Andrej Platonov Csevengur című művét antiutópiaként emlegetik. Valóban az utópia bírálatának szánta írója ezt a maga nemében páratlan művet? A kérdésre nem adható egyértelmű válasz. A regényt ugyanaz az ellentmondásosság hatja át, ami szerzője viszonyulását jellemezte a nagy társadalmi kísérlet, a kommunizmus megteremtésének a célkitűzése iránt. Ebben a furcsa érzelmi elegyben az eszme iránti korlátlan lelkesedés elválaszthatatlanul összekapcsolódott a megvalósítás tapasztalatai nyomán leülepedett csalódottsággal. Lelkes kiábrándultság és a megtört belefáradás céltudatos tettrekészsége uralta Platonov viszonyulását, s ezt a bolsevik korszakra és törekvésekre jellemző önellentmondásosságot zseniális kifejezőkészséggel örökítette meg halhatatlan regényében.
A szerző nem élhette meg műve kiadását Az 1929-re elkészült regény Nyugaton 1972-ben, hazájában pedig csak a szocializmus végnapjaiban, 1988-ben jelenhetett meg. A kiadó elutasító válasza után az elkeseredett író Gorkijhoz fordult segítségért. „Engem egészen más érzések töltöttek el, amikor írtam, most nem tudom mit tegyek…Olvassa el a kéziratot, és ha igazat ad nekem, mondja meg nekik, hogy a szerzőnek igaza van, és regényében a kommunista társadalom kezdeteit igyekszik ábrázolni.” – írta a szovjet írófejedelemnek. A mű tökéletesen alátámasztja Platonov félreérthetetlen kijelentését, szerzője a kommunista társadalom kezdeteinek a leírásárát célozta meg, s nem ellenséges szándékkal, a kifejezés kétértelműsége mögé búvó, rejtőzködő ellenforradalmárként tette ezt. Csakhogy a mű megjelenését pontosan emiatt utasíthatták el a mindenható döntnökök: túlságosan is hűségesen ábrázolta a bolsevik rendszer kialakulásának az időszakát.
A forradalom atyjai a marxi filozófiát végletesen leegyszerűsítve, már-már primitívvé téve, kiragadva azt a bölcseleti kontextusból, hangzatos, boldog jövőt ígérő jelszavakba átfolyatva tárták az emberek elé. A Csevengur ezt mutatja be döbbenetes írói erővel. Az itteni tizenegy bolsevik, s nemcsak ők, hanem az egész vidék összes bolsevikja mást sem próbál tenni, minthogy megvalósítsa, realizálja a Moszkva által kiírt, jelszavakba átültetett új irányvonalat: a kommunizmust. S miközben ezen mesterkednek, föltárul a meztelen valóság: hogy nincs reális kapcsolat a népet boldogítani szándékozó eszmegyártók és a „boldoggá tett” nép között. Az eszme reménytelenül elszakadt a gyakorlattól, a moszkvai pártapparátus a néptől. Hiába próbálja a vidék kétségbeesett igyekezettel Moszkva és a bolsevik vezér (Lenin) ukázaiként értelmezett jelszavakat megvalósítani. A kísérletek lemeztelenítik a pompázatos, vonzó külsőbe öltöztetett jelszavakat, s föltárul a mögöttük lévő filozófiai mondanivaló üressége és ráutaltsága a vallási tartalmakra.
Ha antiutópiának látták volna a Csevengurt azok, akik elzárkóztak a megjelentetésétől, akkor azt olvasták volna ki a műből, hogy a kommunizmus megteremtésének kudarcra ítélt, téves, utópikus módszereit ábrázolja. Ezzel az értelmezéssel, szocialista antiutópiaként olvasva a regényt nem lett volna okuk akadályt állítani a közlés elé, talán még a sztálini irodalompolitika keretein belül is beilleszthető lett volna a mű a szovjet kánonba.
Mást olvastak ki a regényből. Egy az abszurditásig fölnagyított és egy a groteszkig elvitt realista ábrázolást láthattak benne, ami lerombolja a múltról, a dicsőséges forradalomról alkotott idealizált képet, és ami a szocializmus mindenkori jelenkoráról is kemény ítéletet mond. Írója elköveti a legnagyobb ideológiai eretnekséget, megkérdőjelezi a kommunista „üdvtant”, a Pártot pedig néptől elidegenedett erőszakszervezetnek ábrázolja. Épp olyannak, amilyennek a bolsevikok szerették bemutatni a mélységesen elítélt cári hatalomgyakorló apparátust és a burzsoá rendszer állami szerveit.
