Térszerűen fölfogott, lineáris időszemléletével a nyugati ember úgy véli a jelen egy adott, folyamatosan előre mozgó pont a végtelen idővonalon. E kétdimenziós, önmagától elidegenített időfölfogásban a jelen jelen(ték)telenné válik: a múlt az emlékezet, a jövő pedig a célkitűzés által uralja azt. A valóság ennek az időviszonynak az egyenes ellentéte: voltaképpen csak a jelen létezik, melynek hozzá vezető és kiinduló tartozékai a múlt és a jövő. A múlt megmagyarázza a jelent, a jövő pedig mozgásban tartja azt. Mondhatnánk, hogy a jelen oka a múlt, célja pedig a jövő, de ezzel észrevétlenül átlépnénk a lineáris, térszerű időszemlélet talajára. Ehelyett inkább úgy kellene az időre gondolnunk, mint egy a jelenben összpontosuló, értelemmel bíró dinamikus létvalóságra, amiben a múlt és a jövő mint vele egybeolvadt tartozékok jelenül nek meg. Minden ami volt és ami lesz, most van. Minden ami voltam és leszek, én vagyok : itt és most .
Az ember én vagyok volta jelenül meg a múltjában és a jövőjében. Ez pedig azt jelenti, hogy a gondolkodó lénynek nem kell idővel valami mássá átalakulnia, s nem kell szüntelen az élete értelme után kutatnia. A jelene (vagyok-sága) magában hordozza életének a beteljesülését és létezésének az értelmét. Nyilvánvaló, hogy ez csak lénye mélyrétegeire vonatkoztatható. A felszínen, vagyis a világban továbbra is ismeretszerző és világi célokat kitűző lény kell, hogy maradjon.
Két nagy csoportba sorolhatók az emberek attól függően, hogy mire helyezik a hangsúlyt: jelenvalóságukra vagy a felszíni valóságra. A jelenvalóságot választóknak a kifejezés eszköze és a megélés lehetősége a világ, a felszín mellett döntőknek homályos emlék és vágyott cél a jelenvalóság. Az utóbbiak ezért kérdeznek rá folyton-folyvást életük értelmére és próbálják meglelni életcéljukat a világban, ott, ahol sohasem lelhetnek rá. Az értelmet és a beteljesülést magában hordozza az ember. A világ a világi célok kitűzésének és a gyakorlati haszonnal járó ismeretek megszerzésének a terepe kellene, hogy legyen.
János evangéliuma bontja ki a legteljesebben ezt a nyugati elme számára különösen hangzó időfölfogást és jelenközpontú vallási tanítást. A negyedik evangéliumot azonban kezdettől fogva a szinoptikus evangéliumok szellemében magyarázták, amelyeket a Szent Pál-i lineáris időfölfogás és üdvtörténelemben gondolkodó krisztusértelmezés határoz meg. János evangéliumának a megértéséhez a jelenközpontú időszemlélet és az én vagyok mondásokban összegeződő Krisztus-kép szolgáltatja a kulcsot.
A jelenközpontú időfölfogásból kiindulva érthető meg az első emberpáratlan jelentősége is, s az a személyéhez kötődő, egyéni méltóságunkat látszólag sértő állítás, hogy egyedül benne és általa valósítható meg a korszak és a benne élő emberek szellemi beteljesülése. Az első(szülött) embernekaz elsőség biztosítja ezt a kiváltságot, amit viszont a jelenközpontú időszemlélettel kell értékelnünk. A lineáris időfölfogás szerint ez a rang mindössze annyit jelentene, hogy valaki első az őt követő hosszú sorban, ami legföljebb az ős iránti tiszteletet ébresztheti föl az utána születőkben. A jelenközpontú időfölfogás szerint látva viszont az új, korszakalkotó szellemi tapasztalatra elsőként eljutó ember a saját személyében – mint megtapasztalva megismerő – egy új jelent alkot meg az ő gondolkodásmódját és személyes tapasztalatát követő emberek számára. Ebben a szellemi megvalósulásával kiegyenlíthető új jelenben nyer értelmet annak a korszaknak és civilizációnak a hozzá vezető útja és ugyanabból kiindulva juthat el a korszak és a civilizáció a (mindenkori) beteljesüléséhez. A nyugati ember ókori görögséggel kezdődő új korszakának jelenét két ember, Szókratész és Jézus alkották meg. Ők a nyugati civilizáció gondolkodói és vallási origó pontjai.
