Szabadka városa a XIX. század utolsó harmadában lassan elindult a polgárosodás útján. Az osztrák–magyar kiegyezést követően (1867) az egész térségre jellemző fejlődés magával hozta az új igények keresését is. Ehhez nagyban hozzájárultak a városba újonnan letelepedett kereskedők, iparosok, hivatalnokok magukkal hozott szokásai is, amit a szabadkaiak addig csak hallomásból ismertek. Vass Géza történész Volt egyszer egy fürdő című munkájában erről így ír: „Száraz, világos, kényelmes lakásokat kerestek, rendszeresen vásárolták az újságokat, artézi vizet ittak és gőzfürdőbe jártak tisztálkodni.
Minden helyi szokásnak ellentmondva megspórolt pénzüket nem újabb holdakra költötték, hanem kényelmük fokozására. Életszemléletükkel hamar befertőzték szomszédjaikat is. Így a polgári luxus kielégítése egy-kettő busás hasznot hozó iparággá nőtte ki magát.”
Szabadkán az első gőzfürdő létesítése Joó Dezső és Fürszt Emánuel nevéhez fűződik, az 1870-es évek végén. Ezt megelőzően egy szerb üzletember, Timotije Radić próbálkozott hasonló vállalkozással, de korai halála ebben megakadályozta. A fürdőt Mukitcs János polgármester szomszédságában, a valamikori cseréppiacon, azaz a mai Dimitrije Tucović utcában építették fel. A város saját költségén kikövezte a fürdőig vezető járdát, és fákat ültetett. A megnyitóra sokan elmentek 1879. november 4-én.
A történész már említett tanulmányából megtudhatjuk azt is, hogyan nézhetett ki az eredeti épület, amit a korabeli helyi lapok alapján rekonstruált: „A fürdő előtt egy kis díszkert volt, innen a vendég a fogadóterembe lépett be, amely egyúttal vendéglő is volt, ebből fedett folyosón át az út a kádfürdőbe vezetett, melyben tágas márványkádak várták a fürdeni kívánókat. A kádak között volt egy családi fürdő is, amely több személyt is befogadhatott. A fedett folyosó végén volt a tulajdonképpeni gőzfürdő, mely állt egy öltözőszobából és egy nagy, márványozott, meleg vizes medencéből, valamint mellette egy kisebből, amely hideg vízzel volt feltöltve, ez a helyiség felülről egy üvegtetőn keresztül volt megvilágítva. A hátsó teremben voltak a zuhanyok, melyek közül az újságok kiemelték a villanyos zuhanyt, amely külön érdeklődésre számíthatott. A hűtőből ismét az öltözőbe jutott az ember.
A fürdő kútja is párját ritkította, víztartalma meghaladta a 2500 akót. A gőzgépezet is a legújabb találmányok közé tartozott, mivel egyúttal szivattyúzott is. A munkabeosztás szerint délelőtt gőz-, délután pedig társas fürdő volt vehető.”
A megnyitó után kilenc évvel Joó Dezső lett a fürdő egyedüli tulajdonosa, miután megvette a közben eladósodott Fürszt tulajdonrészét. Joó azonnal az épület felújításába kezdett, valamint új szolgáltatásokat vezetett be: masszázskamrát alakított ki, gyógyerejű sziksóterápiát vezetett be, de tyúkszemirtással is foglalkoztak. A későbbi években artézi kutat fúratott, sóoldat-belélegzési termet létesített, majd villamosfürdő-részleget is épített.
„A századfordulón épülete már 36 méter hosszú volt, egy nyári és téli uszodával, zuhanyokkal, artézi gőz- és kádfürdővel. A két méter mély, új medence 1899 júniusában készült el, ezt már testedzésre és úszásra szánta. Ide úszómester volt fogadva, aki 35 krajcárért órákat adott az érdeklődőknek” – írja Vass Géza.
A tulajdonos, Joó Dezső 1899 júliusában hirtelen bekövetkezett halála után özvegye, Schudritz Lenke vitte tovább a vállalkozást. Az első világháború után kénytelen volt eladni Fekete Dánielnek, akiről később a szabadkaiak elnevezték a fürdőt. Az új tulajdonos nem végzett komolyabb befektetéseket.
A titói Jugoszláviában államosították a Fekete-fürdőt is. Azonban a hetvenes évek elején a sétaerdei uszoda felépítése, valamint a fürdőszobák elszaporodása miatt fokozatosan elmaradtak a vendégek, s bezárta kapuit a fürdő. Jelenleg romokban hever Szabadka központjában. Történetéről tavaly egy dokumentumfilm is készült, a szabadkai Cíger Mónika rendezésében.
