A zentai néprajzi gyűjtemény egyik leggazdagabb tárgyanyaga a fazekastermékek köréből került ki. Ez egyrészt a korábbi amatőr gyűjtők (Teodor Branovački, Joca Vujić, Varbai Jenő horgosi plébános) munkájának köszönhető, másrészt 1989-től szervezett, szakszerű gyűjtőmunka történik folyamatosan. A számos múzeumba került cserépedény alapján a tematikus feldolgozás is jóval könnyebb, noha a magángyűjteményekből érkezett tárgyak igen hiányos háttéradatokkal rendelkeznek.
A kerámiát alapanyag (agyag), máz és égetés szerint szokás csoportosítani. A rangsor elején áll a mázatlan kerámia, az egyszer égetett terrakotta, az agyagművesség legáltalánosabb és legősibb válfaja. A mázatlan kerámia a fejlődés legelső foka is egyben, szerte a világon elterjedt, és fennmaradt a mázas technika mellett is (vizeskorsók, mai virágcserepek). A népvándorló, honfoglalás előtti magyarok nem ismerték a mázas kerámiát.
Az ólommázas kerámiát meg kell különböztetni az ónmázas kerámiától, a fajansztól, majolikától. Míg az ólommáz átlátszó, üvegszerű, az ónmáz fedőmáz, nem átlátszó, elfedi az alapanyagot, a cserepet. Maga az átlátszó máz lehet színezett, de többnyire színtelen, kerülhet közvetlenül az edény falára, rendszerint azonban előbb leöntik az edényt földfestékkel. A díszítésre is színes mázat használnak, és vagy írókával csurgatják az edényre, vagy ecsettel festik, ujjal nyomják, esetleg több díszítőeszközt együtt alkalmaznak. A mázas edényt kétszer kell égetni, először a földfestékkel való díszítés vagy leöntés után (zsengelés), másodszor a mázolás után (mázzára való égetés). Mivel az égetés nem történik magas hőfokon, a színek ragyogása szépen érvényesül.
A magyar fazekasok általában mázatlan és ólommázas edényeket készítettek, így környékünkön is ez dívott.
Zentán és vonzáskörzetében kisebb fazekasműhelyek léteztek, a mesterek általában a mindennapi használatra szánt cseréptárgyakat készítették. A speciális igényeket a vidék lakossága magyarországi fazekasközpontokból elégíthette ki, így Hódmezővásárhelyről a mázas edényt vásárolták, Csákvárról a tűzálló edényt, Bajáról a feketekerámiát hozták. Egy-egy nagyobb fazekasközpont specializálódott tevékenysége leginkább attól függött, hogy a megfelelő alapanyag (pl. a tűzálló agyag) fellelhető-e közvetlen közelében, természetesen a vásárlói igényeket is igyekeztek kielégíteni a forma- és motívumkinccsel.
A fazekasmesterség nehezen megtanulható szaktudást igényel, nem házi munka. A Városi Múzeum néprajzi kiállításának fazekaseszközei és -termékei mutatják meg nekünk, milyen összetett szaktudást igényelt egy-egy valaha mindennapos használatra szánt, ma már inkább csak esztétikai funkciót képviselő tárgy elkészítése.
Az agyagot hagyományosan maga a fazekas bányássza többedmagával. Zentán a gölöncsérek (az Alföldön a fazekasmestert a szláv eredetű gölöncsér névvel illetik) a valamikori Kukucskában szerezték be az anyagot, de speciális munkáikhoz távolabbról is hozattak, így például a tűzálló agyagot Szerbiából.
Az agyag-előkészítéshez hozzátartozik az anyag pihentetése, fagyasztása, hűvös helyen való tárolása, majd iszapolása. A kupacba vert agyagot sarlóból alakított kétnyelű agyagszelővel vagdosták, szelték, hogy a benne levő fűszálakat, tisztátalanságokat eltávolítsák: ez könnyű, de unalmas munka, inasnak való. Az agyag taposása – mezítláb körbe-körbe járva a leterített nedves anyagon – nagy erőt kívánt. A később elterjedt agyaggyúró gép megszabadíthatja a fazekast ezektől az előmunkáktól, de az agyag kézzel való gyúrása elkerülhetetlen, gyúrópadon vagy a koronggal egybeépített padon történik – ez szorosan hozzátartozik a korongolás előkészítéséhez. A rögformálás szintén fontos előmozzanat, olyan gömbölyű agyagegységek kézzel való formálását jelentette, amelyek pontosan megfeleltek a készítendő tárgyhoz szükséges anyagmennyiségnek.
