Örülnénk a mosolyodnak*
„Ma újra Karácsony elé / harangozom a szíveinket” – írta Babits Mihály. Bizonyára ezt kellett volna tennünk nekünk is az elmúlt napokban. Felkészíteni, díszbe öltöztetni a gondolatainkat, a lelkünket. Hogy valóban a csodavárás napja legyen, a rohanás, az idegeskedés, a panaszkodás dátuma helyett. Mert azzá tesszük. Főleg mi, nők – anyák, feleségek, testvérek, barátnők… És erre még az sem lehet megfelelő magyarázat, hogy azt szeretnénk, ha minden a legszebb, a legjobb, a lehető legtökéletesebb lenne. A lehetőségeinkhez mérten, vagy inkább azon felül. Átvillant ugyan rajtunk, hogy a kis Jézuska barmok között, hidegben, jászolban, rongyokban… Hogy nem a külsőségek a fontosak, de közben fél szemmel továbbra is a kirakatokat vizslattuk. A mértéktelen költekezést továbbra sem engedhetjük meg magunknak, de annyira szeretnénk, ha egyszer már nem kellene a pénztárcánk tartalmára gondolni. Még akkor is, ha tudjuk, valahol a bensőnkben érezzük, nem a piszkosnak nevezett anyagiakon múlik, nem az értéke számít annak, ami a fa alá, vagy az asztalra kerül. Mégis. Mert gyarló az ember.
Ilyenkor kell lassítani, lazítani, elmerengni. Egy kedves karácsonyi versen, egy kellemes dallamon. Néhány pillantást vetni az éjjel hullott fehér takaróra. Száműzni azt a gondolatot, hogy ez teljesen felesleges, úgysem marad meg, máris olvad, latyakos lesz tőle a cipőnk, behordjuk a sarat az előszobába, amit újra meg újra fel kell törölni. És a kutya sáros mancsának a nyomai is ott éktelenkednek mindenhol. Valóban ennyire nem tudunk örülni semminek? A karácsonyról csak a beszerzendő és elkészítendő ételek és italok, kalácsok, torták, ajándékok sora, de legfőképpen azoknak az ára jut az eszünkbe, a friss hóról meg az, hogy fekete mocsokká válik? Ha ez így van, akkor sajnálhatjuk magunkat!
Inkább tanuljunk a Rókától, aki arra kérte a Kis Herceget, hogy mindig ugyanabban az időben érkezzen, mert szeretné díszbe öltöztetni a szívét. „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.”
Igen, a szertartások. Ne rontsuk el a várakozás örömét és izgalmát rohanással, idegeskedéssel, zsörtölődéssel. Ne csak a magunk és szeretteink ajándékaira gondoljunk, hanem adjunk némi aprót a péküzlet előtt topogó kolduskának is. Még akkor is, ha látjuk, hogy koszos mancsában cigaretta füstölög, és sejtjük, hogy a pénzen nem kenyeret vásárol. Legyen a karácsonyi asztalunk gazdagon, vagy kissé szegényesebben terített, de az almát vágjuk annyi részre, ahányan vagyunk, és osszuk szét egymás között. Hogy együtt maradjon és összetartson a család. Mert ez a legfontosabb. Szélesebb értelemben, a nagy családunk, a közösségünk esetében is. Akkor talán meghallgatásra talál a fohászunk, amelyet Kányádi Sándor gyönyörű soraival tudok leginkább megfogalmazni: „nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak.” (Kányádi Sándor) TÓTH Lívia
Angyal az ágyban
Az enyémet kutató, szomorú nézésű, mélykék szeműnek hittem, nemes metszésű arcéllel, sima homlokkal, mindent tudó bölcsek szelíd mosolyával. Képzeletem rajzolta alakját nehezen társítottam az évezredes, pelyhes-fürtös, pufók angyalképpel, amelyet idős asszonyok, gyerekek, művészek és halni készülők fantáziája vésetett márványba, festetett freskókra, örökített meg a Bibliában, álmodott a hátukra óriási madárszárnyakat, melyeken a toll akár a hó, és egyetlen csapásuk szelet, porfelhőt, vihart kavar. Az efféle külsőt kissé naivnak és csöppet méltatlannak éreztem Isten hírnökéhez, és bár gyerekként sokszor álmodtam Róla, a szférák és világok, teremtő és teremtettek közötti utazóról, mostanra csak az illat maradt meg bennem, mely a jöttét jelezte, s a bizonyosság, hogy mindig ott áll, láthatatlanul, néhány centivel a bal vállam mögött. Éppen emiatt hökkentem meg kissé, mikor a szobámba lépve az ágyamban találtam. Összegömbölyödve, szabályosan szuszogott a takaróm alatt. A nagy, rózsaszín lepel szinte teljesen elfedte, de a terjengő, édeskés illatból sejtettem, hogy ő lehet az. Lehuppantam a pamlag sarkába. Figyeltem az alvót. Úgy döntöttem, csendben kivárom, míg felébred, addig is megfontolom a hozzá intézendő kérdéseimet. Mindössze néhányat terveztem feltenni, szabatos, jól fésült mondatokba sűrítve, nem többet, nehogy vallatásnak vegye. Gondoltam, rákérdezek, miért pont az ágyamat választotta, a kinyúlt rugók miatt ugyanis nem a legkényelmesebb hely a sziesztára, és amíg ő alszik, ki vigyáz rám, vagy majd faggatom Istenről, esetleg arról, érdemes