A varrógép

(regényrészlet) 1

Amikor Ferenc József császár számba vette, hogy a három millió nyolcszázezer fős hadseregében nagy szüksége van az én tizenkilenc éves nagyapámra, s hadba szólította őt, nagyapám könnyű szívvel hagyta otthon mostohaapját, aki elitta minden pénzét, sőt olykor dédnagyanyám mosással, piacozással keresett krajcárjait is. A sors akaratából korán felelőssé ért férfi csak édesanyja és húga miatt aggódott, és a zenét sajnálta. Szerelem, menyasszony nem marasztalta. Még nem volt választottja, még csak nézegette a lányokat, csak bolondozott velük.

1 A kutatást az MTA Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíjprogram Kuratóriuma támogatta.

De a zenével vendéglőkben, lakodalmakban, eljegyzéseken, legénybúcsún, katonai bevonuláson megkeresett pénzének felét dédanyám mindig félrerakta. Bevonulása előtt azonban ezeknek a családalapításra megtakarított örömpénzecskéknek egy részét dédanyámra költötte: egy kis Singer varrógépet vett neki. A ház új darabjának ugyanolyan megbecsülés járt, mint nagyapám minden szerszámának, amit korábban vagy később vett, s amelynek mindegyike – kasza, metszőolló, ásó, kapa, gereblye – hosszú életű volt. Tisztán tartotta, élezte, télre bezsírozta, száraz helyen és rendben tartotta őket. Némelyik évtizedeket átvészelve, kegyeletből egyik vagy másik unoka dísztárgyai közé került. A varrógép is megbecsült bútordarab lett a tiszta kis szobában: a legvilágosabb helyre, az ablak elé állították, s varrta rajta dédanyám a kékfestő szoknyákat, ágyhuzatokat, rékliket, vászongatyákat és szegte be vászontörülközőket. Volt idő, amikor ez adta a kenyeret.

(A varrógép dédanyám betegsége idején került nagyanyámhoz, a menyhez, aki rögtön a hátulsó szobába vitette, hogy ne legyen útban. A kis lábhajtásos Singernek hónapszámra nem került le a fedele, a kék páva pihenhetett, a gép nem pergett, forgott – egy fordulat-egy öltés –, huroköltés, láncöltés nagyanyámat nem érdekelte, felső, vékonyabb cérna a csévén, alsó, vastagabb cérna az orsón, a csónakban, nem tudta, mi a különbség; a befűzéshez nem volt türelme, nem tudta, milyen anyaghoz hányas cérna való, s hogy posztóhoz, lenhez, selyemhez, puplinhoz más-más vastagságú tű kell. Nem volt érzéke, így kedve sem a varráshoz. A sántakata nyugodtan porosodott, sőt, ha nagyapám szeretete nem terjed ki rá, be is rozsdásodik. Nagyapám azonban a türelemmel, ami minden műszaki dologra, szerszámra, hangszerre kiterjedtidőről időre szétszedte: kiakasztotta a sántakatát, levette, és szorosabbra fűzte az ékszíjat, s akárcsak az óránál az alkatrészeket, egymás mellé sorakoztatta a csónakot, orsót, fogaskerekeket, és petróleumban egyenként megmosott, megtörülgetett, majd finom varrógépolajjal átkent, s végül összerakott mindent. Nagyanyámnál nem kopott, legfeljebb csak az évek múlásával halványult meg dobozán, a csipketerítő alatt is, a kék és fehér virágot ábrázoló intarzia, a kék pávák fényes, szétterített legyezője.

A Singer jó állapotban került anyámhoz. Ő szegénységünket foltozta össze rajta: két elszakadt lepedőből egyet, nagy párnahuzatból, ha a közepe kikopott, kispárnát, asztalterítőből szalvétát, konyharuhát. Ezen varrta piros tornanadrágjaimat is, apám, kisöcsém klott gatyáit, innen került ki egy-egy blúzom, olykor szoknyám, sőt kék iskolakötényem is, amit igen szégyelltem, mert az anyám által varrt ruhákon már messziről látszottak a kontár munka hibái; osztálytársnőim legtöbbje mind „igazi” varrónőnél varratott. Varrt egy blúzt is a számomra két darab, nem egészen egyforma anyagból, a blúz elején nagy, piros meg fekete virágok voltak, a hátulján meg bordó alapon fehér margaréták; s nem értette, miért válogatok, mért nem viselem az elején és hátulján nem egyforma blúzt, és ha nagy unszolásra mégis magamra öltöttem, szvettert is vettem fölé.

