A karácsonyfa alatt elsőnek mindig a Mennyből az angyalt énekeltük. Jött utána a Pásztorok, pásztorok is, a Glória is meg a Stille Nacht is, de a Mennyből az angyal fejezte ki az ünnep kegyelmi állapotát, a karácsonyfa bűvös létét, a földre szállt csodát.
Nagyon szeretem a karácsonyi énekeket, ezer kis csengő csendül a lelkemben, ha meghallok egy ismerős dallamot. Szeretem a borlevest is, szentestén a vacsora nálunk azzal kezdődött, s én egy kicsit mindig becsíptem tőle. Mondta is az anyám, hogy az apámra ütök, mert szeretem a bort.
Rakosgatom a búzát, nem nagyon kel, hiába pátyolgatom, öntözgetem langyos vízzel. Teszem asztalra, ablakba, szekrényre, polcra, mindhiába. Otthon az apám az ablak közé tette, és a szájában melengetett vízzel locsolta. Undorkodott az anyám eleget emiatt, de ő attól is irtózott, hogy az asztalfőre tett szentesti nagy gyertyát ráfújt borral kellett eloltani. A lucabúza volt az egyik nagy próbatétel, a másik, hogy össze kellett fonni a szentháromságot jelentő három kis gyertya alsó szárát. Az apám akkorra már ideges és türelmetlen volt, és rendszerint eltörte a vékonyka gyertyaszálakat, aztán valahogy újra összeragasztotta őket, de ugyancsak megviseltek, girbegörbék lettek, mi meg egyre csak ott lábatlankodtunk körülötte, nem hagytunk neki békét.
Esik a hó; sűrűn, aprózva, sietve iparkodik lefelé; nem pelyhekben hullik, nem szállingózik. A földön fehér, csillámló, csúszós, jeges takaró, itt-ott, mint a gyémánt fölcsillan benne valami. Semmit sem látni, a szél vadul viszi a havat. Nagyon hideg van. Az apró szemű hó kavarog az utcai lámpák kísérteties fényburájában. Emlékidéző, kesernyés ízű, jéghideg délután. Valahol a magasban, elérhetetlenül magasan megkondul egy harang, a városháza tornyából fölhangzik a Mennyből az angyal, fölcsendül a nagymama hangja: Békesség, békesség, földön az embernek. Gyertyaláng lebben, sok kis mécses világít, visszalépett az idő.
Vorfreude, mondja a német. A puha estében hátunkat a kályhánál melengetjük, kék fazékban födő alatt főtt kukorica. Vaníliaillat árad, az anyám valamit tör a mozsárban, az udvaron kemény télszag, hószag, ázottszag meg távoli kutyák hangja. Keményen, konokul szürke az ég, a nagymama szobájában pici pirosas lángok lobognak. Ádvent. Ádventi csend. Estébe hajló nyugalom, enyhén szénszagú szobák, füstszagú utcák; fűrészporszag, és megintcsak a meleg kályha; a sült almának pirított cukor szaga van. A karácsonyfa elrejtve pihen, tömény fenyőillata szinte tapintható. Neszezik a kamra, a sarokban megpendül az ásó a hidegtől, roppannak a fatuskók a fal mellett; az udvaron ölfába rakott fahasábokon veréb keresgél, a húgom az egész házban a karácsonyfa után szimatol.
A varázsgömböt Margit néninél láttam. Fenyőfa volt benne, és ha megráztam, kavarogva, puhán, súlytalanul, varázslatosan és hihetetlenül szállingózott a hó. Tiszta volt benne a tél, fényes és gyönyörű, a hópihék nem olvadtak el, nem lett sáros latyak belőlük, megmaradtak örökre csillogó fehérnek. A kinti igazi tél nem volt soha olyan békés, olyan tiszta és havas. Margit néni konyhájában órákig nyugton voltam a tűzhely mellett, mert a kezemben foghattam a gömböt. Csöndesen beszélgettek a nagymamával, nem szóltak rám, küldtek ki a hidegbe játszani, nyugodtan gyönyörködhettem a gömbbe zárt csodában.
Az a karácsony fekete karácsony* lett, nem volt végtelen hómezőnk, nem volt, csend és békesség. Az ajándékok szegényesek lehettek, erre már nem emlékszem, csak arra, hogy a húgom a karácsonyfa helyett az ajándékokat találta meg, és csalódott dühében földhöz vágta a varázsgömböt.
A nagymama akkor egyszer végre elvihetett az éjféli misére, nyugodtan énekelhettük a Pásztorok, pásztorokat, a Csendes éjt, az Ó boldog Betlehemet, a Glóriát, ám amikor a Mennyből az angyal fölhangzott, nekem hullani kezdett a könnyem, és semmi, de semmi nem tudott megvigasztalni.
Nem mondtuk meg Margit néninek. Nem kis alakoskodásba került, hogy legalább az ő örömét ne rontsuk el, de megértettem. Mára azt is tudom, hogy adni jó, s azt is tudom, hogy az a legszegényebb a világon, aki senkinek sem ad.
_____________
*Fekete karácsony: olyan karácsony, amikor nincs hó; a fehér karácsony havas, deres.