lenne-e lottóznom, kövérnek tart-e vajon, s hogy az álmaimat ismeri-e. Tekintettel arra, hogy egy mennybéli származású teremtmény egyik erénye föltételezhetően az igazmondás, tehát kitűnő alany a kényes kérdések megválaszolására, képzeletbeli listám egyre bővült, s már a fontossági sorrend meghatározása bizonyult problémásnak. A tépelődés és latolgatás végtelen folyamának az a váratlan momentum vetett véget, hogy egy nagyot horkantva fölébredt az angyal. Feltápászkodott, gyűrött képpel ásított egyet, és öregesen nyújtóztatta gémberedett tagjait. Láthatóan megviselték a fekhely hepehupái. Cihelődése oly mértékben lekötötte, hogy ügyet sem vetett más egyébre, így a legmegfelelőbb üdvözlési módon töprengve vártam, figyeljen végre rám. Csakhogy mikor a gyakorlatokat letudva megállt a pamlag mellett, s hunyorogva szemügyre vett, belém fojtotta a szót a tanácstalanság, nem tudtam eldönteni, milyen nyelven köszöntsem. A magyarra gondoltam először, de elvetettem, minden külföldi azt állítja, rettentő nehéz megtanulni, esetleg angolul kellene, viszont a klérus szerint Isten a latint használja, talán ésszerűbb lenne úgy, azonban mindössze a peloponnészoszi háborúról szóló olvasmányokból jutott eszembe egy-két szó latinul, meg néhány igeragozási szabály, a szerbet eleve kizártam, senki sem veszi komolyan az állításukat, hogy a szerb mennyei nemzet lenne, mért beszélné pont az ő nyelvüket, talán olaszul, a Vatikán miatt, de akkor tényleg csak a köszönésig jutnánk, meg egy-két olasz étel megnevezéséig, végül újra az anyanyelvem felé hajlottam, figyelembe véve, hogy Ő már hány éve kísérget, talán ráragadt egy-két szófordulat, azonban mire kibökhettem volna egy ízes magyar köszöntést, az angyal elunva az ácsorgást, nyújtózott még egy utolsót, sarkon fordult, s álomittas léptekkel átslattyogott a szobán, köszönés nélkül csukva be az ajtót maga után. Még azt sem figyeltem meg, legalább a szeme mélykék volt-e egyáltalán. CSÍK Mónika
J. K. szánkózik
Úgy történt, hogy a lurkó J. K. szülei elutaztak, és neki egyedül kellett elmennie az iskolában megszervezett alkalmi ünnepségre átvenni a Télapó ajándékát. Igaz, apukájával még egyszer sem találkozott élete folyamán, mivel az – egy külföldi részvénytársaság ügyvezetőjeként – állandóan úton volt, de emiatt nem érheti szemrehányás, hisz örökös távolléte ellenére lelkiismeretesen gondoskodott fiáról: havonta ruhaneműkkel, készpénzzel, édességgel és kisebb-nagyobb játékokkal teli csomagot küldött neki. Most azonban anyukája is ellátogatott arra a tüneményes szigetre, ahol apukája tartózkodott éppen, hogy megbeszéljék az átköltözés apróságait, s végre valahára együtt lehessen a család.
A lurkó J. K. a háttérben húzódott meg, egy meleg radiátornál. A sietésre semmi oka sem volt. Annál inkább a többieknek. Amint a Télapó megjelent a nagy előcsarnokban – ami ezúttal kicsinek bizonyult –, megindult a tolongás. Szervezés, rendfenntartás érvényét vesztette. Az a gyerek került leghamarab a Télapó ölébe, akinek apukája vagy anyukája a legjobban tolakodott. Miután pedig odakerült és átvette a tarka zacskóba csomagolt ajándékot, annak rendje és módja szerint lefényképezkedett. J. K. nem értette, hová sietnek ennyire az emberek.
Néhány szülő megsajnálta a háttérben gubbasztó, alkalmatlanul felöltözött, kissé kócos J. K.-t. Felajánlották neki segítségüket, hogy minél hamarabb a Télapó ölébe kerülhessen ő is, de J. K. mosolyogva utasította el az ajánlatot.
Későre járt, amikor az utolsó szülő is elhagyta az iskolát gyermekével. A fényképész már alig állt a lábán. A Télapó térdei teljesen elzsibbadtak a kisgyerekülepek súlya alatt. Körülnézett, és látván, hogy még csak J. K. maradt, magához szólította:
– Gyere ide, fiam, te is!
J. K. nem ellenkezett. Odament. A Télapó éppen az ölébe akarta ültetni, amikor egy idős néni a füléhez hajolt, belemormogott valamit, majd kipirult arccal elkotródott a tanáriba.
– Izé... – szólalt meg a Télapó azután, hogy ketten maradtak.
A fényképész letelepedett a sarokba, és jóízűen vedelte a konyakot.
– Tudod..., hogyan is mondjam... – dadogta a fehér műszakállas alak, majd hamarjában kimondta: – A Télapónak elfogyott az ajándéka, nagyon sajnálom, hogy...
– Ne is eméssze magát emiatt – nyugtatta meg a kölyök J. K. – Nincs nekem szükségem arra a bugyuta földgömbre. De ha igazán nagylelkű akar lenni irántam, jöjjön el most velem szánkózni.
– Most?! – lepődött meg a pirosöltözékes férfi. – Mit szólnak majd a szüleid?
