A nácizmust megelőzte a vele rokon vonásokat mutató olasz fasizmus. A fasizmus szervezőelve is a Vezér mellett egységesen fölsorakozó nép volt. A Duce az állam régi hatalmának a visszaállítója szerepében tűnik föl. E projekció a múlt egy idealizált államalakulatához kötődött, melyet a Vezér volt hivatott újjáéleszteni. Az olasz fasizmus célja a Római Birodalom dicsőségének újjáélesztése volt. A Duce, a nemzetállam „Messiás-királya” és a mellette fölsorakozó nép jelentették a megvalósítás biztosítékát. Az osztályellentétek szerint tagozódó nép egységesítése azonban, ami minden totalitarizmus központi célja, nem egy problémamentes feladat. Az olasz fasizmus erre a korporativizmus modelljét alkalmazta. (Ez az ellentétes osztályokat egyesítő minta is ókori római találmány.) A totalitarizmus megteremtéséhez és fenntartásához elengedhetetlenül szükséges elit réteg a fasiszta pártban tömörült.
A szlávok körében először az Orosz Birodalom népei hozták létre a bolsevista proletárdiktatúrával a maguk vallási kivetítésén alapuló totalitarizmusát. Ez a rendszer is hasonlóságot mutat az olasz fasizmussal. Sztálin, a Vezér az Orosz Birodalmat próbálta területileg és hatalmilag újjáéleszteni. Ezt támasztja alá, hogy a Szovjetunió már a hitleri Németországgal való háborúját megelőzően, sőt azzal szövetségben hódító háborúba kezdett az I. világháborúban elvesztett területei visszaszerzéséért. Ebben a szerepkörben azonban Sztálinra pusztán a minden oroszok atyja, a cár személye vetítődhetett ki.
A bolsevizmus projekciója teljesebb volt a fasizmusénál: számára másodlagos fontosságú volt a régi birodalmi dicsőség visszaállítása, elsődleges célkitűzését ez a rendszer egy tömegesen ható vallási pótlékra alapozta: a keresztény alapeszmények elvilágiasításával kialakított marxista álom megvalósítását tekintette fő feladatának. A kivetítés tálcán kínálta önmagát: Jézus az evangéliumok szerint a szegények, a nyomorgók isteni támasza volt, mint ahogy a bolsevizmus is, élén a Nagy Vezérrel, az elnyomott osztály megmentőjének tekintette magát. A társadalom Lenin, majd Sztálin köré szerveződő egységesülésének a programját is készen kapták. Filozófiájában Marx abszolutizálta a munka jelentőségét és a munkásosztály jövőbeni szerepét. E szerint a bölcselet szerint a társadalom szükségképpen egységesül, ha a munkásosztály hatalomra jut. A marxizmusban a munkásosztály, a középkori keresztény hitben az állammal szorosan összefonódó egyház, vagyis a hívek közössége volt a társadalom egységesítő ereje. A bolsevizmus ehhez a filozófiai elképzeléshez a „megvalósítás során” mindössze annyit tett hozzá, hogy Vezért helyezett a munkásosztályban egységesült társadalom élére.
A Szovjetunió csatlósállamai kicsiben, a maguk apró eltéréseivel a szovjet szocialista berendezkedés mintáját követték. Nekik is megvoltak a maguk alárendelt „kis Sztálinjai”. Velük kapcsolatban csupán az eltéréseket érdemes megemlíteni. Az orosszal szembekerülő jugoszláv rendszer abban volt különleges, hogy itt politikai rugalmasságának köszönhetően a diktátor, Tito képes volt hatalmon maradni a szocializmus enyhülésének az időszakában is. Az albán vagy az észak-koreai szocializmus különlegessége abban fedezhető föl, hogy ezekben az országokban a törvényszerűnek tűnő végkifejlet, a szocializmus fokozatos, rendszerváltásba átvezető enyhülésének a folyamata elmaradt. A ma is élő észak-koreai totalitarizmus dzsucse nevű ideológiája és annak vezérimádata teljesen nyilvánvalóan tárja elénk a bolsevista-szocialista berendezkedés vallási jellegét.
