Egyszer volt… Hiába, a jelzett fogalom elméleti síkra költözött. Az, ami eddig emberi álarcot viselt, immár tőle is megfosztatott, miután magasztos jelentése hangosan koppant a földön. Megélés helyett maradt hát a homályos képzet: honfiság – néhány egymásba ölelkező hangzó távoli zenéje. Régen volt, amikor hőstörténetünk sámánjai még színes rongyokban, ujjongva táncoltak a nép között, millióknak ígérve otthont, otthon. Az viszont már tegnap történt, hogy a honfiságról szóló mese még többet ért kenyérnél és víznél. A búzatenger és a májusi eső frissességével hatott, a fekete föld, a kristályvizet izzadó szikla állhatatosságával bírt…
Hajdanán élt errefelé egy lány. Fekete hajú, parázsszemű, délszaki fajta volt. Olyan nő, aki – cseppet sem ártatlan kisugárzásával – ártatlanná szelídíti maga körül ezt a meggyalázott világot. Te is kedvelted. Azt mondtad: nézd, még a lehunyt szeme alatt is mosolyog! Aztán eljött a pillanat, amikor karomba kaptam, s kiosontam vele a szelíd estébe, mely időközben hajnal lett. Váratlan szédülések vittek neki az őszi határnak, ahol neszező remegésünk lassan egybemosódott a világosodó tájjal. S akkor egy olyan országra ébredtem, amely a maga valóságában közelebb állt hozzám, mint a sajátom. Csakhogy ez az ország láthatólag sehol sem volt. Ennek ellenére azt éreztem, benne élek. Vagyis szűkebb pátriám, e szeretni való elmeszülemény valóban akkora térré szűkült, mint amekkorát a testem kitölt. S akkor rádöbbentem, hogy végig ezt a tér-odút cipeltem magamon, amely mintha hús-vér anyagom levegőből öntött mintázata lenne. Egy őspéldány, amit szobrászom elfelejtett lefejteni rólam, miután belé öntötte önvalómat. A lányra pillantottam. Egy másik országból mosolygott rám.
Egykori keresztény bölcselők, akik meggyőződésük helyett hitüket hívták segítségül, hogy a számukra érthető, ám kimondani tilos kifejezésekről elmélkedhessenek, ők érezhették úgy magukat, ahogyan én most, amikor szembesülni kényszerülök egy olyan fogalommal, mely a maga poshadt légneműségében, hívatlanul a fejembe költözött, s ott vár valami ésszerű magyarázatra. Ezért még ha létezik is rajta kívül egyéb dolog a világon, annak sorsa egyelőre az, hogy észrevétlen maradjon. Mellette ugyanis ellehetetlenülnek a mindennapi dolgok apró megváltásai, s úgy vélem, pontosan ettől a lehetetlen unalomtól menekülnek velem együtt azok is, akik éjszakánként megidézik, „lehívják” foszló testű, hősi griff-emlékeiket, saját hazáikat a magasból; s még azután is, hogy az álom elpárolgott, ők, megtoldván azt nappali kábulatukkal, mámoros bábokként lázonganak testhezálló, puha házaikban, képlékeny országaikban, lelkes haragváraikban.
Neked látnod kell, hogy a jövő (társadalmi) építményei már csak ilyenek. Úgy alakulnak széltében-hosszában, ahogyan jár-kel bennük az ember. Olyan magasak, mint amilyen magas valaki, ha felfelé ugorva kezét az ég felé nyújtja. Hazák a magasban. Vajon kinek s hol kezdődik az ég? Földig ér-e, kérdeznéd. Hát persze, most is a fűszálak hegyén, a bogarak hátán pihen. De az is lehet, hogy a tavaszi felhőhatártól felfelé húzódik, s ki tudja, meddig tart. Ősszel s télen a köd az, ami eljátssza a magasságot. Olyankor Te is leszállsz közénk. Felhőként csodáljuk benned a csalfa homályt, melynek láthatatlan odvai mélyén, állandósulva, akár a lélegzetvétel, utat találnak a mindig újjászülető hazátlanság sötét vágyai: az egyetlen, végleges Haza reménye. Csakis ilyen vágyakkal mérhetem le egykori országaim súlyát.