A szocializmus eszmeiségétől eltávolodott, új alapállásból kiindulva a jelszavakba folyatott marxista ideológia ürességének a bemutatása és a párt erőszakkal telt, emberidegen működésének az ábrázolása a mű nagy erényei közé tartozik. Arra vetnek fényt, hogy mennyire utópikus volt ez a szocializmusnak nevezett hatalmas össztársadalmi projektum, és hogy mennyire erőszakra épülő és intoleránsan totalitárius a rendszer, amely az utópikus célú tervezetet működtette. Minden eszme utópikus és minden törekvés erőszakba fullad, ami a jogegyenlőségen túli összemberi egyenlőség és a jogigazságon túli összemberi igazságosság megvalósítását tűzi ki célul. Ebből az alapállásból értelmezve a Csevengur a rivális berendezkedés, a tőkés rendszer apológiájaként hat.
A Csevengur szerzői alapállása egyikkel sem azonosítható: nem szocialista, de nem is kommunizmusellenes antiutópia. Platonov a mű megírásakor túljutott már az új rendszer iránti korlátlan lelkesedésen, kritikusan szemlélte a bolsevik törekvéseket, mégsem vált a szocializmus ellenzőjévé. A szerző elbeszélői hangja (de nem a személye is!) azonosul főszereplőinek a hangjával, ezek a főszereplők pedig a maguk módján mind a kommunizmus megteremtésén munkálkodnak elvhű bolsevikokként. Nemhogy ellenszenvet nem érzékelhetünk az ostobaságot tükröző és véres következményekhez vezető törekvésekkel szemben, hanem sokkal inkább érzelmi azonosulás, mélységes szimpátia érzékelhető a cselekvők (de nem a személyüket körvonalazó cselekedeteik és jellembeli hiányosságaik!) iránt. A bűntetteknek minősülő tettekkel és a jellembeli hiányossággal nem érez rokonszenvet a szerző, ám erkölcsi ítéletet sem mond fölöttük. Semmilyen formában nem mond ítéletet fölöttük, pusztán csak ábrázolja azokat. Ebből a szempontból sem tekinthető antiutópiának mű, hiszen az utópia-ellenesség eleve ítéletalkotási pozíció: elutasító magatartás.
A kiábrándultság bágyadt és szomorú antiutópiája a mű? Szerzője csalódottságában már csak legyint mindenre? A szertefoszlott álmok nyomasztó súlya alatt többé nincs ereje az ítéletalkotásra? Ez a föltételezés már sokkal közelebb áll a mű szövegformáló alapélményéhez, s Platonov személyes élettapasztalatával is összecseng, aki fiatalként lelkes forradalmár volt, de idővel kijózanodott és megtört emberré vált. A letargiát, a valóság elviselhetetlenségének a tudatát a jól ismert emberi módszerrel, a humorral hozza élhető egyensúlyba Platonov a műben, melyben „a komikum egyenlíti ki a világrend aránytalanságát, s teremt új, megélhető világot.”1 Ha antiutópiának tekintjük a Csevengurt, akkor ebben az értelemben vélekedhetünk így róla.
Az utópia és a vallás
Az orosz utópiáról, az orosz eszme ambivalens megítéléséről állítja M. Nagy Miklós Vlagyimir Sarov egyik műve kapcsán.”… minden utópikus eszme megvalósítása kegyetlen diktatúrához vezet…”2 Ez a nyugati szemléletmód szinte általánosnak mondható végkövetkeztetése. Oroszország viszont, miként a híres Tyutcsev négysoros üzeni,3 nem érthető meg pusztán a nyugati racionális alapelvekből kiindulva. Ebből adódik, hogy «utópia, „orosz eszme”, az isteni igazság keresése stb. nélkül az élet semmit sem ér» 4. Bagi Ibolya ezzel kapcsolatban a következőket írja:
„Az utópikus gondolat orosz változatai és az orosz utópikus irodalom azonban lényegesen különböznek a nyugat-európaitól. Ez mindenekelőtt a kulturális tradíciók „másságával”, Oroszország történelmi útjának „különösségével”, az orosz értelmiség messianisztikus szerepvállalásával, nemzedékről nemzedékre átörökített küldetéstudatával magyarázható.
