A gyerekek személyes problémáival keveset foglalkozunk. Tanulóinkra állandó hatást gyakorolunk, a jó példát éppúgy öntudatlanul követik, mint a rosszat. Az érzelmi nevelés jelen kell hogy legyen a család és az iskola kapcsolatában, a tanár-diák kommunikációban, a tanulók társas kapcsolataiban, a pedagógusok egymás közti kapcsolataiban.
December van, délutáni váltásban dolgozunk az alsósokkal. Mire vége a tanítási napnak, besötétedik. Ha kinézünk az ablakon, csak az elsuhanó autók fényét láthatjuk. Olyan a tanterem, mint egy fényes, meleg, biztonságos fészek. Az elsősök néha aggódva néznek ki: nem tudják, jönnek-e értük, vagy egyedül kell hazamenniük.
Aztán valaki közülük, aki kicsit jobban fél a sötéttől, kinéz az ablakon, és meglátja Őt! Ott megy az utcán, néha int egyet a leselkedőnek. Nagy csomagot cipel a hátán, mosolyog, siet valahová, de tisztán látszik, hogy nagy fehér szakálla van: a Mikulás!
Ilyenkor félbeszakad a tanulás. Aki „látta”, azonnal el kell hogy mondja mindenkinek. Sajnos mire a többiek odafutnak, hogy ők is lássák, a Mikulás már messze jár. Néhányan úgy gondolják, hogy nem igaz a dolog, de én mindig elhiszem, és mellé állok annak, aki látta. Ha öt-tíz percig beszélgetünk, mindenki megnyugszik, visszatérhetünk a tananyaghoz.
Decemberben minden gyereklélek várakozással van teli. Meddő igyekezet volna ezt a viselkedést tiltani, megakadályozni. Ki lehet azonban használni a nevelésben. Mostanában gyakran beszélnek a gyerekek között eluralkodott agresszióról. Különféle programok szólnak az erőszakmentes iskoláról. Tanárok, pszichológusok próbálnak megoldást találni a gondra. Ahhoz azonban, hogy egy gyerek (vagy felnőtt) uralkodni tudjon az indulatain, olyan környezetet kellene teremteni számára, már óvodáskortól, ahol ezt megtanulhatja. Ez ugyanis tanulható.
Az agresszív viselkedés megelőzésének egyik leghatékonyabb módja az érzelmi nevelés. Bár sokan vitatják az elnevezés létjogosultságát, egyre gyakrabban hallani az érzelmi intelligencia fontosságáról. Az azonban kétségtelen, hogy azok a személyek, akiknél magas szintűek azok a képességek, amelyek lehetővé teszik az érzelmek felismerését, kezelését, az önmotiválást, a másik ember érzelmeinek felismerését, sikeresebbek az érvényesülésben. Ezek a képességek változhatnak. Minél több tapasztalatot gyűjt az egyén, annál magasabb szintre jut az érzelmi intelligencia terén, hiszen képes lesz a saját érzelmeinek a felismerésére, megismerésére is. Saját érzéseit jobban tudja kezelni, így saját céljai elérésében, az önmotiválás terén is eredményesebb.
Az oktatásban is érdemes figyelembe venni az érzelmi állapot szerepét. A tanulást, emlékezetet befolyásolja a hangulat. Az érzelmi nevelés azonban nem csak a tanórákon kell hogy jelen legyen. Az iskolai élet minden területén folyik, attól kezdve, hogy a gyerek belépett az iskolaudvarba és várja a csöngetést.
A gyerekek személyes problémáival keveset foglalkozunk. Tanulóinkra állandó hatást gyakorolunk, a jó példát éppúgy öntudatlanul követik, mint a rosszat. Az érzelmi nevelés jelen kell hogy legyen a család és az iskola kapcsolatában, a tanár-diák kommunikációban, a tanulók társas kapcsolataiban, a pedagógusok egymás közti kapcsolataiban.
Az értékelésnél már volt arról szó, hogy a gyerekeket meg kell tanítani az önértékelésre. Ez csak akkor lehetséges, ha célokat is ki tudnak tűzni maguk elé. Az érzelmi nevelés elősegíti a reális én kialakulását. A gyerek a tanulmányai során eljuthat oda, hogy válaszolni tudjon arra az önmagának feltett kérdésre: Ki vagyok én valójában? Mik az erősségeim, mik a hiányosságaim?
Meg kell tanulnia azonosulni másokkal is. Meghallgatni másokat és megpróbálni megérteni mások gondjait, gondolatait. Így tud stabil, megbízható kapcsolatokat kialakítani. Az érzelmeket felismerni, megnevezni és felvállalni nem könnyű feladat. Sok gyerek nem képes még rá.
Ilyenkor, a karácsonyi várakozás idején minden este, mielőtt hazaengedném a gyerekeket, elpakolunk minden tanszert, leültetem őket és meggyújtunk egy gyertyát. Feladatot adok nekik: gondoljanak valakire, akit szeretnek, kívánjanak valami jót, szépet annak, akire gondolnak. Eleinte jó néhányan nevetgélnek, nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Körbenéznek, mit tesznek a többiek, zavarban vannak, pedig nem kérem, hogy hangosan beszéljenek az érzelmeikről.
A gyertya fényénél előbb-utóbb mindenki elcsendesedik. Befelé figyel, a saját gondolataira – érzelmeire.
Évekkel ezelőtt alakult ki a hagyomány, hogy néhány perc után énekelni kezdenek. Decemberben persze karácsonyról, Mikulásról meg Télapóról szólnak a dalok.
Amikor nagyobbak, néhányan közülük elmondják, mit szeretnének, mit kívánnak a legjobban. A többiek hallgatnak, nem nyílnak meg a közösség előtt. De nem is ez a legfontosabb cél.
A nagyobb gyerekeknél a hangosan kimondott kívánságok között ritkán szerepelnek játékok, számítógépek. Apukák meg anyukák, nagymamák és nagyapák foglalják el a helyet ilyenkor a gyereklelkekben. Már nem látják meg a Mikulást az ablakon kinézve, ahogy elsiet az iskola előtt. Egyedül mennek haza, akkor is, ha sötét van, és oly sokan vannak köztük, akik hazaérve is egyedül maradnak.