Szellemi értelemben mindketten visszavonhatatlanul kiléptek az emberi régióból. „És az ember minden elsőszülöttjét, a fiúk közül, meg kell váltanod” – írja a Biblia Mózes második könyvében. Meg kell őt váltani, mert átlépve a határt és helyet foglalva az origó pontban az első(szülött) ember isten tulajdonává válik. Ez az ószövetségi szövegrész talmudista szellemű értelmezése. Szent Páltól, aki kora nagyhírű rabbijának, Gamálielnek volt a tanítványa, nem esett távol a szentírás magyarázatnak ez a módja, de a Jézus korabeli Judeát jól ismerő negyedik evangélium írójától sem, aki szinte bizonyos, hogy nem Szent János apostol volt, amint a hagyomány véli. Valójában egy sötét közel-keleti vallási gyakorlat, a gyermekáldozat emlékét őrizheti ez a bibliai parancs fölkínálva a lehetőséget, hogy a szülő a megváltással megmenthesse a haláltól első(szülött) gyermekét. Az első(szülött) ugyanis isten tulajdona. Az ő szellemi megtapasztalása és személye a kapocs a mindent átfogó Egy és az elsőt követő egyek sokasága között. Átlépve a határt és jelent alkotva – mint első – a mindent átfogó Egy hatáskörébe kerül át, s nem pusztán csak az egyek egyike.
Két ember és két mondat
Nemcsak az adott civilizáció első(szülött) emberéről beszélhetünk, hanem annak az első, többit megszülő alapgondolatáról is. A kereszt(eződés) által létrejövő nyugati civilizációnak képletesen szólva két ember és két mondat a szülőatyja. Ennek ellenére még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy az alant olvasható két mondat elhangzott azoknak a száján, akiknek az értelmezői hagyomány a kimondást tulajdonítja. De nem is a mondatokon, hanem a bennük megfogalmazódó gondolatokon van a hangsúly.
Εgyet tudok, hogy semmit sem tudok. (Szókratész vezérgondolatának a parafrázisa)
Atyám, ha akarod, vidd tova tőlem ezt a poharat: mégis, ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg. (Lukács evangéliumából, akit a hagyomány Szent Pál tanítványának tart)
A civilizációs alapozáshoz nincs szükség többre két embernél és két mondatnál. Valójában már ez is túl sok. Az volna az ideális, ha egyetlen ember egyetlen mondatára alapozódna a civilizációs építmény. Nyugat azért nehezedik teljes gondolkodói súlyával és cselekvői képességével két régen élt ember vállára és két általuk leírt mondatra, mert ez a kultúrkör kétpólusú. Ettől ennyire megfejthetetlenül bonyolult és kétségbeejtően ellentmondásos.
Két mondat és két ember hogyan határozhatnák meg az utána következő milliárdok sorsát? Platón, Szókratész tanítványa és Szent Pál, Jézus követője képletesen szólva miként válhattak a legbefolyásosabb civilizáció, az egész világot meghatározó nyugati gondolkodói és cselekvői attitűd Atlaszává, égboltot tartó titánjává? Miként lehetséges, hogy rájuk alapozódik egy egész kultúrkör gondolkodásmódja? A fönt idézet két mondat hogyan válhatott minden nyugati gondolkodásmóddal kiötlött további mondat szülőjévé, olyan alapozó sziklává, ami nélkül a levegőben lógna ez az egész hatalmas nyugati szellemi építmény?
Nehéz volna választ adni ezekre a kérdésekre. Nem is igazán szükséges. Nem az ő személyük volt a felejthetetlenül nagy, s nem az általuk leírt két mondat volt kitörölhetetlen az emlékezetből. A másik két ember, akiknek ők az életüket szentelték – közülük a vallásalapítóban a zsidóktól eltávolodó keresztények isten fiát ismerték föl –, példamutatásukkal és tanításukkal már sokkal inkább jogot formálhatnának a felejthetetlenül nagy jelzőre, habár ők nem kértek az effajta dicsőségből. Tudjuk róluk, hogy mindketten ismerték az írás művészetét, ennek ellenére egyetlen saját kézzel lejegyzett sor sem maradt utánuk. Írás helyett az életükkel és a szavukkal tanítottak. (Pontosabban kifejezve: élő szóval és a tanítók példamutató életével.) A tanítvány és a követő, Platón és Szent Pál már csak értelmezték a tanítást és megfogadni igyekeztek az életpéldát, amit ők nyújtottak. Szent Pál sem élhette Jézus életét és Platón is a saját fejével gondolkodott, nem annak az embernek az eszével, akit a legbölcsebbnek nevezett a delphoi jósda. Mégis ők lettek az alapozó szikla. Platón a gondolkodói origó pont, Szókratész egyik tanítványaként szerezhette meg ezt a kiemelkedő szellemi rangot, Szent Pál pedig a vallási origó pont, Jézus követőjeként, bár az ő tekintélyi hitelességét az első követők, a zsidókeresztények, joggal vonhatták kétségbe, hiszen nem volt a tizenkettő egyike, s a mestert is csupán misztikus látomásból ismerte. Ez az extatikus élmény helyezte őt a hívei részéről Messiásként (Krisztusként) tisztelt ember közelségébe. E közelség ellenére szellemi értelemben ő is és Platón is a túloldalon, az emberek oldalán tartózkodtak. Pusztán csak értelmezők és követők voltak, s az ilyenekről biztosan tudni – bármilyen közel álljanak is az origó ponthoz –, hogy az emberi oldal az igazi otthonuk. A nyugati kultúrkör gondolkodói és a vallási kiindulópontját jelentő két személyiség azonban – akkor, amikor átlépte a határt – visszavonhatatlanul kilépett az emberi régióból.