Az orosz utópia a gonoszság és bűn nélküli világ látomása, azé az összemberi boldogságé, melyben az igazságosság elve feltétlenül érvényesül.”5
Összegezve a két gondolatot: az orosz ember nem élhet a boldog és az igazságos világ eljövetelének a reménye nélkül, s ez a remény, amikor utópiaként jelentkezik, elválaszthatatlanul összefonódik a vallásos gondolkodással, a messianizmus, a bűn nélküli világ, a végső igazságosság és az örök boldogság tartalmaival. Minden világvallásban jelen vannak ezek a tartalmak. A kereszténységben különleges fontossággal bírnak, a hit centrumaként funkcionálnak: köréjük szerveződik az egész vallási élet.
Utópia akkor születik a vallási tartalmakból kiindulva, ha azok a szekularizálódó társadalomhoz hasonulva „fölszívódnak” a világi törekvésekben. Ezt a „fölszívódási” műveletet két alapvető ismertetőjegy kíséri. Az egyik, hogy a vallási tartalmak alakváltozáson, méghozzá mimikriszerű metamorfózison mennek át: világias arculatot öltenek. A felszínes vagy a vallási szövegek világában járatlan gondolkodás számára láthatatlanná válnak. A másik ismertetőjegy, hogy miközben ravaszul hozzáidomultak a világias nyelvezethez és gondolkodásmódhoz, eközben továbbra is a gondolkodás és a törekvés központi szervezőelvei maradnak. Ezúton mentik át a hatalmukat: a mimikrinek köszönhetően nyelvi téren megőrzik a vallási világrendben élvezett kivételezett pozíciójukat a szekularizált világrendben is.
Az alakváltozás az egyes emberek átstrukturálódó gondolkodásán belül megy végbe: néha tudatosan, ám legtöbbször tudattalanul. Ennek oka abban kereshető, amit M. Nagy Miklós az orosz lélekkel kapcsolatban kifejtett: az ember csak nagyon nehezen képes elfogadni, hogy az élet nem a végső igazság, a bűntelen lét és a tökéletes boldogság felé tart. Mi értelme volna ezek nélkül az életnek? S mivel képtelen elfogadni a létezés értelmetlenségének, abszurditásának – a szekularizálódásból, s a vele együtt járó metafizikatagadásból szükségképpen következő – filozófiai állítását, ezért ezeket az eszményeket továbbra is meghagyja átstrukturálódó gondolkodása központi szervezőelveinek. Elvilágiasított formában természetesen.
Ne essünk abba a hibába, hogy ebben a sajátosságban az orosz (nép)lélek megkülönböztető tulajdonságát lássuk, mintha az orosz az emberiség egy külön alfaja volna. Sajátos történelmi szituáció termékéről van szó. Egy évszázaddal előtte a francia forradalom is nagyon hasonló vonásokat termelt ki. A két forradalom közti megegyezések:
(1) Az igazságos és boldog társadalom létrehozásának vágyálma. (2) Az internacionalizmus, a világegység ábrándja. (3) A világszabadság eszméje, amely forradalmi ideológiája elterjesztésének a szándékát takarta. Az alapelv: ha szép szóval nem megy, akkor erőszakkal. (4) A fanatikus egyház- és vallásellenesség. (5) A vallást helyettesíteni hivatott világias kultusz. Itt észkultusz, ott személyi kultusz.(6) Az uralkodó kivégzése. Az uralkodó osztály likvidálásának vagy beolvasztásának a kísérlete abból a célból, hogy a társadalom a testvériség nevében egységesíthető, homogenizálható legyen. (7) A másként gondolkodók elleni terror.
Ezek a közös jegyek a vallási tartalmak elvilágiasítására vezethetők vissza. A bolsevik forradalom kapcsán még fölvethetnénk, hogy az erre való hajlam a hatalmas, kontinensnyi ország közöttes (eurázsiai) geopolitikai helyzetéből adódik, a francia forradalom esetében viszont semmiképp sem. A térség, amelyen a mai Franciaország fekszik, Európa kialakulásától fogva Nyugat mintaadó területének, annak a bölcsőjének számított. Nélküle Nyugat el sem volna gondolható.