A varrógép anyámtól a negyedik nemzedékhez, hozzám került. Használtam is mindaddig, amíg a panelházban az alattunk lakó erélyesen nem figyelmeztetett, hogy a varrógép nem lakóházba való.)

Nagyapám a varrógépet emlékbe hagyva egy időre eltűnt a két nő életéből. A búcsúzáskor megölelte anyját és húgát, s megígérte nekik – bár nem éppen hitt Ferenc Jóskának –, hogy Mire afalevelek lehullanak, de a Katalin-napi bálra mindenképpen itthon lesz, főként pedig a farsangi mulatságokra, amikor a legjobban keresett. Akkor ugyanis már három fúvós hangszeren, mulatságokon főleg a szaxofonon, a szerelmes legények éjjeli zenéjén pedig klarinéton fújta a Túl az Óperencián-t vagy a Jártam ablakid alatt-ot. Halvány gyanúja, hogy a császár esetleg nem a szótartás sziklavára abból táplálkozott, hogy egyszer már megjárta vele. Amikor ugyanis a szarajevói durranás után, néhány pont kivételével Szerbia elfogadta a császár feltételeit, s a Megállj, megállj, kutyaSzerbia! kezdett lecsengeni, mert hogy – hál’ Istennek – nem lesz háború, nagyapám örömmel tért vissza a hangszereihez, hogy elmélyülten gyakorolja a Rákóczi-indulót. Csakhogy a klarinét picit hamisan szólt, s sértette nagyapám érzékeny fülét; megigazítani nem lehetett, ki kellett cserélnie a párnát, a nádat. Ez csak azért nem volt egyszerű, mert legközelebb Szabadkán árultak nádat, a Kossuth utcából nyíló egyik kis utca hangszerműhelyében. Nagyapámnak azonban kellett a klarinét, így hát dédanyám kalácsot sütött, levágott és megsütött egy tyúkot is az útra, mert azt el se lehetett képzelni, hogy a bába nagynéni kimarad ebből a látogatásból. Mire azonban nagyapám felkerekedett volna, Ferenc József mindent meggondolt, mindent megfontolt, s Verona, no meg a fiatal Machnitz hangszerész is – hiába várta nagyapámat.A császárnak Galíciában volt szüksége rá. De őfelsége vagy elszámította magát, mint ahogyan a történelem során előbb is, később is, más hadvezérek is sokan (nagyapám életében pedig még kétszer sokan rosszul számoltak), vagy a rónából kinőtt katona nemigen értette a felemelő harci célt, s nem lelkesítette eléggé, hogy a hegyes-erdős Galíciában kell védenie a Monarchiát, és Przemysl várára és Lembergre potyogtatnia a bombákat. A háborúban a helyszínen döbbent rá igazán, hogy Magyarország, pontosabban az Osztrák–Magyar Monarchia Lengyelországig „terjed”, s nem fűtötte a nagyságérzet, sem a neki kiosztott felemelő történelmi felbuzdulás, hogy a határt ott védje – de ugyan kitől? Merthogy a kutya Szerbiától, amely ellen katonanótával próbálták hadba lelkesíteni, egyre távolabb került.

Egy évvel bevonulás után, 1915 márciusában elvesztik Galíciát.

Idehaza közben letörték a kukoricát, megért a szőlő, a szüreti bál elmaradt, a lányoknak nem volt kivel táncolniuk. Az Ég a kunyhó, ropog a nád nem hangzott fel, nem ropta rá senki kifulladásig a táncot. Új nóta járta. Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, – Mind elvitték a legények elejét, – Maradt itthonkettő-három nyomorult, – Rátok, lányok, még az ég is beborult – énekelték a lányok, fiatalasszonyok a szüretben meg kukoricatöréskor. A termést a férfiak nélkül is be kellett takarítani. Aztán őszi lucsok telepedett a bácskossuthfalvi dombokra, Bornyú-völgyben, a Perdón, a Szőlő-árkon megült a köd, a Koplalón állt a víz, s kopasszá váltak a topolyai kövesút mentén hiába őrködő eperfák. Nagyapámat nem engedte haza a császár még farsangra, sőt húsvétra sem. Néha hónapokig nem hallanak hírt felőle.

Majdnem két év telik el, mire szabadságot kap, s augusztusban újra meglátja szülőfaluja két, piros meg szürke templomtornyát, s megölelheti anyját és szépülő kishúgát.

