A nácizmust és a többi totalitárius rendszert nem csupán a kor, a modernizmus zárja keretek közé, térbelileg ugyanígy behatároltnak mondhatók: mindegyikük a nyugati kultúrkör területén belül alakult ki. Ennek oka a kultúrkör keresztény meghatározottságában kereshető, aminek a szerkezete, a kivetítésre alkalmas vallási tartalmaival együtt, keretet szabott az erőszakuralmi rendszerek kibontakozásának.
A nácizmus és az orosz fasizmus vezérelvű totalitárius rendszerek voltak, s az volt a sztálinista időszak szocializmusa is. Mindegyikükre jellemző, hogy a meglelt Vezér személyébe belelátták a keresztény Megváltó vagy a zsidó Messiás-Király ősképét. A világ másik három nagy kultúrköre, a kínai, a hindu és az iszlám közül egyik sem rendelkezik olyan végpontra élezett messiási eszménnyel, mint a keresztény és a zsidó vallás által meghatározott nyugati kultúrkör. Még az iszlám Mahdija sem olyan központi alakja hitrendszernek, mint a keresztény és a zsidó Messiás, még kevésbé az a hinduizmus Avatárja vagy a mahayana buddhizmus Majtrejája.
A hinduizmus és az iszlám közegében a nácizmushoz hasonlítható tömeges mozgalom azért sem üthette föl a fejét, mert ezekben a kultúrkörökben – a nyugati befolyás elterjedéséig legalábbis – teljesen ismeretlen fogalom volt a reakciós társadalmi szerveződések megjelenésének modernista előfeltétele, a vallási és a civil szféra kettéválasztása. (Amíg nem élő valóság ez a megosztás, addig lehetetlenség a vallási tartalmakat a világiakra kivetíteni.) Egyedül a kínai kultúrkörben jelentkezett a maoizmussal egy a sztálinizmushoz hasonlítható vezérelvű társadalmi jelenség. Ennek egyik vélhető oka, hogy a kínai világlátás áll legközelebb a nyugati világképhez. A másik, hogy a kínai birodalomeszmény egyirányúan hierarchikus, császárközpontú fölépítése szintúgy lehetőséget kínált a projekcióra. Maóba nemcsak az eljövendő Buddha és az államirányítás konfucionista-taoista bölcsei, hanem az öt világtáj császára személyét is bele lehetett vetíteni, mint ahogy Sztálinba is bele lehetett látni a szegények Messiása mellett a nép atyjának, a cárnak a személyét is. E rokonság magyarázza a két vezető proletárdiktatúra egyezéseit, de ugyanez ad támpontot az eltérésük megértésére is. Az ideológiai elkülönülés a két vezető szocialista hatalom között az eltérő kulturális háttérben keresendő: részint a Vezér személyébe belevetíthető vallási tartalmak különbségében.
A projekciós lehetőség kettőssége még egy rendkívül fontos jelenséget megvilágít: azt, hogy miként volt képes túlélni a totalitárius rendszer a szocializmusban a Vezér halálát. Úgy, hogy a projekció túlsúlyát áthelyezték: a Vezért követő államférfiban már nem a megkérdőjelezhetetlen Messiást, hanem a cárt-császárt kezdték látni. Ez a szemléletváltás fokozatosan politikai nyitáshoz vezetett, lehetővé tette, hogy az államirányítás fokozatosan veszítsen totalitárius mivoltából. (A politikai vallásokban a totalitárius berendezkedés a Vezér vallásos imádattal, messiási tisztelettel körülvett személye köré épül.) Ez az enyhülési folyamat végül az 1989-es vér nélküli rendszerváltásokhoz vezetett el.
A nácizmus egyirányú projekciója miatt aligha élhette volna túl Vezérét. Valószínűleg egyetlen lehetősége maradt volna a további fennmaradásra: egy másik Führert helyezni az elhunyt helyébe. Hitlernek ez is volt az elképzelése a nemzetszocializmus jövőjéről halála után.
A vezérimádat
A nyugati kultúrkörben a vallásnak mint társadalomszervező erőnek a hanyatlása a XIX. században vált nyilvánvalóvá. Az egész kontinenst megrázó változás, a francia forradalom nemcsak jele, hanem tényleges alakítója is volt ennek az eseménynek, habár a kereszténység leváltására hivatott nevetséges kísérlete, az ész vallásának nyilvános kihirdetése siralmas kudarcba fulladt. Az igény azonban továbbra sem lanyhult az iránt az új tan és érzület iránt, ami pótolni tudta volna az eltüntetni kívánt keresztény vallás által nyújtott szellemi támaszt. A későbbiek során az érett szakaszába lépő modernizmus spontánul termelte ki a maga valláspótlékait. A vallást, mint tant, a filozófia nagy elbeszélései próbálták helyettesíteni, olyan nyilvánvalóan keresztény jövőelképzelésekre visszanéző utópiák, mint amilyen Hegel idealizmusa, Marx dialektikus materializmusa és Comte pozitivizmusa volt. A vallás érzelmi funkcióját, közösségbe soroló oltalmát a nemzeti érzület váltotta fel. Az egyház által nyújtott védelmező otthonérzetet ezentúl az emberek a világi közösség, a nemzet kebelében vélték meglelni.
Vallási pótlékként funkcionáltak a filozófiai utópiák ugyanúgy, mint a kor nacionalista mozgalmai. Mindkét formáról elmondható, hogy kiélési terepet nyújtott az elfojtásra ítélt vallási energiák számára. Ehhez hozzájárul, hogy hirdetőik ezeket az eleve világias színben tündöklő tartalmakat – valószínűleg nem tudatosan, hanem hatékonyságukra ösztönösen ráérezve – vallási jellemzőkkel látták el. Ebből adódott, hogy például a marxi utópia tanában ugyanolyan, teljes lényt átitató tettrekészséggel hihettek a követők, mint korábban a keresztény vallási tanban.
A nemzet is ezáltal ölthette a szent közösség jellemvonásait magára. Az asszimilációra és a disszimilációra rávetültek a vallási térítéshez kötődő érzületek. A nemzetállam gyarapodásának a feladata hasonló tettrekészségre szólította föl a nemzet elkötelezettjeit, mint annak idején a vallási misszió küldetése. Innentől fogva pedig a nemzetállamok között kirobbant fegyveres konfliktusok a keresztes háborúk irracionális túlhevültségével vívattak meg. Ennek első nagy tetőzése az I. világháború volt. A II. világháborúban a nácizmus és a bolsevizmus harcával már az ideológiai körítés is háborús színtér porondjára lépett.
A filozófiák nagy elbeszélései és a nemzeti érzület még csak valláspótlékok voltak, a nácizmus és a sztálinizmus-maoizmus viszont már világias, modern(ista) álvallások. (Vallástudományi szakfogalommal mondva politikai vallások.) E megkülönböztetés okát abban kereshetjük, hogy a filozófiai utópia és a nemzeti érzület, valamint a többi kevésbé jelentős valláspótlék csupán a vallás egy-egy dimenzióját volt képes pótolni: a filozófiai utópia annak tanjellegét, a nemzeti közösségi tudat egyházias jellegét, a katonai parádé kultikus jellegét stb. Semmiképp sem képes, és nem is kísérli meg egy ilyen jelenség a vallást egészében – szubsztantív és funkcionális mivoltában – helyettesíteni. A nácizmus és a sztálinizmus viszont ezzel próbálkozott figyelemre méltó sikerrel.
(Folytatjuk!)