– Azok messze vannak.
– De hát, hogyan?! Hó sincs!
– Ugyan, ugyan – méltatlankodott J. K. –, Télapó létére ilyen közönséges. Jöjjön csak – mondta, ezzel felsegítette és a kijárat felé vezette a megrökönyödött alakot.
Amint kiértek a friss, hideg levegőre, a Télapó megbizonyosodott afelől, hogy a lurkó J. K. nem beszélt félre, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak lefelé. Érkezésükkor nedves kis flekket csókoltak a kabátra.
– Bejön vagy megvár, míg kihozom a szánkót? – kérdezte J. K. a Télapótól, amikor szülőházához értek.
– Inkább megvárlak.
A kölyök J. K. másodperceken belül megérkezett a szánkóval.
– Nézd! – mutatott a Télapó a postaládára. – Van benne valami.
J. K. kivette. Egy képeslap volt. Ez állt rajta:
MERRY CHRISTMAST!
Miután pedig kinyitotta, gépies, mégis csúnya kézírással:
Boldog szülinapot!
Fiamnak a paradicsomból!
– Kitől kaptad? – érdeklődött a Télapó.
– Apámtól – válaszolta közömbösen J. K. és zsebébe csúsztatta a képeslapot. –Gyerünk már, kitavaszodik, mire elkezdenénk szánkózni!
A település mellett kanyargó folyó felé vették az irányt. Szerencsére a közelben volt utcai megvilágosítás, a töltésoldal pedig ideális terepet nyújtott a legközkedveltebb téli hobbi űzéséhez. Ráültek hát a szánra és HOPP! lefelé. Felesleges volna részletezni a lurkó J. K. elragadtatását. Hamarosan már a Télapó is minden apait-anyait beleadott a játékba. Teljesen megfeledkezett fáradtságáról és meggémberedett lábairól is.
Éjfélkor megkondult a harang.
– Kezdődik a mise – jegyezte meg a Télapó.
– Igen – mondta J. K.
– Áruld el fiam, de őszinte légy, tényleg nem bánt, hogy nem kaptál semmit?
– Ugyan már, hogyne kaptam volna.
– De egy képeslap igazán nem nagy valami.
– Ki beszél a képeslapról... – mondta J. K., ezzel meglökte a szánt, ráugrott, és hangosan ujjongva csúszott le a meredek töltésről. SÁNDOR Zoltán
Nezisge megtérése
Megharagudott egyszer az Úr Nezisge városára. Már jó ideje aggodalommal figyelte a lakosok elhidegülését: eleinte csak a baráti összejövetelek maradoztak el, aztán a spontán telefonhívások, a „csak azért hívtalak, mert rég hallottam a hangod”- kezdetű beszélgetések. Az emberek a családjukon kívül már csak egy-két munkatársukkal ápoltak többé-kevésbé közvetlen kapcsolatot, de velük is már csak szakmai témákról tudtak hosszabb beszélgetést folytatni. Jártak-keltek az utcán gondterhelt ábrázattal, robotként törve utat maguknak a villamoson, a metrón, a zebrán, a mozgólépcsőn. Két szakasztott egyforma férfi úgy sietett el egymás mellett egy pillantást sem váltva, mintha egyszer sem találkoztak volna korábban. A közös családi vacsora rég elfeledett, divatjamúlt szokásnak tetszett, amin a fiatalok nagyokat nevettek, ha a nagyszülők fölhozták. Végül már a nagyszülők is nevettek rajta, hiszen milyen abszurd gondolat is, hogy a szülők és a gyerekek hazatérve a munkából, iskolából összevárják egymást, és megbeszélve a nap eseményeit együtt töltsenek egy félórácskát! Így hát mindenki összekapargatta a hűtőben talált penészes sajtot és szalámit, amikor neki éppen megefelelt. Megesett persze, hogy két családtagnak ugyanakkor jött meg az étvágya, ilyenkor egymás torkának estek az utolsó falat kolbászért. Egy idő után meg már egymás torkának sem estek. Fel sem ismerték az idegent a hűtőszekrénynél.
Lakott azonban Nezisgében egy Éon nevezetű fiatalember, aki latintanárként dolgozott egy gimnáziumban. Feleségével élt a város legmagasabb tömbházának hatodik elemeletén. Éon élére vasalt sötétbarna nadrágban, fehér ingben és téglaszínű kötött mellényben járt dolgozni, a motyóját elnyűtt bőrtáskában hordta. Farmeros kollégái és a diákok gyakran viccelődtek régimódiságán: azt mondták, dohos, akárcsak a tantárgya. Amibe egyébként halálosan szerelmes volt. Esténként nem Miatyánkot mormolt az ágyában összekucorodva, hanem Pater nostert. Miközben beszélt, sohasem azt mondta, hogy én, hanem hogy ego: szerinte a részegek t-ego-feregnek, ha sok ló együtt bandázik, az m-ego, a buborékos italokat sz-ego-savval dúsítják, a karácsony pedig december huszonötödik-egó van.
Apropó karácsony. Nezisge, bár keresztény város volt, elkezdte erősen elhanyagolni a karácsony megünneplését. Feledésbe merült az adventi gyergyák meggyújtása, az ünnep előtti gyónás, a karácsonyfa állítása, az éjféli mise. Éon és a felesége ragaszkodtak az éjféli miséhez, ahhoz azonban már szenteste le kellett utazniuk Éon szüleihez falura. Megelégelte hát az Úr Nezisge városának elrobotosodását, és egy decemberi estén, miután újra végighallgatta az alázatos Pater nostert, megjelent Éonnak álmában.
