Gondolatok a könyvtárban (az) egyetlen könyv és annak a szerzője kapcsán
Hozsanna a hallgatónak! – mondaná szíve szerint a Lemúria legtetején bemutatójakor Nettitia K.Froese, de nem teszi. Annak ellenére sem, hogy nemrégiben megjelent prózakötete csaknem mindegyik szövegét ezzel a mondattal kezdi. (Írásról lévén szó, ott természetesen a hallgatva hallgató helyett az olvasva olvasóhoz fordul e szövegvalóságba vezető szavakkal.) Az írásvilág és a beszédvilág közötti átmenet ezzel máris helyrehozhatatlan sérülést szenved. A világok közötti kapcsolat Chinvat-hídjáról a Lemúria legtetejét olvasva megjárt olvasó – aki egyébként azonos e sorok írójával – ezzel máris lezuhan a könyörtelenül igaznak tűnő valóságba, ám annak a valósághitelével kapcsolatban is kételyei támadnak. Az imént még, amikor a végéhez jutva becsukta könyvet, azt hitte, hogy meghódította a 8849 méter magasan lévő csúcsot, vagyis a világ legtetejét, ahol a Négykarmú Sárkány Pagodája áll, de most már ebben sem biztos. Úgy érzi, hogy 8849 métert zuhant a szövegvilág valóságából ebbe a másik prózai valóságba.
Kishegyesen vagyunk, a könyvtárban, szeptember 30-át írunk. A Berta Ferenc Zsebszínház Nyári találkozások című rendezvényének tizenhatodik állomásának a helyszínére érkezett a hallgatóság, ahol Győrfi Sándor beszélteti FeketeJ. Józsefet. Ennek során bemutatják a színpad tevékenységét, megemlékezünk FeketeJ. József írói munkásságának három évtizedes jubileumáról, aki ezután önmagáról, majd az író-olvasó embert ért szerelemről mesél. Megtudunk egy s mást Szentkuthyval való bizalmas szellemi kapcsolatáról, ami idestova már 25 éve tart. Azt úgyszintén, hogy a közös vonás bennük a hedonizmus (volt).
„A legtöbb író iszik, mert a szeszben keresi az ihletet, de vannak olyanok, mint Szentkuthy, aki azért iszik, hogy agyának a járását lelassíthassa!” Ezt is FeketeJ. mondja.
Csak őt és beszéltetőjét hallhatjuk. A Lemúria legtetején írójának, Nettitia K.Froese-nak nyoma sincs. Amikor váratlanul a mellemnek szegezik a kérdést, hogy a könyv előzményének, a Lemúriában nem múlik az időnek egyik első boncolgatójaként nekem mi a véleményem, és miért szeretem azt, amit – most nyilvánosan is bevallom – valóban szeretek, akkor nem vagyok képes elővenni a sebészkést, hogy találó gondolatokkal vagdalkozzak, csak azt tudom kipréselni a számon, hogy sehol sem találom Nettitia K.Froese-t, én itt csak a Négykarmú Sárkány Pagodájának házigazdáját, Euszébiosz Eusztathiosz könyvtárost, a könyvek nagy hatalmú urát látom. (Aki a FeketeJ. József álnév mögé bújva kedvenc témájáról, Szentkuthyról beszél.)
Kis idő múltán fény villan a fejemben: rádöbbenek, hogy Szentkuthy az Abi al-Maarri, azaz Abi al-Maarri az Szentkuthy! (Szentkuthy, s nem Pfistener.) FeketeJ. József nem mondja ki ezt nyíltan, de amit Szentkuthyról elmesél, az egy az egyben ráillik Abi al Maarrira. Valamikor úgy képzelte el a magyar irodalom e zsenijét – emlékezik –, mint egy két lábon járó agyat, aki bezárkózik dolgozószobája elefántcsonttornyába, ahol aztán elmerül az alkotásban. Az elképzeltből később valós alak lett a bombázások idején megszületett, lemúriai aranykort idéző szövegvilágban. Ez immár teljesen világos, de az továbbra is rejtély marad számomra, hogy kicsoda és hol van Nettitia K.Froese?
A hallgatóság előtt FeketeJ. ezt sem kívánja elhallgatni, hiszen ide – ahova a Hozsanna a hallgatónak köszöntéssel lépett volna be Nettitia K.Froese – ő most beszélni jött. „Én csak nevet adtam annak az írói identitásnak, aki a Lemúria történeteit jegyzi le” – mondja. FeketeJ. József tehát a névadó: a keresztapa, aki a keresztfiát sajnos most nem hozta el magával. (Nincs más lehetőség, aki közelebbről meg szeretné ismerni őt, annak föl kell másznia a 8849 méter magas csúcsra, ahol a Négykarmú Sárkány Pagodája áll!)
Őt is érdemes azonban meghallgatni, hiszen FeketeJ. Józsefnél senki sem ismerheti jobban Nettitia K.Froese-t. Ő az, aki a legjobban tudja, már hivatásából kifolyólag is, hogy mekkora egy könyv súlya. Hogy mi a könnyű, s mi a nehéz. Nettitia K.Froese viszont ezen felül azzal is tisztában van, hogy emlékeiből (legtöbbször megíratlanul) egyetlen könyvet ír tele egész életén át az ember, a saját életének a könyvét.
No de ment-e e könyvek által a világ elébb? Nem a világ ment elébb, hanem (ott belül) az ember lépett óriásléptekben hátrébb, ami miatt érzékcsalódásában most úgy véli, hogy (ott kívül) messzire előrehaladt. Ezt a bölcsességet, azt hiszem, Abi al-Maarritól hallottam, akkor, amikor a Négykarmú Sárkány Pagodájában jártam. A kérdező Ibn al-Mukaffa Mahfúz lehetett. Az oktondi kérdéseket rendszerint ő teszi föl bölcsessége viselni kénytelen terhébe beleőszült atyjának.
S ez jó mulatság, férfimunka volt? – kérdezett tovább. (Ki is?)
