddal próbálja az ember közvetíteni azt, amit a kezdetponton át-látva megpillanthatott.
Mivel az önmagán át-látottat közvetíti, ezért a mítoszt elbeszélő önmaga, illetve közössége (családja, nemzetsége vagy nemzete) létbe hívottságát is fölmutatja. A határtalan fensőbbsége előtt meghajolva az ember létbe hívott egyéni és közösségi önmaga-ságát küldött-ségnek, önmaga és közössége életét pedig küldetésnek érzékeli. A mítosz e küldött-ség és e küldetés helyzethez alkalmazott elbeszélése. Nem a határtalan milyenségét, hanem a határtalannal való kapcsolat milyenségét mondja el.
A történelmi leírással nem önmagán át-lát, hanem önmagát látja, keresi az ember a múltban. Önmaga helyett azonban csak tárgyiasult tartalmakra, kitalált vagy valóban megtörtént tényekre lelhet. Magát az ember a határtalannal érintkező kezdetpontban, vagyis önmagában és önnön idejében, a jelenben találhatná meg, semmiképp sem a múltban. A történelem nem magunkat mutatja föl, hanem magunknak múlt-értelmezésbe szőtt értelmezését. Azt, akinek mi látjuk vagy látni szeretnénk magunkat, illetve azt, akinek mások látnak vagy szeretnének látni bennünket, esetleg e két ellentétes szempont valamiféle egységét, de sohasem azt, aki valónk szerint vagyunk. Ne a múltat fürkészve kutassunk magunk és nemzetünk küldött-sége és küldetése után! Nézzünk inkább önmagunkba! A küldetésről a mítoszok, nem pedig a história szól. A történelemből szerencsés esetben legföljebb azt tudhatjuk meg, hogy mi az, ami megtörtént, nem pedig azt, hogy minek kellett volna megtörténnie.