- Jó Éon – mondta –, növekvő szomorúsággal figyelem városod romlását. Úgy döntöttem, megbüntetem hát.
- Jaj, nekem – válaszolta Éon.
- Hamarosan fehér pelyhek fognak hullani az égből...
- Hó, Uram?
- Persze, hogy hó, ne vágj közbe! Tehát három nap múlva elkezd havazni. Mit nézel így?
- Gyerekkorom óta nem láttam havat, Uram.
- No, majd most látsz. Egyetlen éjszaka alatt be fogja borítani a házakat, hogy ajtót, de még ablakot sem lehet majd nyitni tőle. Három napon át tartja majd fogva a lakókat, aztán karácsony reggelén elolvad.
- Három napon át?! - nyögte Éon megint.
- Ne félj, Éon. Intézd el addig a hivatalos ügyeidet! Hívd föl anyádékat vidéken, mert a telefonvonalak sem fognak működni. Költözz föl a legfelső emeletre! És vegyél egy kenyérsütőgépet!
- Mi?
- Úgyis arra vágyik a nejed. No, aludj csak tovább, jó Éon!
Reggel, munkába menet Éon azon töprengett, komolyan vegye-e éjjeli látomását. Bár fölöttébb különösnek tartotta, hogy az álom minden egyes részletére emlékszik, mégsem merte elhinni, hogy az Úr szólt hozzá. Olyannyira lekötötte az elmélkedés, hogy a diákjaival röpdolgozatot íratott, csak hogy tudjon gondolkodni. Hó Nezisgében? Három napon át? Nonsens, nonsens, mondogatta magában, és még a fejét is csóválta hozzá. Aztán egyszer csak kenyér illata zuhogott be a résnyire nyitott ablakon, de olyan intenzitással, mintha ezer frissen sült kenyér röppent volna be. Éon kis híján leesett a székéről, úgy megcsapta az illat. Fölnézett a diákokra, azok azonban egyre csak a ragozandó igék fölé borultak. Pedig a frissen sült kenyér illata nem párolgott el, sőt, megült a teremben, és olyan erős volt, hogy mikor kicsöngettek, Éon elsőként szaladt ki az osztályteremből, hogy megnézze, a folyosón is érződik-e. Érződött. Mint ahogy a tanári szobában, a titkárságon és a mosdóban is. Éon meg is éhezett tőle alaposan. Egyre fülelt, feltűnt-e a kollégáinak is ez a különös jelenség, azok azonban a szokásos dolgokról beszélgettek a szokásos hangnemben és arckifejezéssel.
- Éon, hahó, itt vagy? Azt kérdeztem, te mit veszel a nejednek? Már megint itt az a nyomorult karácsony, és a sálat, a parfümöt meg a cipőutalványt már kilőttem. A hátam közepére ez az egész cécó...
Éonnak beletelt fél percbe, mire kihámozta a vontatott nyavalygásból a kérdést, aztán újra fél percbe, mire beugrott neki a válasz:
- Kenyérsütőgépet!
Arcán a zavart, fürkésző kifejezés helyét földöntúli átszellemültség vette át, és meg sem hallotta kollégája megvető ciccegését:
- Ugyan! Nekünk otthon nincs is konyhánk. Micsoda dohos dolog vagy te, Éon!
Éonnak azonban gúnyos nevetése is elkerülte a figyelmét, mint ahogy minden más a hátralévő óráin. A kenyérillat eltűnt, ezért tiszta fejjel megtervezhette a teendőit. Délután feladja a három hete megírt levelet külföldön élő barátjának (Éon hitt a klasszikus levelezés szépségében, habár barátja mindig elektronikus úton válaszolt neki), kifizeti a számlákat, a mosógép részleteit, és ha már ott lesz a háztartási gépeket kínáló üzletben, megveszi a kenyérsütőt is. Alig várta már, hogy megszólaljon az utolsó óra végét jelző csengő, és intézkedhessen végre. Minden egyes percet elvesztegetett időnek érzett. Korgó gyomorral rohant a bankautomatához, hogy fölvegye a kártyáján lévő összes pénzt, s azt meg sem számolva szaladt a postára, majd az üzletbe.
Üres zsebbel, súlyos dobozzal a karjában tért haza. Felesége meleg vacsorával várta, és Éon úgy érezte, elérkezett az alkalom, hogy beszámoljon neki az álmáról. Cippóra figyelmesen végighallgatta, és a beszámoló végén csak ennyit szólt:
- Maradt pénzed lisztre?
Fogta a fejét Éon, hát hogy is maradt volna, mindet elköltötte! Ekkor jutott eszébe, hogy az Úr azt is meghgyta, hogy költözzönek föl a felhőkarcoló legfelső lakásába! Nincs őneki pénze arra a luxusapartmanra, meg hát lakják is már. Gondterhelten tért nyugovóra, abban reménykedve, hogy az Úr ismét szól hozzá.
Az Úr azonban nem szólt, így Éon ugyanolyan kétségbeesetten kelt fel, mint ahogy lefeküdt. Csendesen reggeliztek Cippórával, amikor csengetés hallatszott. Cippóra felkelt, szorosabbra kötötte a köntösét, és kiment az előszobába ajtót nyitni. Éon meg sem próbált fülelni, annyira lekötötte a töprengés.
