– A víz évszázadokon, évezredeken át megőrzi a titkokat, erre a legjobb példa, hogy Attila koporsója sem került elő a Tisza mélyéből – ezt Bela Duranci művészettörténész mondta a Víz című, a szabadkai Képzőművészeti Találkozóban megnyílt kiállítás kapcsán. Azt érzékeltette ezzel, hogy a víz mint téma számtalan oldalról megközelíthető. S azok a szabadkai képzőművészek, akik erre témára készítették el alkotásaikat, a legkülönbözőbb szegmensből közelítik meg.
Izgalmas látni, hogyan feleltek meg a kihívásnak: Kerekes László azokat az 1972-ben készült képeket hozta, amelyeken a lecsapolt Palicsi-tó kiszáradt medrébe ábrákat rajzol. Molnár Edvárd kiállított fotóin a víz felszínén különös táncot lejt a fény, titkokat sejtet a palicsi móló ködbe vesző része. Ksenija Kovačević strandoló embereket ábrázoló rajzai kicsit a kifestőkönyv lapjaira emlékeztetnek. Maja Rakočević Cvijanov fotóin a tó melletti baráti összejövetelektől a szerelmen át a gyermek megszületéséig vezető utat örökítette meg a művésznő. Miroslav Jovančić festett keretű tükre előtt a hokedlin egy lavór, mellette szappan, szinte várjuk, hogy megjelenik a háziasszony egy kancsó vízzel. Lea Vidaković az enyészet áldozatává vált Fekete-fürdőben a romos medencét, a csorba kádakat őrizte meg fotóin az utókornak. Torok Melinda nemezképein a vízcsap körül a vízbe fulladtak, a szomjúhozók, a víztől életre kelők, erőre kapók arcai. Srđan Milodanović a vízcsobogás legkülönfélébb hangjaival „festi alá” a képek sugározta hangulatokat.
A szabadkai Képzőművészeti Találkozóban még csak annyi: az e hetekben látható kiállítás a Szerbiai Környezetvédelmi Minisztérium sugallatára jött létre. (Fotó: Tóth Tamás)
„Mert a tüzes nyelvek, amelyek az apostolok fölött megjelentek akkor, nem azt a kiváltságot jelentik, hogy az ember idegen népek nyelvén ki tudja fejezni gondolatait, hanem azt, hogy a szív mindenkinek érthető nyelvén tud szólni az egész emberiséghez.” (Nathaniel Hawthorne: A SKARLÁT BETŰ) |