Milošević és Horthy
A közelmúltban a miloševići rezsim alatt, egy egészen más történelmi helyzetben, a vallási projekció eleddig ismeretlen formájában mutatkozott meg. A hátteret Jugoszlávia felbomlása biztosította, ami ugyanabból az okból következett be, mint a Szovjetunióé. (Az eltérő kulturális sajátosságokkal rendelkező népeket előbb a királyi diktatúra, majd a szocializmus vezérelvű erőszakuralma tartotta össze.) A kisebbségi szerepkörbe kerülő szerb nemzetrészeket a veszélyezettségérzet kerítette hatalmába, ami mozgósította a nemzet védekezési ösztönét. A kommunista ideológia hitelvesztése eredményeként ráadásul országszerte új erőre kapott az azt helyettesíteni képes mozgósító erő, a nacionalizmus.
A két tendencia kéz a kézben találkozott, amikor Milošević személyében a vallási kivetítés meglelte a maga Vezérét, akiben ezután egyszerre lehetett látni a hódító uralkodót és a genocídiummal fenyegetett, áldozatul odavetett szerbség megmentőjét, Messiás-királyát. A harc ezzel kettős fordulatot vett, egyszerre szolgálta a mitizált balkáni szerb hatalom fölélesztését, a területi hódítást, és a vélt, a háború során viszont már valós fenyegetésnek kitett szerb tömegek védelmezését. A társadalom egységes fölsorakoztatása a Vezér céljai mellett azonban felemásan sikerült. A kritikus időszakban, a veszélyérzetre hallgatva és a hódítás mámorának engedve, a szerbség nagyobbik része Milošević mellé állt. A Szerbiában nagy számban élő más ajkú népesség pártfogását viszont már nem élvezhette a Vezér. Az egységesítés végrehajtásának elit rétege a Szerbiai Szocialista Párt volt, azonban sohasem sikerült az egypártrendszert bevezetnie. A háború elit alakulatai a szláv kisközösségi nemzettudat mintájára szerveződő szerb szabadcsapatok voltak, de ezek harcaikban nem nélkülözhették a szerbek irányította Jugoszláv Hadsereg aktív támogatását.
A fogalom kiszélesített értelmében gyakran a Horthy-rendszert is tévesen fasizmusnak nevezik. Ez a rendszer inkább Franco diktatúrájával rokonítható. Egy hasonló történelmi helyzetben, a kommunista állam elleni harcban jutott hatalomra. Arisztokratikus vonásokat magán viselő államrendje, legalábbis szimbolikus értelemben, a középkori magyar középhatalom korát idézte föl. Ebből az anakronizmusból kifolyólag nem is lett volna képes és valószínűleg nem is kívánt totalitarizmust létrehozni. A kormányzó személye mégis alkalmasnak mutatkozott a Vezér szerepére, a magyar apostoli király szakrális személyét lehetett belelátni, aki arra hivatott, hogy helyreállítsa a történelmi Magyarországot. E köré a szerepkör köré azonban Horthy nem épített ki egypártrendszerű totalitarizmust. Mindössze a korabeli rendszer diktatórikus vonásairól beszélhetünk.
A magyar társadalom korabeli erős nacionalista érzülete, amely a történelmi helyzet, a trianoni sokk után aligha volt elkerülhető, Pelle János szavaival legföljebb egy kognitív, gondolati totalitarizmust hozhatott létre, amely a nacionalizmusból merítette szellemi fegyvertárát. A kisebbségi sorba került magyar tömegek veszélyezettségérzete, hátterükben a meggyengült, de létező anyaországgal, sok tekintetben hasonlított a miloševići rezsim hatalomra jutását elősegítő jugoszláviai helyzethez. A Horthy-rendszer nem titkolt szándéka volt a határrevízió, de módszerei jelentősen különböztek a miloševićiektől. A kisebbségi sorba került magyar tömegek nem fogtak fegyvert elszakadásuk érdekében, s a korabeli magyar állam is, a jugoszláviai beavatkozás kivételével, a zavaros történelmi helyzetet kihasználva, diplomáciai eszközökkel érte el a határrevíziókat. Totalitarizmusra hajló kísérletről tehát e tekintetben sem szólhatunk. Kognitív totalitarizmusról viszont igen, hiszen a két világháború között nemzeti imádsággá lett a történelmi Magyarország helyreállításáról és az elszakított nemzetrészek visszatértéről szóló álom.