- Kérdezzék meg az uramat – kapta fel a fejét végül Cippóra hangjára és több pár láb közeledő lépteinek neszére.
- Jó reggelt! - köszönt hihetetlenül monoton hangján egy magas, szőke, teljesen idegen férfi.
- Jó étvágyat! - darálta hihetetlenül monoton hangján egy magas, szőke, teljesen idegen nő.
- Ők a szomszédaink, a legfelső emeletről – magyarázta Cippóra – Nagyon különös kéréssel fordultak hozzánk... Szeretnék, ha lakást cserélnénk.
- A mi lakásunk túl világos. A feleségem allergiás a fényre.
Éon elméjét ismét elborította az édes felismerés érzése, és magában elhadarta a Pater nostert. Hallgatását az idegen szomszéd félreértelmezhette, mert így szólt:
- Nagyon sürgős lenne a költözés.
- Mennyire sürgős? - kérdezte Cippóra, látva, hogy férje nincs túl kommunikatív állapotban.
- Még ma meg szeretnénk ejteni. Természetesen minden költséget mi állunk, és nem kérjük el a különbözetet sem. Mint már mondtam, rendkívül égető a helyzet.
- Megkérdezhetem, hogy miért pont a mi hatodik emeleti kuckónkra vetettek szemet? - szólalt meg végül Éon tökéletesen higgadtan. - A földszinten sötétebb van.
- Kenyérillatot éreztünk kiszűrődni innen – vallotta be a nő szenvtelenül és tárgyilagosan.
- Ebben az esetben megállapodtunk – nyújtotta a kezét Éon, amit a férfi rezzenéstelen arccal elfogadott, de épp csak a kezébe helyezte a kezét, és már fordult is ki a lakásból.
Az idegen szomszédok beváltották a szavukat: fél óra múlva már meg is érkeztek a költöztetők, köszönés nélkül becsörtettek a lakásba, fogták a bútorokat, és eltűntek velük. Éon és Cippóra tátott szájjal figyelték néma ügyködésüket, aztán észbe kaptak, hogy talán el kellene kezdeniük dobozolni. Épp azon tanakodtak, hogy honnan szerezzenek dobozt, amikor a költöztetők visszatértek, és könyvestül-vázástul felkapták a polcosszekrényt, ruhástól a ruhásszekrényt, poharastul-tányérostul a konyhaszekrényt és csokis kekszestül-könyvestül-szemüvegestül a dohányzóasztalkát, és már vitték is az új lakásba. Egy órába sem telt bele, és Éon már az új nappalijában olvasott csokis kekszet majszolgatva, miközben Cippóra az új konyhában főzött a régi edényeiben.
- Te Éon – szólt ki Cippóra a konyhából –, elfogyott a liszt.
- Életem, nincs egy fityingem sem. Oldd meg valahogy!
- Most még megoldom valahogy. De a kenyérsütőgép sem levegővel dolgozik.
No, főtt is a feje Éonnak megint! Hogyan is feledkezhetett el róla! Belenyúlt az összes kabát- és nadrágzsebébe, hátha talál egy-két ottfelejtett bankót, de csak néhány aprót sikerült kikotornia. Már azon volt, hogy eladja a dédanyja ékszereit, amikor csöngettek. Az idegen szomszédok voltak.
- Azért ez már mégiscsak sok – pattogott a férfi. – Hát még nem jelentették be a lakcímváltoztatást? Az is ránk vár?
- Parancsol?
- Csomagjuk érkezett. Hozzánk. Jöjjön le érte! Eltorlaszolja a folyosót. Esetleg a neje is jöhetne.
Beszálltak a liftbe, és csendesen nézték, ahogy a számok egymás után kigyulladnak: huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő... Akkor sem szóltak egymásohz, amikor a lift apró rázkódással megállt, akkor sem, amikor kiszálltak, és akkor sem, amikor meglátták régi lakásuk előtt a tucatnyi zsákot, rajtuk gyerekes kézírással: ÉON.
- Mi lehet ez? - bukott ki ekkor Cippórából.
- Én sejtem – motyogta Éon, miközben gondolatban már keresztet vetett.
- Ez elég lesz a kenyérsütőgépednek? - kérdezte lihegve, mikor az utolsó zsák mögött becsukták végre az ajtót.
- Ne hülyéskedj, Éon. Ebből az egész város jóllakna egy hétig is!
Éon ekkor mintha hangos kacagást hallott volna, de csak egy pillanatra. El is feledkezett róla hamar.
Éjjel aztán megint álmot látott.
- Szevasz, Éon! Meglepődtél, mi?
- Meg, Uram. Csak azt nem értem, miért a régi lakáshoz küldted őket. Iszonyúan fáj a derekam a cipekedéstől.
- A legjobbak is hibázhatnak, Éon. Elfelejtettem, hogy már felköltöztettelek. Egy napod van még felkészülni.
- Mit tegyek, Uram?
- A feleséged szépen ráérzett ma délután. No, ne nézz már ilyen ostobán, Éon.
- Te kacagtál, Uram?
- Ki más?
- De hát... az egész városnak, Uram?
- Van elég liszted, nem? Megmonda az asszony is. Ők értenek az eféléhez.
- Ezt mondd meg neki inkább te, Uram. Nekem kikaparja a szemem.