A sajátos történelmi pillanat a magyarázata az utópikus törekvéseknek, a vallási tartalmak elvilágiasításának. A történészek által jól ismert nyugati irányból keleti irányba haladó fáziskésés miatt Oroszországban több mint száz évvel később állt elő ugyanaz a történelmi helyzet. Ennek a történelmi szituációnak a lényegi vonása, hogy a vallási világrend befolyásoló ereje még mindig nagyon jelentős, de annyira már nem, hogy ellen tudna állni a szekularizált világrend uralomra kerülésének – ami a gazdasági és az eszmei változások miatt elkerülhetetlen –, azonban ahhoz még elég ereje van, hogy „fölszívódva” a világiban átmentse az emberi törekvéseket és gondolkodást irányító hatalmát. A társadalmat nyíltan uraló egyházi-állami hatalmáról természetesen le kell mondania. Az elvilágiasodott formában megőrződött vallási tartalmakra épül az utópikus gondolkodás. Nélküle és a homo religiosus nélkül meg sem születhetett volna.
Kétoldalú valóságábrázolás
A kiábrándultság humorral egyensúlyba hozott látképe nem antiutópia, hanem kétoldalú valóságábrázolás: egyrészt a szerző lelki élményének – földolgozott csalódásának – a bemutatása a tanúskodó emlékek tükrében, másrészt a forradalom és a kialakulófélben lévő bolsevik rendszer igazi arcának az ábrázolása saját lelki élményének – földolgozott csalódásának – a tükrében. (Az utóbbira hivatkozott, amikor Gorkij támogatását kérte, mondván, hogy a szerző „regényében a kommunista társadalom kezdeteit igyekszik ábrázolni.”) A műben világosan fölismerhető a tudatos törekvés, hogy a „dicsőséges” forradalmat meztelen valóságában ábrázolja. Ebből a tudatos írói szándékból két konzekvencia adódik: egy realista és egy antiutópikus. A realista bemutatja, hogy a forradalom inkább szörnyűséges volt, mint dicsőséges; a hőskorszak, a bolsevik rendszer megszilárdulásának a korszaka pedig tragikus és szégyenteljes, nem pedig szépséges és hősies. Az antiutópikus konzekvencia arra világít rá, hogy a bolsevik eszmeiség igazi vezérelvei a kereszténység elvilágiasított vallási tartalmai voltak: a szekulárisban „fölszívódott” szakrális elem, amely utópikus törekvésként és gondolkodásként nyert formát. A vallás totalizáló vonásából eredeztette rendkívüli mozgósító erejét, ami mint a forradalmárok fanatikus hite vált megtapasztalhatóvá.
A Csevengur antiutópikussága lemeztelenítés: Platonov az utópikus szerkezetet tárja föl, megvilágítja, hogy nincs többről szó, mint a keresztény tartalmak elvilágiasításáról, olyan szerepkörbe való áthelyezéséről, ahol azok idegenül hatnak. Kivetülve, rendeltetésüktől elidegenítve nagyon veszélyesekké válhatnak az eltérített vallási tartalmak: megvalósítási kísérletük tragédiához vezethet. A hiteles vallásos törekvés célja az ember belső átalakítása, a bensőleg megváltozott valláskövetők egyéni és erőszakmentes ráhatásán keresztül utólag és fokozatosan az egész társadalom arculatot válthat. A vallási tartalmakat elvilágiasító kommunista utópia fordított úton járt. A társadalmi berendezkedés erőszakos átalakításától remélte, hogy az emberek bensőleg is megváltoznak majd: hogy megszületik az új, „kommunista” ember. Ehelyett csak a rendszer neve és arculata változott meg, az ember ugyanaz az osztályérdekeit védelmező, önző lény maradt, aki előtte is volt a sokat kárhoztatott osztálytársadalmakban.
1N. Horváth Béla: Csevengur. In Huszonöt fontos orosz regény. Maecenas-Lord, 1996. 223.
2 M. Nagy Miklós: Egy különös filozófus különös feltámadása. In Tiszatáj, 1998, szeptember. 63.
3 Oroszországot, ész nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell.
4 M. Nagy Miklós: i.m. 69.
5 Bagi Ibolya: Búcsú Kityezstől. In Tiszatáj, 1998. szeptember. 5.
