.
Építészeti sorozatunk ezúttal egy okleveles műépítészmérnököt mutat be olvasóinknak. Tóth Zoltán Szabadkán él, egy kis létszámú tervező- és kivitelező vállalat munkatársa, akinek elég lesújtó véleménye van településeink jelenlegi építészeti irányvonaléról, szerinte a döntéshozók sokkal nagyobb figyelmet kellene, hogy szenteljenek a szakmabeliek véleményének. Habár nehéz manapság az érvényesülés ebben a szakmában is, Zoltán kitart gyermekkori álmai mellett, amelyek szerencséjére gyakran meg is valósulnak.
.
Mikor döntötte el, hogy építész lesz? Már gyermekkorában arról álmodozott esetleg, hogy gyönyörű házak születnek a tervei nyomán, vagy már a fiatalember kialakult érdeklődési körének köszönhetően döntött így?
– Már gyerekkoromban lapozgattam az építészettel foglalkozó szaklapokat, és rajzolgattam az alaprajzokat, hogy fog majd az én házam kinézni. Az általános iskola, illetve a kilencedik és a tizedik osztály után tudtam, hogy az építészet az, amivel foglalkozni akarok. Igaz, érdekelt a ruhatervezés is, de az építészet mellett döntöttem. Szüleim ebbe sohasem szóltak bele. Soha nem sajnáltam, hogy így döntöttem, mivel a szakmámat egyben a hobbimnak is tartom. A szakmám iránti lelkesedés tart fent, még ebben az időben is, amikor a építészetben, úgy mint más szakmákban is, nehezen megy minden.
Mit ad ez a szakma, mi az, amiben egyedülálló, ami nem található meg egyik másik hivatásban sem?
– Az építészet felfogja az összes többi művészetet, s magában ő is a művészetek közé tartozik. Ide gondolom a szobrászatot, festészetet, sőt a zenét is. Tudtommal más ilyen összefogó szakma nincs. Számomra sokat nyújt, élvezem a tervezést, és a terv meg is valósul, az az
élvezetek élvezete a szakmán belül.
Az építészet azt nyújtja önnek, amit elvárt? Kielégítheti az álmait, az elképzeléseit? Az ötletei érvényesülnek?
– Részben nyújtja azt, amit elvártam. Maga a tervezés mindenféleképp kielégíti az elvárásaim. Sajnos nem minden álmom valósul meg, de ez természetes. Sok minden nem tőlem függ. Sok esetben a beruházó döntése a végleges. Sajnos, a pénz beszél. Volt eset arra is, hogy sikerült mindent végig vinni, ahogy azt én mint tervező és a beruházó mint befektető elképzelt, persze hosszadalmas, de eredményes megbeszélések után. Magamat természetesen még nem tartom érett építésznek, nekem még sokat kell tanulni és dolgozni, hogy eljöjjön az a pillanat, hogy azt mondjam, na, elértem azt, amire vágytam. Még előttem a jövő, amitől még sokat várok. Sok építész öreg korában érvényesült a legjobban.
Milyen érzés látni a saját terveinek megvalósulását?
– Érdekes érzés. Hogy milyen meglátni azt, amit addig csak papíron láttam, és természetesen a gondolataimban, csak az tudja, aki alkotott már valamit az életében. Ez olyan, mint amikor a kisgyerek pl. gyurmából, ami csak egy anyag, sok-sok gyúrás után készít valamit. A tárgy elkészítése után örömteli érzés fogja el. Mi, építészek is az „anyagból”, sokszori „gyúrás” után alkotunk valamit, és ha azt fel is építik, ugyanaz a gyermeki öröm és büszkeség fog el bennünket, legalább is engem. Sajnos sokszor csalódni is kell, mivel a végleges alkotás eltér attól, amit mi elképzeltünk, de ez a velejárója.
Milyen munkakörben dolgozik, okoz-e nehézséget beosztottként, beosztottakkal együttműködni? Egyedül nehezebb lenne érvényesülni?
– Enyém az első lépés, kidolgozni az ötletrajzokat, a beruházókkal történő megbeszéléseken való részvétel (az igazgató mellett). Később kapcsolódnak be a kollégák, akikkel könnyen egyetértek. Minden jó tanácsot elfogadok, de természetesen az elképzeléseimet tudatom velük, és így jutunk közös nevezőre, mint ahogy mondanák, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Szerintem egyedül nehezebb, ugyanis több szem többet lát. Ha valaki mindent egyedül készít, akkor begubózik a saját világába, és ez szerintem egyfajta monotóniához vezet.
Mit gondol Vajdaságról, lehet-e beszélni a régió kapcsán általánosságban vett építészeti hagyományról? Ha igen, tartja-e magát az itteni építészeti közeg ehhez a tradícióhoz?
