Szeretnék visszamenni a Mecsekbe. Szeretném újra látni a fákat, szeretném újra hallgatni lehulló levelük zizzenését, szeretném beszívni a szél szagát. Szeretném újra megélni a tőkék alatt furcsamód kinyílt ibolyát, szegényke megzavarodott a bolondul enyhe vénasszonyok nyarától.
Szeretném újra érezni a szőlő esőszagú csendjét, hallani az udvaron bóklászó eb nyüszítését, megérinteni a gyümölcsösben az ezerszer gyógyított, csonka almafa beforrt sebeit, látni a karnyújtásnyira hancúrozó mókusok feketén ragyogó gombszemét. Szeretnék újra térdig gázolni az aranyos-rőt avarban, szeretném újra átélni a millió színben tobzódó novembervéget, és újra megcsodálni a pici templom megmentett freskóját, amelyen az ördög kaján mosollyal a képén éppen elragadja a szerencsétlen, elkárhozott lelkecskét.
Más ég hintette rám mosolyát,
Bársony palástban járt a föld… ezt csak Arany János tudta megfogalmazni. Kötete mindig a kezem ügyében van:
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!
Ominózus jubileum, a mi új trianonunk keserves évfordulója; napok óta hintjük a hamut, magyarázkodunk, sértődünk, és sértegetünk, és magyaráznánk, ami megmagyarázhatatlan, de érthető. A nyelvtörvény életbe lépett, és alkalmazzák is, bár mást mondanak; Európa lapul, esetleg ide lép, oda lép, köntörfalaz. A külhoni magyarokat verik, pofozzák; büntetik őket anyanyelvük szaváért, sőt akár azért is, mert vannak. Az otthoniak, ezen most a határon belülieket értem, lapítanak, igyekeznek túlélni az anyagi, erkölcsi és kultúrabeli válságot, az emberi tényező teljes leépítését. Anyanyelvünk sorvad, mert sorvasztják, puszta túllihegésből például angolszász módra (nap, hónap, évszám), hagyományunkkal ellentétes sorrendben keltezik azokat a termékeket, amelyekről azt remélik, hogy eladhatók külföldön, netalán a szent EURÓPÁBAN. Nincs pénz, csaknem összes értékünk csődbe ment. A mássággal sújtott többség egyelőre kivár, türelmes és bölcs, és szinte olyan sorsra jutott saját hazájában, mint a kisebbségi sorsra jutott külhoniak (szintén a saját hazájukban).
Ez az ősz furcsa volt, szélsőséges és hirtelen. Előbb csalókán hosszú, vénasszonyok nyara, aztán egyszerre fagyos hideg, a leveleknek nem volt idejük megsárgulni, nem volt idejük fölkészülni a halálra. A levél akkor is meghal, ha tudjuk, hogy belőle valamikor új élet sarjad. A levél meghal, a fa túléli a telet. Most, december elején megint meleg van, csalós, hitegetős, hazug idő. Minden langyos, mindenre van magyarázat, mindenre van felelet, ám a rózsatő új hajtásán falánk levéltetvek lakmároznak, és hajnalonta ezüstös, fagyos fény sziporkázik a füveken.
A szavazás előtt a Mecsekben jártam. Még nem fordultunk decemberbe. Ősz volt. Gyönyörű vénasszonyok nyara, térdig jártam az avarban, éreztem a hegyet, az erdőt; magát a földet, a füvet, a vizet. Elhagyatott, magányos kis templomokban gyönyörködtem, megtapasztaltam a teremtés erejét, láttam a túlélés csodáját. Hittem, hogy nem az fog történni, ami utóbb történt; nem csodát vártam, hanem igazságszolgáltatást, a hegemóniára törekvő nagyhatalmak bűnének jóvátételét, megcsonkított pannóniai hazánk saját, csak minekünk szóló, külön igazságtételét.
Történt, ami történt, de ez az ország, ez a nép, ez a kultúra, ez az áldott nyelv akkor is az enyém, ha megtagadna. Tudom, és hiszem, hogy nem tagadott meg senki, csak homok került a fogaskerekek közé. Hogy én hova tartozom, az semmiképp sem függhet, és nem is függ létükért aggódó, megrémített és félrevezetett emberektől, még törvényektől és törvényhozástól sem, hanem csak és egyedül tőlem. Igaz, elfáradtam, beismerem. Belefáradtam, és szeretnék visszalépni az időben.
Más ég hintette rám mosolyát,
Bársony palástban járt a föld…
Öt éve magyarázzuk, öt éve vereségként éljük át, öt éve nem tudjuk megszokni, megbocsátani, meg nem történtté tenni. Öt éve általánosítunk, öt éve vádaskodunk, öt éve keressünk bűnbakot, bár a lelkünk legmélyén, egy eldugott kis zugban tudjuk, hogy mi sem vagyunk bűntelenek, és azt is tudjuk, hogy voltaképpen mi történt.
Szeretnék visszalépni az időben, szeretnék még egyszer elmenni a Mecsekbe, szeretném megnézni a Mecsek fáit. Szeretném látni és tudni, hogy megvannak-e, mert: Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága…
Egy egészen rövidke kis időre szeretnék nem itt lenni, hogy új erőre kapjak. Szeretnék hatalmas lenni és erős, hogy meggyőzhessem az ingadozókat, megvigasztaljam a csüggedőket, lelket verjek a hitüket vesztettekbe.
Az öregek és a gyerekek meg tudnak bocsátani. Akkor is megbocsátanak, ha megbocsátásba megszakad a szívük, és belehalnak. A megértés, a megbocsátás és a szeretet nem öncélú, miattunk és értünk van, és amíg van, addig megvan a holnap ígérete.
2009. december 5.
