A nácizmusban a Vezér, a Führer, a németség nemzeti Messiásaként tűnik fel, s ebben a formában a rávetülő kivetítés egyszerre foglalja magába a zsidó és a keresztény Messiás-eszményt. A középkori Német-római Birodalom hatalmának helyreállítójaként a zsidó Messiás Király szerepében tündökölt; úgy pedig, mint aki végtelen szeretettel szereti népét, a nemzeti Krisztus szerepét öltötte fel.
A nácizmus a nemzeti, faji azonosság nevében egyesítette s tette egységessé a népet. A valláspótlékként működő, szociáldarwinista ihletettségű fajelméletet használta fel a modern(ista) álvallás „tanrendszeréül”. Ez azonban korántsem számított egy olyan jól kifejtett, egységes filozófiai rendszernek, mint amilyen a marxizmus volt a bolsevizmus szolgálatában. Ebből a hiányosságból kifolyólag a Führer szavait mint (náci) kinyilatkoztatást kezelték. A társadalomnak a nemzeti hovatartozás szerinti egységesülése a totalitárius rendszert szükségképpen az idegen nemzetek ellen fordította: azokat vagy ellenségnek tekintette (zsidók, cigányok), vagy a németek szolganépeinek (lengyelek, oroszok stb.). Az előbbiekre eltávolítás vagy megsemmisítés, az utóbbiakra, értelmiségi rétegük kiirtása után, az elbutított nép rabszolgasága várt volna. A totalitarizmus azonban a fajelmélet nevében a nemzeten belül is érvényesítette hatalmát: abban is kijelölte az eltávolítandó réteget és a szolgaelemet. A megsemmisítendők, koncentrációs táborokba küldendők a kommunista elemek, a bűnözők, homoszexuálisok, gyengeelméjűek stb. voltak, mindazok tehát, akik rontották a „faji színvonalat”, vagy politikailag veszélyeztették a náci állam fennmaradását. A német népen belül az uralkodó nemzetrészt a „nemzet elit rétege” alkotta, azok, akik a nemzetiszocialista pártban tömörültek, különösképpen annak elit egységében, az SS-ben. A nemzet fennmaradó része arra volt hivatott, hogy kiszolgálja ezt az élgárdát (persze messze nem azon a leszegényített szinten, mint az erre a célra kijelölt szolganépek). A totalitarizmust megteremtő és fenntartó elitréteg a nácizmusban az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkapárt) volt. Azon belül kimagasló pozíciót élveztek az SA-rohamosztagok, később az SS. A társadalmi egységesülés programja megfelelt az indoeurópai népek Dumézil által leírt háromfunkciós társadalmi felosztásának: a Munka Frontja a termelői, a Wehrmacht a katonai, a Nemzetiszocialista Párt pedig az irányítói szervezet volt. Az utóbbi mint ideológiai szerv a modern(ista) álvallás „papi” szerepkörét is betöltötte. A nemzet volt a nácizmus egyházi közössége, a náci párt pedig az egyházi rendje.
A szent háború
A fajelmélet elferdült logikája alapján – egyéni szeretet a faj iránt, s a faj önzése az élettérért folyó küzdelemben – a nácizmus központi elemévé vált a harc eszménye. Hitler még a békés időszakban intenzív haditermelésre állította át az országot. A harc szent küldetéssé vált, a keresztény szentség-eszményért folyó belső küzdelem elvilágiasított szerepét vette át. Az előbbi belső küzdelme önnemesítésre ösztönözte az embert, ez viszont a faj hő szeretetében a nemzet ellenségeivel szembeni külső harc felé hajszolta. A jóság keresztény etikáját fölváltotta a náci erkölcsrend: a győzelem kíméletlen etikája, ami nem válogatott az eszközökben. A cél érdekében ez az eltorzult erkölcs semmitől sem riadt vissza. A megszentelődött harc tanának bibliáját a nácik az ugyanilyen néven szereplő hitleri műben, a Mein Kampf-ban olvashatták. És a Vezér minden kinyilatkoztatásnak számító szavában. A szónoklatok mellett e célból jegyezték le Hitler meditatív merengéseit is, amiket asztali beszélgetések néven ismerünk. Az egységesített társadalom három csoportosulása is a szent háború szolgálatába lett állítva: a Wehrmacht vívta a háborút, a Munka Frontja a haditermelés mellett mobilizálódott. Az irányító és „papi” funkciót betöltő NSDAP mindkét szerepkörben példamutató szerepet vállalt. Aki nem szónokolt, az dolgozott vagy harcolt. Az SS lett a harcterek rettegett, elit hadosztálya. A Führer pedig, ahogyan az egy Messiás Királyhoz illik, ténylegesen is átvette a hadsereg vezetésének a pozícióját.
