A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, a lakástextíliák nagy része, valamint a gazdaság területén tudták hasznosítani azt a sok-sok kötél- és madzagfajtát, amely a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, sodortak, szőttek. Így még a legapróbb, legdurvább hulladék sem minősült értéktelen szemétnek.
A hagyományos szerszámokkal és hagyományos módon végzett textilmunka időigényes foglalatosság volt. A folyamat a növény termesztésétől az elkészült termékig (akár családi körben, akár mesterségként végezve) ma már a mi vidékünkön nemigen látható. A zentai múzeum néprajzi anyagában viszont erről a témakörről is mesélnek nekünk a tárgyak, a munkafolyamatokat bemutató fényképek.
A kender termesztéséhez (a len feldolgozása környékünkön nem terjedt el) jó minőségű, alaposan előművelt föld szükséges. A vetés módja jórészt megegyezett a gabonavetés helyi módjával, így nálunk a kendermagot kézzel vetették. A földbe került mag tizenkét-tizennégy hét múlva beérett. A betakarítás módja a nyűvés volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből, de nagyobb területek esetében kendervágó kiskaszát is használtak. A földön kévébe kötött, száradni hagyott anyagot lehetett ezután feldolgozni. A kendert a Tiszában, főleg a part közeli csekélyebb és lassúbb mozgású vízben áztatták (pl. a Kisbátkánál). Az áztatást komoly odafigyeléssel végezték, nem volt mindegy, hogy meddig tartják víz alatt a növényt, a kellően meg nem ázott anyagról nem válik le a fás szövet, a pozdorja, míg a túl ázott rostok gyengék, könnyen szakadnak.
A szárítás után következett a törés, ennek legáltalánosabb eszköze a tiló. Vidékünkön az áttört törzsű tilók terjedtek el, ez az eszköz lényegében két párhuzamosan egymás mellett futó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg az odahelyezett kenderrostot. Igen régi szerszám, a néprajzi kutatások alapján megállapítható, hogy eredete az eurázsiai sztyeppövezet pásztorkultúráinak bőrtörő eszközeihez vezethető vissza, de ez elmondható több kenderfeldolgozásban használatos szerszámról is.
A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrostot a további megmunkálás előtt különböző módon puhították, majd következett a rostfésülés. Környékünkön a szegrózsás fésű (gereben) terjedt el, amely kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt, korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából áll. A zentai néprajzi gyűjteményben a ritkább és sűrűbb szegekből álló gereben is látható, előbb a ritkább, majd a sűrűbb fésűn dolgozták meg az anyagot, és az így kapott kenderszálakat „osztályozták” minőség szerint. A legjobb minőségű anyag neve „első szála”, „feje”, a közepesé „börtli”, a legrosszabbé pedig „kóc”. A kender fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonállá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A gerebenezés közben elhullott durvább kócból kézi orsóntalpas guzsalyról fontak, majd széles szalagot, madzagot szőttek belőle szövőtábla segítségével (övnek, táskafülnek). A finomabb szálakat rokkán (gyalogrokkán, kis cigányrokkán) fonták, motringba szedték, majd felgombolyították. Így készült el a textíliák alaptermékéhez, a szőhető vászonhoz az alapanyag.
A finomabb minőségű fonalakat használták fel a ruhának és a lakástextíliának szánt szőttesekhez. A szövés sokáig házi munkának számított, de Zentán a 20. század közepétől a házilag előkészített anyagból már takácsok szőtték a vásznat. A kiállítási tárgyak között is egy takácsszövőszék látható (Erdélyi Nándor műhelyéből), valamint kész szőttesek illusztrálják a végtermékeket.
A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány ez, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával. Természetesen a szövés maga kézi erővel történt. A paraszti háztartásokban nem csupán a ruházat egyes elemei, de a lakástextíliák alapanyaga is szőtt kendervászon volt, így a különböző törlőkendőké, terítőké, az ágynemű darabjaié, a díszpárnahuzatoké. A szőtt minták tájegységenként változók, vidékünkön még a nemzetiségi megoszlás is színesebbé teszi az ornamentikát. Persze a kész termék funkciója is befolyásolja a díszítettséget, egy hétköznapi, mindennapi használatra szánt kéztörlő nem olyan díszes, mint például egy ünnepi kötény vagy az almáriumra készített terítő.
Az elkészült vászonanyagok tisztítása is hagyományos úton történt a múltban, az asszonyok leginkább a Tisza vizében mostak sulyokkal,dörgölőfákkal, a „vasalást” mángorlóval végezték. A mángorlók között számos gazdagon díszített darabot láthatunk, általában szerelmi ajándékként készítette a fiú a lánynak. Múzeumunk őriz egy 1881-ben készült, vésett növényi ornamentikát tartalmazó, igen szép mángorlót. Hasonlóan udvarló célzattal faragták a legények a lányoknak a fonáshoz használt guzsalyok nagy részét is, ez látható míves díszítettségükön. (Folytatjuk)
