.
Albert Schweitzer, a gondolkodó és a teológus a 19. század második felét az eszmefogyatkozás koraként élte meg. 1 A racionalizmus ekkor már kimerítette tartalékait, nem rendelkezett többé olyan háttértartalékokkal, amikre építkezve új, lelkesítő eszméket hozhatott volna elő magából.
Eszmehiányát, önmaga rémisztő kiüresedését a filozófia két módszerrel próbálta föloldani: más diszciplínákhoz, a tudományhoz és a valláshoz menekült. Nem újdonság ez a gondolkodástörténetben. Kiüresedését érzékelve az ókori bölcselet is más szellemi megnyilatkozásformák felé fordult: a művészethez és az etikához. Innen a retorika és az erkölcsfilozófia kivételes jelentősége a hellenista korszaktól fogva. A vallás elé meghódítói szándékkal lépett a filozófia a 19. század második felében: azért, hogy eszmehiányát, semmivé foszlott mozgósítói képességét az elorozott, saját képére átformált vallási tartalmak egyedülálló ösztönző erejével pótolja. A marxizmus ennek az eszmelopásnak a mintapéldájaként említhető, de gondolkodói elődjében, a hegeliánus bölcseletben is megfigyelhetők már ezek a jegyek. A tudomány elé behódolói szándékkal járult a filozófia: azért, hogy annak a szolgálóleányaként folytathassa életerejét vesztett életét.
A racionalisztikus bölcseleti beállítódás vitalitása nem veszett el teljesen, de csak ott alkothatott kiemelkedőt, ahol képes volt szakítani a rögzült metódusokkal és a gondolkodói dogmákkal. Ezt tette Kierkegaard és Nietzsche a 19. században, az egzisztencializmus és a fenomenológia pedig a 20. században. A posztmodern filozófia sem hagyható ki ebből a sorból, de más vonatkozásban érdemes megemlíteni. Ez a századvégi-ezredvégi bölcselet a modernitás kritikájaként öltött formát. Az ész egyeduralmát hirdető, nagy elbeszéléseket alkotó gondolkodásmódra mért végleges csapást. A posztmodernben a szembenállás, a kritikai attitűd a meghatározó jegy, éppen ezért nem hiszem, hogy egy új, paradigmaváltó bölcselet kiindulópontjává válhat majd a jövőben. Ha valaminek az újjáélesztője lesz, akkor az valószínűleg a Platón óta háttérbe szorult, mégis mindvégig jelen lévő szofista gondolkodói beállítódás.
A 20. század végén a racionalisztikus bölcselet önmegsemmisítése játszódott le mindössze néhány évtized alatt. Platón serény lábjegyzetelői több mint kétezer éven át naivul úgy vélekedtek (doxa), hogy a nyugati bölcselet véglegesen leszámolt a szofisták2 filozófiai nézőpontjával, amely velük ellentétben nem hitt (pisztisz) az örök és változatlan, transzcendens rendezőelv létében, sem a benne rejlő, immanens egységesítő elvben, merthogy az embert tekintette mindenek mértékének. Legalább annyira létjogosult bölcselet a szofisztika, mint ellenlábasa, a Platónra épülő filozófia, csakhogy egy bizonyos történelmi időszakban vesztesként hagyta el a csatateret, s ez a veresége behatárolta egész eddigi sorsát. Platón tekintélye szinte teljesen elhallgattatta ezt a gondolkodói beállítódást, csupán a korszakváltások időszakában, az ókor és a középkor végén hallatta gyenge hangját a szkepszis szólamaként. Most azonban, az újkor (vagy legújabb kor) végén valami egyedülálló dolog ment végbe: a kétely magában a racionalisztikus bölcselet szívében született meg. A posztmodern által gyakorolt kritikával a filozófia legkiválóbb képviselői eljutottak azoknak az alaptételeknek a megkérdőjelezéséhez, amikre a racionalisztikus gondolkodás bábeli építménye nehezedik. Arra következtethetnénk ebből, hogy ezzel az értelem egyedülvalóságát hirdető,3 Platónnal elkezdett szellemi kalandnak mindörökké vége szakadt, a helyzet azonban nem ilyen egyértelmű, s nemcsak azért, mert a lendület még egy kis ideig tovább mozgatja a leállított gépezetet.
Korunk szellemi tekintélyei, a kevés kivételtől eltekintve, többé már nem hisznek az alapokban, de a berögződés, a szokás hatalma olyan erős, hogy a racionalisztikus gondolkodás módszeréről sem képesek lemondani. Gondolkodói zsákutcába jutottak ezzel: a hit (pisztisz) elveszett, de sehol sem látszik a kivezető út, sehol sem lelhető az az egészen más, ahova menedékként fordulhatna az „élen gondolkodó”. A filozófusok többsége, úgy tűnik, el sem tudja képzelni, hogy valami más is létezhet a racionalisztikus bölcselet módszerén kívül. Így pedig senki sem juthat el a paradigmaváltásig.
