A tél végéhez közeledve mintha átrajzolódtak volna a határok… a belső, saját határaim a szívben: előbb csak kiszélesedtek, majd lassan megnyíltak, és szabadabb, könnyedebb lettem: ekkor találkoztam a festővel: a legjobbkor, mert így megérthettem, hogy miért nem fest mást, egyedül a folyót, és miért csak néha, nagy ritkán;
mintha nem is annyira neki, gondoltam, hanem inkább a színeknek lenne szükségük vászonra, ecsetre, hogy láthatók legyenek – mert mást nem is akarnak ezek a színek, mint láthatóvá lenni, ez volt, amit megértettem azon a télen.
A képei nem álltak másból, mint egy-egy árnyalatból, nem több, nem kevesebb, csupán egyetlen árnyalat volt mindegyik vásznon;
és minden képen a folyó színét festette meg, a folyó pedig minden nap, minden órában más volt, a festőnek tehát folyton egy újabb színt kellett megtalálnia: ez a cél vezette, a hullámok mozgásából a színt kivonni, magyarázta;
láttam őt néhányszor, egyik-másik hajnali futásomon: a part egy-egy távolabbi pontján, a fák között állt és a vizet nézte, mindig máshol… mintha keresné a helyet, a legalkalmasabb helyet, ahol a víz árnyalatát szemlélhetné; és meglett végül, megtalálta, attól kezdve oda járt ki hajnalonta, szinte még sötétben, hogy szürkülettől kezdve a fokonként változó színeket megfigyelje, a megfoghatatlan tónusokat, amelyek nincsenek is másként, csak átmenetként, folyton egymásba hajolva;
türelem kell, végtelen türelem, hogy a valódi színt kikeverje, mondta, mert számára ez a lényeg, a hiteles tónus megfestése, ám ehhez néha több réteget kell egymásra felvinnie… előfordul, hogy nincs más megoldás, egyedül ezek a rétegek, hogy egymásra épülve a megfelelő árnyalatot kiadják;
de amikor az ecsettel dolgozik, akkor már nincsenek számára színek, csak az ecset és az ecsetvonás van, a mozdulatok, a hullámzó gesztusok, és minden ecsetvonásban ugyanaz a mozdulat van, ugyanaz az egyetlen mozdulat, miközben nem ismétlődik semmi sem, éppen úgy nem, ahogyan a hullámok esetében, mondta: hiszen minden hullám ugyanannak az egyetlennek a megvalósulása, noha látszólag mindegyik más és más.
Néhány hónap kihagyás után akkor kezdtem el újra a hajnali futásokat;
hidegek voltak még a reggelek, de ez nem tartott vissza már, így hát újra kocogtam reggelente, épphogy csak hajnalodott, amikor megindultam, először ki a folyóig, azután végig a parton az erdő felé, egyenletes tempóban, ütemesen lélegezve, a fák között a kitaposott erdei ösvényen, és ahol megritkultak az ágak, azon a részen mindig egy pillantást vetettem a vízre, a szürkületből kibontakozó vízfelszínre.
A fehér felé törekszik minden szín, mondta a festő: minden szín a fehérből indul el, és ugyanoda, a fehérbe kívánkozik vissza;
persze van, amelyik elakad útközben, vagy máshova jut, tette hozzá, legvégül azonban ugyanoda tér vissza minden, a fehérbe;
havazni kezd, és az árnyalatokat hó lepi el;
éppen ezért egy csepp fehér, mindig ez az első, az árnyalatok keverését minden esetben egy csepp fehérrel kezdi meg, ehhez adja hozzá a többit, hogy a harmattól nedves ágak szürkéje, vagy a hajnali felhők tompított kékje, vagy a vízen úszó levelek barnásvöröse legyen, és végül ad hozzá egy utolsó csepp fehéret, mondta;
vászonra vinni a folyó minden tónusát, a szüntelen átalakulást lefesteni, ez persze lehetetlen, mondta, képtelenség megragadni valamit, aminek a lényege az örök változás, éppen ezért az árnyalat, amelyet megfest, talán nincs is máshol, csak a képen – könnyen lehet, hogy valójában ezek a tónusok nem léteznek, csupán megmutatják magukat egy villanásnyi időre, és a következő pillanatban már eltűnnek, és nincs is más, csak ez a megállíthatatlan átalakulás, amelyről nem lehet tudni semmi többet;
elképzelhető azonban, mondta, hogy ha elég képet fest, legalább százat, vagy annál is többet, és ha ezeket kirakja egymás mellé valahova, és az a száz tónus együtt lesz látható, akkor talán megmutatkozik valami, mondta, és ha többet nem is tudunk meg erről az egészről, de legalább egyszerre látjuk majd az örökös áttűnés egy szélesebb szeletét… és talán sikerül megérinteni mindennek mélyén a hatalmas egyensúlyt… megérinteni legalább egy kilobbanó pillanatra – ahogy a hópelyhek érintik meg a folyó felszínét, és utána máris elolvadnak;
és miközben ott álltunk a folyó szélén, a végéhez közeledő télben, esni kezdett a hó, helyesebben csak szállingózni: alig néhány pehely, néhány utolsó pihe hullott a folyó felszínére – és ezek az almavirág színű hópelyhek, mihelyt a vízhez értek, azonnal elolvadtak és nyom nélkül eltűntek, mintha nem is léteztek volna soha;
miközben az a hely, ahova estek, utána már mégsem volt ugyanaz.