- Ebugatta, Éon! Egy nap múlva áthatolhatatlan hó zúdul majd a városodra, egy lélek sem jár majd se ki, se be, rajtad múlik majd minden élet, és te azon aggódsz, hogy a feleséged dühös lesz rád? Egyébiránt meg megértelek. Ezért vetettem meg veled a gépet. Lásson hozzá Cippórád kora reggel a kenyérkészítéshez, és ne pihenjen meg másnap reggelig. Te azért majd feküdj le éjszakára, mert beszélnivalóm lesz veled.
Mikor Éon közölte Cippórával, hogy milyen feladatot szabott rá az Úr az elkövetkezendő huszonnégy órára, az asszony két akkora pofont kevert le neki, hogy kis híján körbefordult a feje a nyakán. Azután felkötötte a kötényét, és szó nélkül munkához látott. Éon fölhívta a szüleit, sajnálkozását fejezte ki, amiért nem utaznak le hozzájuk az ünnepekre, és megígérte, hogy amint lehet, bepótolják a közös ünnepi vacsorát. Fájó szívvel tette le a kagylót, mert elképzelése sem volt arról, hogy mikor lesz ez lehetséges.
Cippóra időközben nem győzött csodálkozni, milyen hatékony az új gép, mivel alig keverte ki a következő adagot, az már dobta is ki a kisült kenyeret. Ami egyébként méretben megfelelt egy kifejlett bernáthegyinek. Mire leszállt az est, a hatalmas nappali felét beborították az egymás hegyére helyezett kenyerek, azonban a lisztnek is csak a fele fogyott el.
- Szívesen virrasztanék veled, de az Úr beszélni akar velem – csámcsogta Éon vacsora közben. Cippóra nem válaszolt, csak öntötte tovább a vizet a liszthez. Nem vacsorázott a férjével, de nem azért, mert haragudott volna rá. Ami azt illeti, egész nap egy falatot sem evett. Nem érzett szükségleteket, sem az evés, sem az ivás, sem pedig a kommunikáció szükségét. Kivette a kenyeret, betette a tésztát, keverte a következőt. Kivette, betette, keverte. Fel sem tűnt neki, hogy odakint hógolyók kezdtek el szállingózni az égből.
„Hát elkezdődött” - gondolta Éon, miközben fázósan bekucorodott a paplanja alá.
- Hát elkezdődött – visszhanhozta egykedvűen az Úr. – Reggelre az ablakodig fog érni a hó. Oszd három részre a kenyereket! Délidőben megjelenik majd a küldöttem, add oda neki a kenyerek egyharmadát, majd ő széjjelviszi azt a városlakóknak. A magad házáról azonban neked kell gondoskodnod. Egy kenyér elég lesz egy napra.
- Beleértve magunkat is, Uram? - az Úr erre hangos kacagásba tört ki, még a könnye is kicsordult. A nevetés aztán lassa elhalványult, majd teljesen elhalt. Cipória egyenletesen szuszogott mellette kötényben, lisztes arccal. Vakító fehérség áradt be az ablakon. Éon felkelt, és odabotorkált. Hunyorognia kellett: tükörsima hómező borította a látóhatárt. Éonnak elakadt a lélegzete: képtelenség volt meghatározni, hol ér véget a föld, és hol lezdődik az ég. Egyetlen nagy fehérséggé olvadt össze a táj.
Éon csendesen felöltözött, és kiosont a szobából. Erősen kételkedett benne, hogy egy kenyér elég lesz az egész felhőkarcolónak – nyilván elfelejtette, milyen hatalmas kenyerekről van szó. Amikor azonban meglátta őket, elkacagta magát ő is – hogyan is hihette, hogy nem lesz elég? Letört belőle egy darabkát (akkorát, mint egy átlagos méretű vekni), a maradékot felnyalábolta, és kilépett a folyosóra. Odakint teljes volt a káosz – mivel azonban a fölső emeletet csak ő lakta, ezt nem láthatta, csak hallotta. A lakók feltehetően rohangáltak fel-alá, és kiabáltak mellé – de még csak nem is egymással, hanem magukban, a falaknak, az ablaknak, a hónak. Le se merem írni, miket kiáltoztak. Éon vett egy nagy levegőt, és komótosan megindult lefelé a lépcsőn. Ami a huszonnegyediken a szeme elé tárult, elborzasztotta volna, ha nem készítette volna fel magát rá a hangokból még odafönt. Ezen az emeleten összesen tízen laktak: ketten álltak a fallal szemben, és teli torokból üvöltöttek rá. Hárman föl-le pattogtak, és visítottak, mint a malac. Egy öregember a sarokban ácsorgott, hangosan zihált, és a fejét verte a falba. Éon odaugrott, és két kezével erősen megfogta az öreg fejét, az azonban továbbra is billegett, mintha a fal jött volna közelebb. Négyen pedig a lépcső korlátjába kapaszkodtak, mint valami majmok, és oroszlánként üvöltöttek. Éon minden bejárati ajtó elé letett egy darabka kenyeret. Mivel senki sem vette észre, továbbállt. Hasonló látvány fogadta az összes többi emeleten. A hatodikra erősen dobogó szívvel érkezett. Kíváncsi volt, felismeri-e az idegen szomszéd házaspár. A lakásuk előtt találta meg őket: az asszony a lábtörlőn kuporgott, karjával védve a fejét, és nyöszörgött:
- Túl sok fény...
