A tehetséges jelzőt személyes véleményünk tükrében többféleképpen használhatjuk. Amikor Losoncz Márkot, az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Filozófiai Tanszékének harmadéves hallgatóját kivételesen tehetségesnek nevezem, akkor a szó egyetlen jelentésére gondolok, ami – eddigi teljesítményét sem lebecsülve – az emberben rejlő, részben még kibontakozóban lévő szellemi lehetőségeket fejezi ki. Sokat várhatunk tőle, és remélhetőleg gyakran hallhatunk majd róla a jövőben.
Losoncz Márk két hónappal ezelőtt Topolyán, A fiatal néprajzkutatók és kulturális antropológia szakos hallgatók V. konferenciáján Eliade és a vallásfenomenológia kritikai olvasatacímmel tartott előadást. Ekkor készült a beszélgetés.
Hogy filozófus hallgatóként mit keres a néprajzi konferencián a következő választ adta:
– A kulturális antropológiát több szál fűzi a filozófiához, az antropológia egyébként is eredendően egy filozófiai diszciplína. Foucault egy helyen az etnológiára és a pszichoanalízisre az ellentudomány (contre-science) kifejezést használja. Ezek ellentudományok, melyek az egészen mást értelmezvén alkalmasak a meglévő szétfeszítésére, egyfajta kritikai gyakorlatnak számítanak. Ebben a filozófiához hasonlítanak, ami a rácsodálkozással kezdődik, és ami a mindennapi tapasztalattól radikálisan különbözőre mutat rá. Ezek miatt nagyon termékeny lehet az etnológiával való foglalkozás, akkor is, ha valaki nem néprajz vagy kulturális antropológia hallgató.
nMi ösztönözte az Eliadéról szóló írás megszületését?
– Mircea Eliade könyveit annak idején is felhasználtam a KMV-re írott munkáimban, különösen azokat a műveit, amelyek a középpont szimbolizmusáról szólnak. Az időközben elsajátított filozófiai hagyomány behatóbb megismerése lehetővé tette, hogy ne csak a részletekkel foglalkozzak Eliade esetében, hanem magára az alapokra irányuló kritikai olvasatra is kísérletet tegyek.
nVéleményed szerint, hol találhatók az eliadei életműben a vitatható, kritikus pontok?
– A kritikus pontok főleg az igazság és a fenomenológia, a szent és a profán, a premodern és modern viszonyait érintik. Eliade életműve ugyanis neokonzervatív irányultságú, módszereit ugyanakkor teljes mértékben modern eszközök használata jellemzi, s ezáltal az egész eliadei életműre egyfajta belső feszültség jellemző. Egyébként a fenomenológia maga is egy olyan változás, ami csakis a modernitásban jöhetett létre.
* Vitatható Eliade fenomenológia -olvasata?
– Az a kérdés, hogy mit jelent a fenomenológia vezérgondolata, a vissza magához a dologhoz, a »zur Sache selbst« husserli jelszava. Eliade ezt úgy értelmezi, hogy teljesen lényegtelen mi egy vallási tény igazságértéke, s hogy az létezik-e a valóságban is. Így például szerinte az, hogy Isten létezik-e, irreleváns a fenomenológia számára, és az is, hogy ennek a létezésnek milyen igazsága érhető el számunkra. Emiatt válik lehetségessé az eliadei életműben, hogy a szentség tárgyalásakor például teljesen eltérő vallási tapasztalatok kerülnek egymás mellé létükre és igazságukra való tekintet nélkül.
* Hol a problematikus pont a szent és a profán eliadei ellentétpárjában?
– Eliade az egész vallástörténetre alkalmazza ezt az oppozíciópárt, s úgy tűnik, ez az egyik legalapvetőbb fogalompár a vallásfenomenológia számára. A probléma az, hogy a modernitás előtt, de legalábbis a kereszténység előtt a kettő elválasztása nem létezett. Eliade maga is gyakran azt állítja, hogy a premodern ember életét annyira áthatja a szentség, hogy éppen azt kellene megmondanunk, mi az, ami nem szent. Tehát egyfelől alkalmazza az ellentétpárt, másfelől olyan más lehetőséget is megenged, ami alkalmazhatóságának teljesen ellentmond. De erre vonatkozó finomítási lehetőségek is akadnak az eliadei opusban. Az egyik az, amit a hierophánia dialektikájának nevezett el. Ez a kifejezés arra utal, hogy a szent és a profán ellentétpárt nem merev dichotómiaként kell felfognunk, átmennek egymásba, a szent profánná válhat és fordítva. A másik finomítási lehetőség szerint a mindennapi tárgy a premodern ember számára is éppúgy mindennapi tárgy, attól függetlenül, hogy szakrális többletjelentéssel bír.