Amikor megmártózott anyja és húga szeretetében, szétnézett a faluban, hírt szerzett a komáiról, majd beutazott Szabadkára, Verona nénjéhez. S ha már ott van, sétál egyet a Kossuth utcán. Nézegette a lányokat, a kirakatokat, a kávéházak hatalmas üvegablakain belül zajló életet. Mindenütt sok volt az egyenruhás. A Nityin palotához érve megállt Timár Imre fényképész kirakata, a Kossuth-utcza 20 előtt is – tele volt katonaképpel. Kicsit bámészkodott, majd gondolt egyet, s bement.

Odabenn várnia kellett. Két lány van benn éppen, mindketten fehér blúzban, sötét selyemszoknyában. – Mindjárt készen lesznek a lányok, katona úr – mondta a fényképész –, tessék addig helyet foglalni.

Nagyapám a várakozóban leül, de úgy, hogy lássa a lányokat. Méregeti őket. Aki már készen van, a magas és karcsú, igen szemrevaló, afféle nagyapám mellé illő. Aki meg a székben ül éppen, s a szoknyáját igazgatják, sokkal alacsonyabb lehet. Férfiszemnek első pillantásra nem sokat mond, először át is siklik rajta. Nincs rajta semmi feltűnő. De ahogy ott ücsörög, tekintete egyszer csak visszatér rá. S észrevételezi, hogy nagy sötét, sőt szép szeme van, finom bőre, bár ül, mégis látni, hogy vékony a dereka. Olyan kis melles-arányos. Nem csitri már, hanem nagylány, nő, komoly.

A lány egy karosszéknek szinte a szélén ül, bal kezében már ott van a kor fényképkellékeinek egyike, egy nyitott könyv, jobb könyökével egy kis rusztikus asztalra támaszkodik könnyedén, ujjaival megtámasztja a fejét: így állítja be a fotográfus. Az asztalon vázában virág. A beállítás gyorsan megy. A fényképész a hosszú, kampós botjával kicsit mozdít az üvegtetőre szerelt függönyön, így több fény esik a lány hajára, majd bebújik a fényképezőgépet letakaró fekete klott kendő alá. Matat, tüsténkedik: a fényképezőgép három lábát, a statívák mindegyikét lejjebb engedi, újabb eltűnés a sötét kendő alatt, újabb rejtelmes beállítások. Mikor már úgy tűnik, minden előkészület megtörtént, megkérdezi: – Egy kis mosoly? A lány elhúzza a száját, a mosoly kényszeredettre sikerül. – Nem jó. Újabb próbálkozás, ezúttal még kényszeredettebb. – Nem muszáj, a nélkül is szép lesz – adja fel a fényképész, majd, mintegy korábbi beszélgetést folytatva, visszatér egy témához: a hajfonatot mégis előre kellene venni. A lány néz rá nagy, komoly, sötétbarna szemével, és megrázza a fejét. Ettől tönkremegy a beállítás, de a mozdulat után katonának is láthatóvá vált a lány hátán lefutó, hosszú, vastag hajfonat egy része. – Pedig szép lenne – szólal meg ekkor ő is. – Úgy előre, a vállra. A lány megfordítja a fejét, s először szólal meg. Meleg, mély hangja van. – Nem – mondja határozottan. – Azt nem. Akkor nem látszik a blúzon a fodor – indokolja meg. Ebből aztán mindenki megérti: a vállán-nyakán hímzett, valószínűleg új blúz e részlete fontosabb, mint a vastag, örökéletű hajfonat.

Újra be kell állítani a képet, Timár úr ismét bebújik a kendő alá. – Most idefigyelni! Nem mozdulni! – s megnyomja a gépet kioldó labdát. – Köszönöm, kész – mondja. A lány feláll, kis párnás kezével lesimítja a szoknyáját. – Jöjjön, katona úr! – hangzik, s nagyapám beül – a fotók tanúsága szerint is – ugyanabba a karosszékbe, amelyből a széphajú lány felkelt. A fényképész csak a virágot cseréli ki, ki tudja, miért. Lehet, hogy egy férfihoz, egy katonához másmilyen virág illik?

Kifelé menet a magasabb lány még megnézi magának a fiút. – Te, Zsuzsi, ez alighanem a mi falunkból való! – mondja felvillanyozva már kinn az utcán, amikor egymásba karolva elindulnak a vasútállomás felé. Zsuzsi vállat von: – Sose láttam.