A 2000-ben létrehozott intézet igazgatója, Módos Péter, a közép-európai szellemiséget már több mint egy évtizede hirdető folyóirat, az Európai Utas főszerkesztője, a közép-európai kulturális műhelyek első találkozója kapcsán 2001-ben ezt írta: „Itt élünk évszázadok óta együtt, összekeveredve, mégis megőriztük eredetiségünket, különbözőségünket… a világ így ismer bennünket: Közép-Európa… Azért találkozunk most egymással, hogy nyilvánvalóvá tegyük a kulturális összetartozást, azért, hogy keressük, és meg is találjuk a találkozási pontokat, és megalkossuk a már meglevő és a most kialakítandó találkozási pontok összefüggő rendszerét”.
Budapesten, húsz év után az intézet ismét közép-európai találkozót szervezett, arra a kérdésekre keresve a válaszokat Milyen most Közép-Európa? Mi valósult meg, vált reálissá a két évtizeddel ezelőtti találkozások eufóriájából, elképzeléseiből?
Közép-Európa nem földrajzi fogalom – állapította meg Czeslaw Milosz Nobel-díjas lengyel költő. „Mi, akik most azért találkozunk, hogy elmondjuk egymásnak, milyennek látjuk húsz év után térségünket, benne kapcsolatrendszerünket, a kultúra lehetőségeit – ebben mindnyájan egyetértünk.” – írja Módos Péter a tanácskozásra megjelent kiadványban.
A konferencia résztvevőit Módos Péter házigazda mellett Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára köszöntötte. A nyitóelőadást Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter, a Corvinus Egyetem magántanára tartotta.
Az első nap előadói Martin Bútora szociológus, író, Szlovákia egyesült államokbeli volt nagykövete Közép-európai angyalok és démonok, Kovács István történész, költő, volt krakkói főkonzul A diplomácia húzóágazata a kultúra. A krakkói főkonzul naplójából, Emil Brix osztrák diplomata és történész Közép-Európa befejezetlen története címmel tartott előadást.
A kisebbségi kérdéssel kiemelten Szarka László történész, a Selye János Egyetem dékánja foglalkozott Kisebbségek a demokrácia és a nacionalizmus válaszútján című előadásában. Ő is hivatkozott rá, de más előadók is idézték az első közép-európai írások egyikét, Milan Kundera A megrabolt nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című, 1984-ben megjelent esszéjét. Szarka László előadásában arról beszélt, hogy a térség nemzetállamokban élő kisebbsége – az összlakosság 10%-a – hogyan kerül szembe a belső többségi nacionalizmussal, és hogyan kezeli ezt a kérdést az Európai Unió. Az EU nem foglalkozik megfelelő módon a kisebbségi problémákkal. Kitért a kisebbségek kettős identitásának, kettős lojalitásának kérdésére is, továbbá arra, folytatható-e a nemzeti államok integrációja.
A kisebbségek szemszögéből vizsgálta a közép-európai térség helyzetét Szigeti László szlovákiai szerkesztő, publicista is, a rendszerváltó Független Magyar Kezdeményezés volt alelnöke, a pozsonyi Kalligram Könyv- és Lapkiadó alapító igazgatója Az örökös átmenetek tere című előadásában. A térség történetét, változásait áttekintve megállapította, hogy a többség és a kisebbség megegyezését partikuláris kérdésként kezelik az EU-ban, és ugyanezek a kérdések Nyugat-Európában éppúgy aktuálisak, mint Közép-Európában. A nemzetállamok elsődleges törekvése mindig az asszimiláció.
Az olaszországi helyzetet mutatta be Renato Tubaro történész, a goriziai Közép-európai Kulturális Intézet volt elnöke (Húsz év után? Újra kellene kezdeni), míg Bohumil Doležal irodalomkritikus, politikus a csehországi helyzetet elemezte (A káosztól a politikáig. A cseh politikai színpad szerkezetének fejlődése 1989-től 2002-ig, a posztkommunista közép-európai háttérben).
Horvátországot Marija Tonković zágrábi művészettörténésznek, a Képző- és Iparművészeti Múzeum Fotográfiai Osztálya vezetőjének, a Drámai Művészetek Akadémiája tanárának érdekes, vetítéssel egybekötött előadása (A tegnap és a holnap világa között – Horvátország fényképeken) mutatta be.
A konferencia első napja Göncz László szlovéniai országgyűlési képviselő előadásával zárult. A rendszerváltás egybeesett az önálló Szlovénia létrejöttével, ennek a helyzetnek a sajátosságairól, Szlovénia EU-tagságáról, szomszédságpolitikájáról, kisebbségmodelljéről beszélt.
(A konferencia szervezői Szerbiából is hívtak résztvevőt, aki végül nem tudott eljönni, mint ahogy egy horvátországi és egy olaszországi előadó sem.)
A konferenciához egy kiállítás is kapcsolódott. Az 1989-es romániai forradalom huszadik évfordulója alkalmából Egy forradalom emlékezete – Temesvár, 1989–2009 címmel a konferencia után kiállítás nyílt: a kiállításról többen is beszéltek, egyikük, Szekernyés János temesvári műkritikus, helytörténész arról is szólt, hogyan járult hozzá a temesvári forradalomhoz a képzőművészet.
A konferencia második napján Schöpflin György történész, politológus, európai parlamenti képviselő tartott rendkívül érdekes előadást: 1989 és ahogy húsz év múlva látjuk. Wojciech Ornat lengyelországi történész a lengyelországi zsidók történetéről beszélt (Elfeledett történelem, megtalált történelem). Kataruzyna Jagodinska lengyel művészettörténész, a krakkói Nemzetközi Kulturális Központ munkatársa Közép –Európa modern művészeti múzeumait vette számba 1989–2009 között. Francesco Leoncini történész, a velencei Ca’Foscari egyetem tanára Közép-Európa a függőség és integráció között, 1989 előtt és után címmel tartott előadást, Masát András irodalomtörténész, egyetemi tanár, az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem rektora, a berlini Collegium Hungaricum volt igazgatója, az 1989-ben „különleges bonusszal” induló magyar–német kapcsolatokat tekintette át (régi ás új pozíciók a magyar kultúra németországi megjelenésében 1989–2009).
A konferencia a román Serban Cioculescu politológus, a Biztonságpolitikai és Hadtörténeti Intézet munkatársának előadásával zárult (A zsarnokságtól a plurális demokráciáig. Románia átalakulása a kommunista rendszer bukása óta).
Több előadásban is szó esett az elmulasztott lehetőségekről és nemcsak Magyarország, hanem például Ausztria, Olaszország esetében is; Európa megosztottságáról (Kelet–Nyugat), a „lappangó közép-európai identitásról”. Az inkább lehangoló tényeket felsorakoztató előadásoknak mégis volt egy optimista kicsengése: talán mégis megmarad és fejlődik majd a közép-európai régió, talán sikerül a térség országainak eredményesen együttműködni is, mert ez a jövő egyetlen lehetséges útja. A kulturális együttműködés (szlovák–magyar) egy jó példája a Kép-folyam (a Duna) projektum, amelyről egy vetítéssel egybekötött beszámoló hangzott el a konferencia után.