* A szakrális-profán ellentétpár tehát nem alkalmazható a premodern ember világlátásának a leírására?
– Semmiképp sem alkalmazható, gyakorlatilag egy modern, illetve keresztény tapasztalatot vetít ki a premodern emberre. Idézhetjük az evangéliumi mondatot: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, s az istennek, ami az istené. A keresztény hagyomány eredeti vonulata közömbös a fennálló politikai renddel szemben, meghagyja azt a szakrálison kívül esőnek. Ekképpen jön létre az európai gondolkodásban egy önálló, valóban a szenttől elkülönülten fölfogható profán lét, profán állam képzete. Ez még nem jellemző a premodern ember világlátására.
* Eliadeéletművét az előbb neokonzervatív irányultságúnak nevezted. Mi a jellemzője az eliadei neokonzervativizmusnak?
– A neokonzervatív tradíció két stratégiát használhat, a kettő radikálisan különbözik, gyakran az egyik a másik bírálója. Az egyik stratégia a nem racionális védelmére száll, ami azt jelenti, hogy azt szeretné megőrizni, amit a modernitás elfed. Ugyanakkor ez paradox módon egy par excellence modern attitűd, hiszen a modernitás előtt a hagyomány nem megmentendő, hanem van. Ebben a gondolkodásmódban a hagyomány tisztelete áll a középpontban. A másik neokonzervatív tradíció érdektelen a hagyomány iránt, szintén egy meglevő megőrzésére irányul, de ez a meglevő nem a hagyomány. Ha tisztel valamely hagyományt, csakis azért teszi, mert az igaz, nem pedig azért, mert hagyományos. Eliade esetében ez a kettősség hogyan jelenik meg? Ő, úgy tűnik, mind a két nézetet osztja, egyrészt van egy olyan premodern hagyomány, amit megőrizni kíván, ennek egyik jele, hogy majdhogynem messianisztikus szerepet szán az európai parasztságnak, másrészt, amit megőrizni szeretne, annak van valami platonikus neokonzervatív jellege is. Számára esetlegesek a történeti megnyilvánulások, s így a hagyomány is mint történetiség. Eliadénál erős történelemellenesség figyelhető meg, valamiféle platóni archetípusok vagy ideák azok, amikhez vissza kellene térni, bár Eliadenál ezeket sohasem fogalmiság jellemzi, hanem képiség.
* Az írásról térjünk át a szerzőre! Mivel foglalkozik egy filozófus hallgató?
– Tagja vagyok egy dinamikus, újvidéki, fiatal filozófiai mozgalomnak, melynek Gerúszia a neve. (Az ókori Spártában a vének tanácsát illették ezzel a névvel. A szerző megj.) Újvidéken messze túlnyúló, az egész Nyugat-Balkánon szétágazó kapcsolatokat tartunk fenn. Májusban Szlovéniában jártunk egy konferencián, s mi is tartottunk már nemzetközi tanácskozást. Hamarosan lesz egy saját folyóiratunk. Az elképzelések szerint a szaklap célja, hogy egyrészt megjelentesse az említett konferenciáknak az anyagát, másrészt azonban olyan írásokat kíván közölni, amiket még nem fordítottak le szerbre, ugyanakkor a kortárs filozófia jelentős szövegei. És ugyanígy össze kívánja fogni a Nyugat-Balkán ifjú filozófusait, s tőlük folyamatosan kér szövegeket.
* Te milyen nyelven publikálsz?
– Szerbül és magyarul, de a filozófiai tevékenységem elsősorban a szerb közeghez kötődik. A nemzet és filozófia viszonya érdekes kérdés. Szigorú értelemben vett nemzet szintén a modernitás egy határozott pillanatában jön létre, a filozófia történetének jelentős részében nem létezett. Az a kérdés, hogy mennyire számít egy filozófus nemzetisége, bizonyos esetekben el sem dönthető. Vajon mit változtat, szigorú, filozófiai perspektívából tekintve, ha Wittgensteinre azt mondjuk, hogy osztrák, vagy azt, hogy zsidó volt (mert mindkettő igaz), németül írt, és hogy Angliában dolgozott? Vagy Derrida esetében, hogy szefárd zsidó volt, aki franciául alkotott? Épp Derrida mondja, aki dekonstruálta a nemzet és a filozófus viszonyát, hogy Németországban úgy tartják, nagyon francia, amit csinál, Franciaországban viszont azt, hogy nagyon amerikai.
* Magad számára hol képzeled el a jövőt?
– Mindenképpen egy olyan helyen, amely lehetővé teszi a filozófiai kutatómunkát.