A férje háttal állt neki, zsebre vágott kézzel, és hangosan fütyült, miközben a szemét forgatta. Éon véletlenül nekiment, miután letette a kenyeret, és hátrált visszafelé, az azonban visszabillent az előző testhelyzetébe, és fütyörészett tovább.
Éppen dél volt, mire hazaért. Furcsa hangok fogadták a konyha irányából: Cippóra elragadtatottan nevetgélt, miközben egy ismeretlen, tüneményes gyerekhang mondókákat csicsergett.
- Drágám, ő itt Ruth. Szeretné elvinni a kenyereket – magyarázta Cippóra nevető szemmel, amikor meglátta elképedt férjét az ajtóban ácsorogni.
- Egy pillanat – nyögte végül Éon, miután összeszedte magát. Fölkapott néhány üres liszteszsákot, és a nappaliban belepakolta a kenyerek egyharmadát. Mind a tizenkét zsákra szüksége volt hozzá.
- Kikészítettem.
A kis Ruth felkacagott, és kurta lábacskáját lóbálva nagy nehezen lemászott a székről (Cippóra nem győzött sóhajtozni a gyönyörűségtől). Beszaladt a nappali szobába, apró markában összefoga mind a tizenkét zsák nyakát, és fürgén felugrott az ablakpárkányra. Onnan még visszanézett, összes tejfogát kivillantva rámosolygott Éonra és Cippórára, majd kiröppent az ablakon.
Cippóra rendkívül hallgatag és szomorkás volt a nap hátralevő részében. Kötögetett, olvasott, és közben nagyokat sóhajtozott (Éonnak úgy tűnt, mintha a kenyérsütőgép is vele sóhajtozott volna). Férje sehogyan sem tudta megfejteni a bánatát, pedig nagyon igyekezett.Még jó éjszakát sem kívánt neki lefekvéskor, pedig Éon a tőle telhető leggyengédebb hangon szólt hozzá.
Másnap reggel Éon mindenre felkészülve lépett ki a folyosóra. Ismét kiabálás fogadta, de lábdobogást ezúttal nem hallott. A lakók most agymással üvöltöztek, voltak, akik egy öklömnyi méretű kenyérdarabkán civakodtak. Ezúttal sem vették Éont figyelembe.
Feleségét ismét jókedvében találta, Ruth a konyhaasztalon balettozott neki, Cippóra meg száraz virágszirmokat hintett rá. Mikor meglátta az urát, láthatóan elszontyolodott, mire Ruth odakuporodott hozzá, és apró kezével a haját simogatva vigasztalóan így szólt:
- Még össze kell készítenie az adagot.
Cippóra erre újra felvidult, Éon pedig elvonult kiszámolni a második harmadot. Miután Ruth elillant, Cippóra sokáig ült a konyhaasztalnál, és révedező mosollyal nézett arra a helyre, ahol a kislány táncolt. Éon maga is elszomorodott felesége bánatán (noha sejtése sem volt, mi lehet az oka), így bevonult a hálószobába, és szokatlanul korán lefeküdt.
Még soha sem ébredt olyan pihenten, mint a harmadik napon. Pedig hétkor pattant föl a szemhéja, mint rendesen. Valamiért azonban úgy érezte, mintha két éjszakát aludt volna át egymás után, és ezért lelkiismeretfurdalással lépett ki a lakásból. Odakint síri csönd fogadta. Éonnak még a gyerekkorából derengett valami ehhez fogható. Visszatartotta a lélegzetét, nehogy megzavarja. Mintha a kinti fehérség beáradt volna hangtalanság formájában, és visszhangzott volna a lépcsőházban. Üres volt a tér és sima. Ilyen lehet a tökéletes semmi. Éon levetette a cipőjét, és zokniban, lábujjhegyen indult meg lefelé. A csönd végigkísérte, és megtisztította a falakat és a lépcsőket körülötte. Éon nem bírt tovább menni, lerogyott az egyik lépcsőfokra. Úgy érezte, mintha hosszú idő óta először bukott volna fel a víz felszínére. Szelíden, mégis magabiztosan tört utat magának a tiszta, friss, oxigéndús levegő. Átjárta kívül-belül, gyengéden, de határozottan magához ölelte, tekergett körülötte, simogatta, becézte, de csak halkan, egy cseppet sem tolakodóan. Mint belefeküdni a frissen vetett ágyba, érezni a tiszta ágynemű puhaságát és ropogását, olyanná vált a tér. Órákig ült ott Éon a semmiben. Halk ajtónyikorgás törte meg a csendet (de nem a csodát). A résnyire nyitott ajtóban ott állt az egész család, legfölül az apa kukucskált, szorosan hozzásimulva állt az anya, és egészen lent a kisfiuk ácsorgott mezítlábasan, pici kezével az ajtófélfába kapaszkodva. Olyan idilli volt, hogy időbe tellett, míg Éon észbe kapott. Fölugrott, letépett egy darab kenyeret, és odanyújtotta a gyereknek. Annak fülig szaladt a szája, és azon nyomban egy jó nagyot harapott belőkle. Szülei halványan elmosolyodtak, és óvatosan odabólintottak Éonnak, aztán visszahúzódtak, és az ajtó bezárult.
Majdnem minden emeleten volt egy család, aki várta Éont. Az ajtót egyikük sem tárta ki teljesen, de a halvány mosoly többnyire megjelent. A csöndet azonban továbbra sem zavarta meg semmi.