A Szovjetunió ellen megindított, végsőnek hirdetett küzdelemmel a keresztes háború jellemzőit öltötte magára a háborús erőfeszítéseket igazoló retorika. Hitler még a keresztes háború fő céljára, a keleti Szentföld fölszabadítására is megtalálta az indokot. Jeruzsálem helyett a tiszta germán fajnak most a szlávok által érdemtelenül birtokolt hatalmas orosz élettérért kellett küzdeniük. A valódi ok, amiért a Szovjetunió ellen megindított háború a kivetítésre kiváló lehetőséget nyújtott, abban keresendő, hogy a Führer és a nácizmus világosan fölismerte a sztálinizmusban a maga ideológiai ellenfelét, a vele rivalizáló másik modern(ista) álvallást, amit – miként valamikor a kereszténységnek az iszlámot – le kellett söpörni a föld színéről. Az elbizakodottság mellett legnagyobb valószínűséggel ezzel a „fölismeréssel” magyarázható, hogy a Führer vezette Wehrmacht hadászati szempontból teljesen indokolatlanul kétfrontos háborút nyitott a világ akkori legerősebb szárazföldi haderejének, a Szovjetuniónak a megtámadásával. Hitler paranoiás félelmei azt sugallták, hogy Sztálin hamarosan háborút indít Németország ellen, s ezért nekik addig kell lépniük, míg a másik paranoiás Vezér, Sztálin hadseregromboló ámokfutásából nem konszolidálódik az orosz hadsereg. Ennek a racionálisnak tűnő érvnek a hátterében is ott húzódott azonban a vallási fanatizmus és a gyűlölködés kétségbeesett tettekre sarkalló félelme. Az ideológiai szembenállás vallási projekcióra visszavezethető irracionalitása irányította Hitler és a Párt sokszor érthetetlen döntéseit.
Az ezeréves birodalom
A keresztes háborús cél mellett a nácizmus más kereszténységből származó kivetítéseket is fölmutatott. A keresztény mise és istentisztelet szerepét a náci tömeggyűlések és parádék vették át. Az utóbbiba a maga pompájával a kereszténység kultikus jellegét lehetett belevetíteni, az előbbibe a keresztény prédikációt. Ha a kettőt összevonták, máris adva volt a szentmise teljes projekciója a maga ige- és áldozati liturgiájával. Hasonló szerepet töltöttek be a harci teljesítmények békés imitációi, a sportrendezvények, így az 1936-os berlini olimpia is, amely a tömegek előtt a német faj elsőbbségét volt hivatott bebizonyítani. A kereszténység a szentet, a vallási erények csúcsteljesítményét megvalósító személyt szemlélte azzal a csodálattal, mint amilyennek most a német olimpiai győztest lehetett.
A nácizmus jövőképet hirdető eszmeisége szintén keresztény kivetítésnek tekinthető. Az új államalakulat meghonosodott elnevezése, a Harmadik Birodalom Joachim da Fiore elképzelését hordozta magában a három isteni személy világi uralmáról, melyek közül a harmadik, a Szentlélek uralma lesz a legfényesebb korszak. A Reich számos vezetője osztotta a khiliasztikus keresztény elképzelést is, miszerint Krisztus második eljövetelét a szentek ezeréves országlása fogja követni. Megvalósultnak tűnt a német Krisztus, a Führer eljövetele, s kezdetben úgy látszott, hogy a Harmadik Birodalom ezeréves világuralma is meg fog valósulni. Szerencsére nem így történt.