Ennek oka abban is kereshető, hogy az ellenlábas szofista bölcseleti beállítódás, amivel a huszadik század végén összeért a racionalisztikus hagyomány, egy olyan gondolkodásmód, amire lehetetlenség átfogó eszmerendszert fölépíteni. Az ember mindennek a mértéke alaptétel elkerülhetetlenül relativizmushoz vezet. Csak az egyetemes érvényűségre építő látásmód bírálataként és a mikrovilágok, a közeli és részleges elemzésében való elmélyülésként alkalmazható. Ennek lehetünk a szemtanúi és az olvasói a posztmodern ihletésű bölcselet kapcsán. Ha a posztmodern filozófusok következetesen alkalmaznák ezt az alapelvet, ugyanazzal a könyörtelen gondolkodói következetességgel, amivel szembeszállnak az átfogó eszmékkel, akkor be kellene látniuk, hogy a homo mensura elvére épülő bölcselet csak egyszemélyes külön-foglalkozás lehet, semminemű általános érvényűség nem tulajdonítható a kijelentéseinek. Legföljebb arra való, amire a szofisták is fölhasználták: hogy műveltségükre és kivételes eszességükre alapozva embereket oktassanak saját megélhetésük céljából.
Igazi paradigmaváltó gondolkodást talán csak 19. század volt képes kitermelni. Nietzsche bölcselete és az orosz vallás-filozófia kétséget kizáróan korszakváltó látásmódot képviseltek. A fenomenológiát és az egzisztencializmust házasító nagy bölcselőnek, Heideggernek a filozófiája szintén magába rejti a paradigmaváltás lehetőségét, de a racionalisztikus bölcselet rendszeren belül maradó megújításaként is számon tartható: annak egy kései hajtásként. Az orosz vallás-filozófia a Szent János-i teológiát fölélesztő,4 istenemberről szóló tanítással lép ki a racionalista kizárólagosság gondolkodói börtönéből. E sajátos, létig hatoló létezésmélységekben elmerülő látásmód főalakja egy realista regényíró: Dosztojevszkij. Nem véletlenül: elmerülés nélkül nincs fölbukkanás. A másik nagy orosz (művész)-vallás-filozófus, Tolsztoj, megragadt a szeretet és a testvériség széplelkű keresztény eszményeinél, anélkül, hogy fölismerte volna ezeknek az ideáloknak a megalapozójaként a racionálisan értelmezhetetlen paradoxont, akit az istenember személyében fedeztek föl az orosz vallás-filozófusok.
Korszakváltás időszakát éljük. A haldokló racionalisztikus gondolkodásra többé már nem alapozhatja jövőképét, együttes cselekvésre sarkalló civilizációs álmait a nyugati ember. Más utakra kell lépnünk. Valószínűleg a szofisztikával összeérő posztmodern gondolkodás követőinek a filozófiája építi ki majd a jövő széles útját. A nietzschei emberfölötti ember-fölfogásra vagy az dosztojevszkiji istenember-tanra alapozott szellemi megújulás, és a többi, az említettekhez hasonlítható gyökeres gondolatváltás a keskeny út, a kevesek választása lesz, ehhez aligha férhet kétség. (Talán már nem is kell jövő időben fogalmazni.) Nietzsche vagy a negyedik evangélium írója rengeteget követelnek: személyes aktivitást, önállóságot, benső átalakulást, tudatváltást, mindazokat tehát, amit a filozófiák és a vallások valós mivoltukban elvárnak az embertől.
A posztmodern bírálatán áthaladt poszt-posztmodern gondolkodás5 ezektől eltekint, sőt a racionalisztikus látásmód már eleve megfogyatkozott elvárásain is tovább lazít. Egy atomizálódott, eszméiben elhalt, az önzésbe és az élvezetekbe menekvő, elerőtlenedett, életképtelen társadalom alakulhat ki e gondolkodásmódra alapozódva, amit már csak az erőszakkényszer és a pillanatnyilag közös önérdek képes ideig-óráig összetartani.
___________________
1 Albert Schweitzer, a gondolkodó. Válogatás Albert Schweitzer műveiből. Budapest, 1989. 52-54.
2 Nem szófacsarást kell értenünk a kifejezés alatt, gondolkodói ellenfelei, a Platónnak lábjegyzetelők terjesztették el ezt az ellehetetlenítő jellemzést róla.
3 Az értelem egyedülvalósága alatt nem az irracionális tartalmak tagadása értendő. A racionális egyeduralma csakis és kizárólag a háttérben tartózkodó ellenpólusával, az irracionálissal karöltve válhat társadalmi immanenciává. Ez már a „filozófus ősnél” is szembetűnik: Platón egy személyben volt racionalista és irracionalista bölcselő. Az értelem egyedülvalósága a szellem természetellenes, háttér és előtér pozíció szerinti önmegoszlása racionálisra és irracionálisra.
4 A sajátos Szent János-i teológia nem érvényesülhetett szabadon a kereszténységet a templom pusztulása óta uraló Szent Pál-i teológia dominanciája miatt. Emiatt a negyedik evangéliumot is a Szent Pál-i keresztény moralizmus szellemében értelmezték és értelmezik a mai napig.
5 A fogalom sajátos használatáról lásd: Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme. zEtna, 2005. 139-145.