Éon éppen indult volna tovább a hatodikról, amikor ajtónyitást hallott. Reflexszerűen a régi lakásuk felé fordult, ahonnan az idegen szomszéd nő lépett ki. Egy pillanatra Éonra nézett, majd az ajtó elé, és lehajolt a kenyérért. Miközben beszaladt vele a lakásba, az ajtót nyitva hagyta. Mikor újra megjelent, már nem nézett Éonra, csak egyenes háttal, előre szegezett tekintettel, kimért, de határozott léptekkel a szikrázó ablak felé sétált. Ott megállt, kezét rátapasztotta az ablaküvegre, és csak bámulta a fehér mezőt, a fényt, hagyta, hogy átjárja minden sejtjét. Éon nem merte tovább nézni, mert úgy érezte, valami nagyon intim dologban zavarja meg őt.
Mikor hazaért, nem hallotta Ruth gyerekhangját, sem Cippóra elragadtatott nevetését. A konyhaasztalnál ültek mindketten, Ruth elmélyülten szemlélte a kenyérsütőgépet, Cippóra pedig elmerengve nézte őt. Mindketten felkapták a fejüket nesztelen érkezésére. Éon bólintott, és a nappaliba sietett, hogy elkészítse az utolsó harmadot. Mikor visszament a konyhába, hogy jelezze, a kenyerek útra készek, a kislányt és a feleségét ugyanabban a helyzetben találta, mint amikor megérkezett. Ismét meghallották zajtalan lépteit, és mintha csak parancsszóra tették volna, egyszerre álltak fel. Kézenfogva a nappaliba sétáltak, ott Ruth fölmarkolta a zsákokat, és a szokásos búcsúpillantást követően eltűnt a fehérségben.
Karácsony reggelén nyoma sem volt a hónak. A fehér csöndet azonban azóta is féltve őrzik Nezisge lakói. ILLÉS Eszter
Csendből az angyal
(Hommage á Balázs Béla)
Mielőtt még végleg befogadták volna az Eget alátámasztó havasok, az örökké sápadt fiatalember már alig volt képes elviselni a zajokat, pedig hát azelőtt éppen az volt a legfőbb vágya, hogy minél nagyobb zúgás és csörömpölés és csattogás legyen körülötte folyamatosan; ezekben akart egészen elmerülni, hogy üldöző démona, szívén az abroncs elől elrejtőzzön. Kéjesen megmártózott a város zsibongásában, a piaci kofák zagyva óbégatásában, a pályaudvarok nyers fémcsikorgatásában vagy a gyárak fülsiketítő sistergésében; maga a pokoli lárma volt a paplana és a vánkosa, és hamis álomba ringatta magát a harsogó baldachin mögött.
Mígnem egyszer a bársony éj elküldte Péternek emberi fül számára hallhatatlan csillagüzenetét, s ő rádöbbent, a hangyagépek/robotnépek tomboló rikácsolása csupán a lélektől eltávolodott üres porhüvelyek meddő kísérlete, hogy betöltsék a szívük mélyén tátongó csendet, a rosszul feltett kérdésekre várt válasz sajgó hiányát. S attól fogva Péter fülét igencsak sértette már a peckes katonazenekarok ádáz cintányér-csattogtatása, lovas vadüldözések őrjöngő vérebcsaholása, de még a nagyváros hét tornyának érces harangzúgása is délidőn. Mindaz a kaotikus csinnadratta, amit az emberek ünnepnek neveznek.
Szívesebben időzött már ezután az árnyas erdő félreeső ösvényeinek egyikén, jó távol a várostól, lassan tovasétálva, magába mélyedve, befelé hallgatózva, s a külvilág neszei közül csupán a patak tündérkacagását, a gerle burukkolását és a faágak tompa reccsenését engedte magához közel, amelyek igazából nem mások, mint a békés csend szívünk felé kinyúló puha ujjainak könnyed érintései, lelkünkben nem okoznak nagyobb visszhangot, mint ilyenkor télidőn a tarka avarszőnyegre alászálló parányi hópelyhek.
A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, s csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá... csakhogy mára az ember befelé süketté vált. S persze vakká is, meg bénává. Ízt nem érez, illatot nem érez, elaludt, s évezredes álmában vakon tombol a sárgolyón, a Föld feletti Ég alatt; bizony, ezért sírnak odafent és idebent az angyalok!... Aludtam én is. Nem éreztem semmit abból, ami valós, csupán a káprázat tett csúffá a harsány és rikító mindennapokban. Pedig a válasz, mire vártam, itt lakik bennem csendesen. S bennem lakik az Ünnep is.
Péter a hegyormon megpihent. Jólesőn szívta magába a hűvös gyantaillatot, a közeli fenyvesek felől libbent feléje az alkonyati szellő. Csendből az angyalom végre felébresztett, megszólított. A társait szólítaná-é, ha megérezné közellétüket? Szelíden sugdos, de sohasem irányít... merre induljak most tovább vajon? Péter a távolabbi havasokat bámulta, majd a mennybolt óceánjának egymás után kigyulladó fényeire vetette derűs tekintetét. Egy percig még így maradt megállva, majd megfordult és lassan elindult visszafelé a város irányába.
Már nem is hallotta egyáltalán az utcák vad zsivaját. SZÖGI Csaba
*Az itt közölt írások az Újvidéki Rádió karácsonyi műsorában hangzottak el.
