Dürer: A négy apokaliptikus lovas (Apokalipszis-sorozat), 1497–1498, fametszet
A nácizmus több volt a valláspótléknál. Nemcsak a keresztényellenes korszak, a modernizmus ordító valláshiányát volt hivatott bepótolni, s ennek nyomán nemcsak a vallási érzések kiélésének a terepe volt. Fejlődése során ettől a kezdeti ponttól sokkal tovább jutott: maga is egyfajta istent nélkülöző, modern(ista ál)vallássá vált. Az általa kiépített totalitarizmus a Vezér vallásos imádattal körülvett személye köré épült, akibe híveik belevetítették a messiási ősképet. Tudattalan, ösztönös hiánypótló cselekedete volt ez a kereső embernek. Tudatosításával azonnal szertefoszlott volna a Führert övező mágikus vonzerő.
Leni Riefenstahl propagandafilmjeinek nyilvánvaló üzenete, hogy Hitler a nép Megváltója, az égből leszállott német Krisztus. E nélkül a nem igazán hangoztatott tulajdonítás nélkül lehetetlen volna megérteni a hitleri jelenség tömegformáló hatását. A Führer sokszor emlegetett mágikus befolyása azzal magyarázható, hogy a propagandisztikus manipuláció segítségével a tömegek a modern kor német Messiását ismerték föl benne.
Miként lehetett a keresztény Messiás-képet kivetíteni egy olyan destruktív személyiségre, mint amilyen Hitler volt? Történelmi okok vezettek el idáig. A reneszánsszal induló mélyreható gondolkodásmódbeli fordulat egyik legfontosabb ismertetőjegye a középkori, kifelé irányuló, önfeláldozó keresztény szeretetfölfogás befelé fordítása volt. Ennek az eszmei introverziónak keresztény szempontból is pozitívan értékelhető hozománya az embernek (mint személynek) és a világnak (mint az embert boldogítani hivatott léttérnek) a fölértékelődése volt. A befelé fordulás azonban az (ön)szeretet bezáródott formáinak, az önzésnek és a közösségből való kiszakadásnak keresztény szempontból már elítélendő lehetőségeit is magában hordozta. E két emberi megnyilatkozás fokozatosan meghatározó életideállá vált. A feudalizmus gyámolító, kollektivista társadalmi berendezkedésének a széthullása, majd az azt követő új rendszer, a szabad versenyes kapitalizmus farkastörvényeinek tapasztalatai az embereket egyre inkább egoizmusra és individualizmusra nevelték.
A felvilágosító és vallásellenes eszméket győzelemre segítő francia forradalommal tovább erősödött az önmagába záruló magatartásformák hatása. A XIX. század második felében jelentkező fajelmélet ennek a folyamatnak a modernitás keresztényellenes hagyományát továbbörökítő ellenreakciója volt. A faji kizárólagosság szembeszegül az individualizmussal. Ezt nem az önzetlenségre támaszkodva teszi, mint a keresztény tanítás, hanem az önzést kollektivizálva. A fajelmélet módszerében az önzés egy eleddig ismeretlen, új pozíciót foglal el: kivetődik a fajra és a nacionalizmussal összekapcsolódva a nemzetre. A faj és a nemzet az, amelynek önzőnek kell lennie, amelynek érdekeit kíméletlenül kell érvényesítenie a többi fajjal és nemzettel szemben a megmaradásért folytatott könyörtelen harcban. Az individuumot faja és nemzete iránt határtalan szeretetérzés tölti el, ami arra ösztönzi, hogy teljesen alárendelje magát azoknak. Ez a nézőpont világosan kiolvasható Hitler írásos vagy szóbeli megnyilatkozásaiból.
A fajelmélet logikája
A fajelmélet tana a modernizmus önellentmondásának, az önzés és a szeretet együttélése kényszerének egyfajta föloldási kísérlete. Mint ilyen tipikusan a kor szülöttje, előzményeit nem kereshetjük az előbbi korszakokban: sem a középkori, sem az ókori antijudaizmusban. A fajelméletben való hitben a személyiségnek egyedi oldala szeretettől áthatott marad továbbra is, ami viszont szükségszerűen önzővé válik benne, az – a megmaradás kényszerűsége miatt – a faj és az ehhez kötődő én. Mivel a személyiség egyedi oldala elkülönül a fajjal azonosuló közösségiségétől, ezért egyénileg mindvégig szeretettől áthatott, az önzéstől teljesen mentes maradhat maga előtt. Az önző tetteket sohasem a maga, mindig a faj nevében követi el. Személyiségének egyéni és közösségi-faji oldala, mint minden emberben, természetesen benne is egységes egészben kapcsolódik össze, de mivel az én e két oldala egymással szöges ellentétben álló értékrendet követ – az egyik alapelve a szeretet, a másiké az önzés –, ezért a személyi integrálódásból egy logikai-erkölcsi torzszülemény alakul ki. Egyéni önzésnek a fajelmélet e torz kapcsolódási logikája alapján csakis a faj érdekeinek való alá nem rendelődés, vagyis a faj nem szeretete számíthat. Közösségi-faji szeretetnek pedig kizárólag az egyéni és a faji-nemzeti önzés. A kiforgatott, mégis következetesnek tűnő gondolkodásmódban a faj kikiáltott ellenségének, a zsidónak a gyámolítása mérhetetlen önzésnek számít, gyűlölete viszont a legtisztább szeretetnek. Eszerint a beállítódás szerint az is természetesnek számított, hogy a koncentrációs táborból hazatérő kegyetlen katonatiszt otthon szerető családapának bizonyul.
Egymásra talált a nép és a Vezér
A fajelmélet feje tetejére állított érvrendszere szerint az a népvezér lehet „az égből alászállott nemzeti Krisztus”, aki szenvedélyesen, önmagáról lemondva, egész lényével szereti népét és faját. A propaganda róla és Hitler is magáról pontosan ezt állította. Természetesen a modernizmus neveltje nem a csodatévő, betegeket gyógyító Krisztust kereste a fölismerni vélt német Messiásban. A két lábbal a földön járó, modern, tudomány által kioktatott ember már nem hisz a csodákban. Nemzeti Messiásában a népéért, annak érdekeiért mindent megtevő, kivételes képességű, sziklaszilárd akaratú, a faji, nemzeti önzést kielégíteni képes Vezért szeretné látni. A propaganda hathatós közreműködésével ezt is láthatta.