– Általánosságban tekintve sajnos nem. Egyes településeken – példaként Magyarkanizsát és környékét említeném – igenis szép számmal jelennek meg a hagyományos építészet jeleit viselő építmények, de sajnos a nagyobb településeken illetve városokban ez a tradíció még nem honosult meg, és jeleit sem látom, hogy ez egyhamar meg fog. Sajnos a nagyobb városokban inkább a modernebb formák jelennek meg. Nincs semmi kivetnivalóm ezzel kapcsolatban, mivel az én asztalomra is inkább ilyen épületek tervezése kerül. Én egy különös eset vagyok, mivel egyaránt megértem a mind a két irányzatot. Kollégáim ezen sokszor csodálkoznak, de én egyaránt megértem az organikus építészet és a mai „modern” építészet mondanivalóját is (habár organikus építészek szerint nincs mondanivalója – szerintem meg van).
Hogyan értékelné a jelen építészetét Vajdaságban? Tetszik önnek Szabadka és a többi vajdasági település képe? Beszélhetünk egységes, összefüggő irányvonalakról, összehangoltságról, átgondoltságról, eltervezettségről, vagy teljes káosz uralkodik, mindenki olyat és úgy épít, ahogy kedve tartja? Tudna pozitív vagy negatív példával szolgálni?
– Mivel szabadkai születésű vagyok, és itt is élek illetve dolgozok, a szülővárosom képéről építészeti szempontból azt mondhatom, hogy a KÁOSZ uralja. Annak ellenére, hogy a modern építészet híve is vagyok, nem tartom helyesnek a történelem során kialakult városkép teljes szétrombolását. Természetes, hogy minden időszak nyomot hagy a város építészetén, csak ehhez kellő odafigyelés, tudás, analízis szükséges. Szerintem az a művészet (és merészség), ha össze tudjuk illeszteni a régmúlt idő építményét egy mai modern építménnyel. Sajnos, ez sokszor nem sikerül. Szabadkán erre van példa: az úgynevezett Dafina épülete a Korzó elején, vagy itt van az új Népszínház épülő „kolosszusa”, és még sok más kisebb intervenció a városban. Ez nem minden, mert egy város képéhez hozzátartozik a már meglevő épületek funkciója. Pl. a szabadkai városközpont is elvesztette valamikori életét. Sajnos, a rengeteg bank és pénzintézmény megnyitása ezt a városközpontot halottá tette – legalábbis az estéli és éjjeli időszakban. Ennyit a negatív példákról. Vannak pozitív példák is. A Sarić-szobornál lévő, igaz, nem a mai időkben épült ház, de mindenképp említésre méltó – aki nem tudja, a Sarić-szobornál összefutó utcák közötti háromszögbe épített épületre gondolok, a szoborra néző részre. Példaként felhozom a Boss pizzéria Képzőművészeti találkozó mögötti részét is. Szerintem ott egy jó hangulatú helyet alakítottak ki.
Az építészek hogyan tehetnének azért, hogy városaink, falvaink egységes képet mutassanak, ne épüljenek a környezettől teljesen elütő építmények? Az összefogás segítene, vagy a fontos kérdésekben sokkal több figyelmet kellene, hogy szenteljenek a döntéshozók az önök, építészek véleményének?
– Szerintem csak az építészek összefogása nem elég. Minden falu, település, város kellene, hogy alakítson egy bizottságot vagy valami hasonlót, amely a többi építész és más szakemberek, valamint a lakosság bevonásával kialakítana egy „törvénynek” nevezett és írott előírást, amihez aztán tartania kell magát minden építésznek – legyen az helyi vagy máshonnan hívott –, beruházónak. Ez természetesen hosszadalmas procedúra lenne, de egyszer pontot kell tenni ennek a kaotikus, fejetlen helyzetnek a végére. Sajnos, legtöbb esetben a pénzes beruházok a döntő személyek, mivel – mint tudjuk – a pénz beszél, és ilyenkor minden kapu nyitva áll. Az építészek ilyen esetben sokszor tehetetlenek, mivel magasabb pozícióban, felettük levő személyektől jön az instrukció. Még a város építésze cím sem segít az ilyen esetekben (mert sajnos a nem megfelelő személyek vannak ezen a poszton ). Csak erőteljes összefogással és harccal lehet ennek véget venni. Remélem, hogy a jövőben ezt sikerül helyrehozni (már amennyire lehet) – mivel én mindig optimista voltam, bízok benne, hogy „unokáink is látni fogják” értékeinket.
Szereti, amit csinál? Milyen a jó épület, a legfontosabb, hogy stabil, szép, organikus stb. legyen, vagy fontosabb, hogy illeszkedjen a környezetébe, a szépsége mellett legyen funkcionalitása is?
– Szerintem az eddigi elmondott szövegből, mindenki levonhatja a következtetést: Ő szereti a szakmáját. Igen szeretem, különben már rég otthagytam volna.