Átlépésük hídalkotás volt. Az emberiség méltán emlékezik meg róluk a legnagyobbak között számon tartva őket. A nyugati időszámításnak nem véletlenül a kiindulópontja Jézus születésének a föltételezett dátuma, s a szakértők a görög filozófiát sem véletlenül osztják föl Szókratész előtti és Szókratész utáni bölcseletre. Elsőként tették meg a lépést, ami elévülhetetlen szellemi ranggal ruházta föl őket. Az átlépéssel első(szülött) emberré, origó ponttá váltak a maguk területén: Szókratész a nyugati filozófiában, Jézus pedig a nyugati vallásban.
(A nyugati vallás, a kereszténység, Jézust az egész emberiség és az egész üdvtörténelem középpontjának, isten(ember)nek tekinti, s ezért senkit sem tart hozzá párosíthatónak. Ez az írás a nyugati vallás központi alakjával kizárólag mint emberrel foglalkozik. A keresztény szemszögből vitatható látásmód részemről nem hordoz magában hitvitázó szándékot. Valójában nincs is ellentmondásban azzal.)
Az első(szülött) ember
Hogyan válhat valakinek az origó pont az otthonává? Egyedül az átlépéssel. Ez önmaga túlhaladását, az emberiből való szellemi kilépést jelenti.
Az origó pont a mindenkori lehetőségként létező valóság, ami kezdettől fogva van. János evangéliumának a prológusában írja: „Kezdetben volt a logosz (…). Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” A belépés az origó pontba a valósággá váló lehetőség. Valósággá valaki által és valakiben válhat. A lehetőségként létező valóságnak emberre van szüksége, aki origó ponttá válva túllép önmagán. Ezentúl ő már nem az az ember, aki valaha volt. De nem is (lehetőségileg) az, aki lehetne. Nincs már mivé válnia, hiszen önmagára lelve véglegesen fölhagyott a kereséssel. Ennek köszönhetően építhet hidat önmagában (és önmaga által) a múlt embere és a jövő embere között.
Az origó pontba való belépés a jelenben való helyfoglalás.
Itt ismét jogosan vetődik föl a kérdés: miként teheti valaki otthonává a jelent? A jelen megtapasztalhatatlan az átlagember számára, akinek az életét elkerülhetetlenül a múltba száműzi az emlékezet és a jövőbe vetíti előre a célkitűzés. A jelen megfoghatatlan számára. A korszakokat útjára indító elsőszülött ember viszont – amint azt a nyugati időszámítás világosan kifejezi – a jelenbe költözött. A lineáris időszemlélettel látva előtte a múlt, a milliók és milliók életsorsát általánosítva összefoglaló történelem, ami nyílegyenesen hozzá vezetett, s benne, a kijelölt emberben teljesedett be. Utána a jövő, aminek az általa és benne kijelölt utat kell majd beteljesítenie milliók és milliók életében és törekvése által. Jézus élete és tanítása a vallási, Szókratészé a filozófiai út jelen-pontja.
Az általuk és bennük kijelölt utat csakis és kizárólag általuk és bennük lehet végigjárni. Ez az első(szülött) emberek páratlan kiváltsága. Az erről szóló kifejtést szintén János evangéliumában olvashatjuk: „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem jut az atyához, ha nem énáltalam.” És azt is, hogy innen, a túloldalról nézve a jelenbe lépés csakis egyetlen ember, az első(szülött) kiváltsága lehet. „Ahova én megyek, oda ti nem lesztek képesek jönni” – mondja Jézus János evangélista szerint az utolsó vacsorán.
A hindu vallás Manunak nevezi az emberi korszakokat útjára indító első(szülött) embert: az emberiség ősatyját. A szanszkrit Manu szó magyarul Embernek fordítható. A Biblia az Ádám névvel illeti az emberiség ősatyját. Héberül az Ádám szó szintén Embert jelent. A nagybetűs, személynévként használt Ember szó azt fejezi ki, hogy az ősatyában ott lakozik valami rejtélyes módon az egész belőle származó emberiség. Ő az ős Ember, akiben mint legeslegelsőben (lehetőségileg) benne lakozik minden tőle származó későbbi földlakó. Ezt a kijelentést valószínűleg a materialista gondolkodású, racionalista látásmódú személy is megérti. Ugyanezzel a logikával érthető meg a korszak első(szülött) emberének a meghatározó szerepe is.
Azt a kérdést viszont, hogy miként válhatott két mondat egy egész civilizáció alapgondolatává, s miért éppen ez a két mondat, ne most tárgyaljuk. Ez az írás a gondolkodó lényről, nem a gondolatról szól.
