Az én képzet az ember szabadulásérzete.
Az a furcsa gondolat, hogy kiszakadt a Lét kötelékéből. E hitében az emberi önkép a nemlét gyermekének számít. Azelőtt azt tekintette jónak, ami a Léthez kapcsolta, s a rosszra, az elszakadás lehetőségére nem is gondolt. Ezután azt kezdte el jónak nevezni, ami énképzetéhez köti, vagyis ami az elszakadás hitében erősíti meg, és a Létre, mint valami létezését veszélyeztető rosszra, gondolni sem mer.
Elveszti magát a lény, amikor a világba születik. Ki kell lépnie (magából). Ez nem teljesen értelmetlen cselekedet. Ha ugyanis visszatér, már nemcsak magát kapja vissza, hanem a megtapasztalással a világot is magával viheti.
Minden fölismerés egy villanás az elmében. A tudásgőg, hogy önmagát fürössze benne, e benső fényt orozza el. Ha ez az ember szenvedélyévé válik, a későbbiekben fölismerésre már nem is lesz igénye, csak elismerésre. Így alakul át benne a cél eszközzé.
A tudomány nem föltételez közvetlen kapcsolatot a világ és az én között, ám az önismeret önmagát látja a világban vagy a világot önmagában. A mágia számára az én eszköze a világ, ám a csoda önmagában egy világ vagy a világ önmagában. Az út az egyik csodától a másikig (Lao-ce) az ember gyermeki kalandozása a világok között: a Létbe szőtt létezés tiszta öröme.
A Platónban gyökerező nyugati bölcselet a valóságot szeretné kihámozni az illúzióból, a keleti az illúziót próbálja elválasztani a valóságtól. Az előbbi a noésziszre, az utóbbi a vivekára épül.
Tudni egyedül lehet. A kollektív ismeret csak a tudattalanban nyilatkozhat meg (Jung).
Az igazság nem kíván védelmet. Nincs szüksége hívekre, csak a megismerőt engedi közel magához.
Milyen lehet a valóban szép, amihez semmilyen érdek sem fűz (Kant)? Semmire sem használható. Olyasmi, aminek pusztán eszmei értéke van.
A legszebb, hogy a csend csak csenddel közölhető.
