drMáriás Bélának képzőművészeti monográfiája 2007-es megjelenése óta ez az első önálló kiállítása, amelynek szinte mindegyik tétele vadonatúj. A festék éppen hogy csak megszáradt a képeken. Ismerve művészünk hiperaktivitását, kissé meglepő lehet számunkra ez a visszafogottság.
Amikor a monográfia tördelését befejeztük, és az már útban volt a nyomda felé, valami meglepőt mondott nekem Béla: azt hiszi, egy időre – vagy akár örökre – abbahagyja a festészetet és a rajzolást. Magyarán: a mű tevőleges része bevégeztetett. Tudniillik annyira deprimálóak számára a kortárs magyar képzőművészet állapotai – az érdektelenség, a visszhangtalanság, a belterjesség s a piac behatároltsága –, hogy a jövőben inkább szépirodalommal, prózával kíván foglalkozni. Épp az idő tájt dolgozott Lipót című, azóta megjelent korrajzos regényén.
Később, az Írók Boltjában rendezett monográfia-bemutatón azt találtam mondani, hogy bár drMáriásnak ez az első összefoglaló jellegű publikációja, életében bizonyára lesz még néhány, ismerve sztahanovista termelékenységét. Erre valaki a hallgatóságból megjegyezte, nagyon tévedek: a művésznek általában egyetlen ilyen alkalmat ad meg a sors. A spontán közbeszólás pesszimista hangvétele eszményien rímelt Bélának azzal a négyszemközti kijelentésével, hogy örökre leteszi az ecsetet és a szénrudat, és hogy az album végleg lezár egy kitaposott ösvényt. Én csak mosolyogtam, és halkan megjegyeztem, ebben cseppet sem hiszek. Egyszerűen nem hihetek abban, hogy egy ereje teljében levő, érett alkotó – részleges öngyilkosságot elkövetve – lefojtja érzéki világának egyik fertályát, lemondóan és konokul lecsavar magában egy csapot. Bíztam benne, hogy egy kis szusszanást követően bizonyára ismét láthatunk majd valami újat Béla háztartási műhelyéből.
S lám, szerencsére nekem lett igazam. Első új képeivel a Műcsarnok Térerő című kiállításán jelentkezett. A festmények nemcsak úgy voltak újak, hogy frissen lettek pingálva, hanem úgy is, hogy ikonográfiájukban és tartalmukban is másmilyenek voltak, mint a korábbiak. Vagyis Béla nemhogy abbahagyta volna a festést, hanem még eltökéltebben lépett előre, ajtót nyitva egy mindenki számára ismert, ám bizonyára sokféleképpen értelmezett és értékelt világra. Amit jobb esetben nevezhetünk esztrád-művészetnek, szórakoztatóiparnak, rosszabb esetben pedig giccsgyárnak, hamis sztárok keltetőjének. Társadalmi közhangulat-mérőnek is, természetesen, a tömegpszichózis szőrös hónaljának, amelyből megállás nélkül csorog a savanyú izzadtság. A pállott lé azonban nem megy veszendőbe, hanem lecsorog a bulvárlapok oldalaira, és mediális arculatot váltva, nyomdafesték formájában tárul a nyájas olvasó elé. drMáriás eme magasröptű újságokat már kora reggel átlapozza a Tesco-áruház felnőtt megőrzőjében, hogy erőt gyűjtsön magának a gyötrelmes és egyben dicső napi küzdelmekhez.
drMáriás művészetéből soha sem hiányzott a társadalmi-politikai kritika, sőt, egészen finoman ugyan, de mindig is kitapintható volt benne. Mindig is magas szinten fogalmazta meg véleményét az emberi elferdülésekről, egészen konkrétan és maróan például a parlamenti képviselők és a politikusok bohózatairól, emberi attitűdjéről, az Óbudai Galériában, 2001-ben. Vagyis: magasan tett rájuk, mint anno a hivatásos, megrendelésre dolgozó politikai karikaturisták, kedvelt alanyaikra. Csak hát Béla kivétel nélkül maga választotta gunyorosságának tárgyait, senki sem súgott neki, és senki sem rendelte meg a témáit.
Mint ahogyan ezúttal sem. Az új képek egyenes ágon kötődnek idézett óbudai politikoton-kiállításának opusához, és fokozott erőteljességüket amazok ellenében onnan származtatják, hogy nem kizárólag karikírozó rajzok, hanem olyan súlyos, megpecsételő ecsetcsapások, amelyekkel talán ölni is lehet. Szellemi delikvensként egészen bizonyosan. Már csak azért is, mert Béla konkrét nevekkel operál, szigorúan behatárolva személyre szabott élcelődéseit. Nem palástol többé árnyalatokban, nem sejtet vagy bújtat metaforikusan, itt már senki számára sincs kegyelem. Mindenkinek vállalnia kell önmagát. A fétisboltban matató Győzikének is, a vágóhídra vitt Juszt Lászlónak is, a szamárnak muzsikáló Torgyán Józsefnek is, a Hősök terén bepisilő Cicciolinának is, meg a többi fentről köpült vagy önjelölt notabilitásnak. Eljött az idő, amikor már mindenkit nevén lehet szólítani, és amikor már mindenkitől mindent számon lehet kérni.
A képek veretes korrajzok, ilyképp nagyon is közelről érintenek bennünket. Érintik kultúránkat, nyelvünket, mentalitásunkat, életfelfogásunkat, magatartásmintáink rendszerét – határon innen és túl. Magas-művészeti szocio-horror á la drMáriás, 2008-ban.
