A versailles-i politikai döntéssel létrehozott, a világháború után föderális alapon újjászervezett Jugoszláviának volt legalább egy nemzedéke, e sorok írója is közéjük tartozik, amelyet abban a hitben neveltek tanáraik, az országos média, netalán szüleik is, hogy a múlt szomorú eseményei ellenére mégis lehetséges a különböző kultúrkörökhöz tartozó és eltérő nyelvű nemzetek közötti békés egymás mellett élés. A propagandisztikus nyelvezet testvériség-egységnek nevezte ezt a nagy álmot, ezzel is jelezve, hogy a közös sorsot nem passzív, fogcsikorgatva eltűrő szomszédságnak képzelte el, hanem folyamatos egymás felé közeledésnek, együtt-cselekvésnek.
Az ideálban azonnal fölfedezhetjük a problematikus pontot: a testvériségre vagy egységre helyeződjék a hangsúly? A kis nemzetek egyesülése legyen az általuk létrehozott nagy jugoszláv nemzetben ez a összetartozás, vagy a testvéri nemzetek elvi és cselekvői egysége a közös állam keretein belül? Politikai tekintetben ugyanez a kérdéskör a centralista és a konföderatív fölépítésű állammodell két szélsőséges elképzelése között osztotta meg az embereket. A másik nagy probléma a jól hangzó fogalommal, hogy az nem több egy szándék kifejezésénél; amire utal, a nemzet csupán egy elvonatkoztatott fogalom. A gyakorlatban nem léteznek külön szubjektumként elkülöníthető nemzeti entitások, amelyek ebből kifolyólag testvériségben és egységben élhetnének egymással, a valóságban csak különálló emberek, egyének egzisztálnak, akik a kulturális közelség, a nyelv, a közös eredet mítosza, a történelmi fejlődés során kiépült mi-tudatnak köszönhetően egy adott nemzet tagjának tekintik magukat. A testvériség-egység proklamált, jóindulatú szándéka a gyakorlatban csakis a személyközi kapcsolatok útján lett volna megvalósítható. Ez viszont minden oldalról konfliktusgócokat hozott létre.
A katonaságnál, a lakótelepeken, a munkahelyeken, a kolonizáció eredményeképpen a falvak között, mindenütt ahol idegen kultúrelemek tartós érintkezésbe kerültek egymással, létrejöttek a kezelendő konfliktusgócok. Az eltérő kultúrhagyományból fakadó ellentétek a huzamosabb ideig fennálló, kényszerű szomszédság és egymásrautaltság nyomán tudatosultak. Ezek azután a két nagy európai civilizáció, a nyugati és a keleti (orthodox) évszázados toposzaiban fogalmazódtak meg a sajátjaikkal folytatott, civilizációs mi-tudatot erősítendő beszélgetésekben. A toposzokból világosan fölismerhető a két európai civilizáció vezérelveinek, a nyugati individuális beállítódásnak és a keleti kollektivista attitűdnek a szembesítő konfliktusa.
A huzamosabb ideig fennálló szomszédság, egymásrautaltság törvényszerűen napvilágra hozta az ellentéteket, ennek ellenére vitán felüli, hogy az eltérő kultúrhagyományú emberek közt a valódi közeledés esélyét egyedül ez a személyközi kapcsolatokkal járó egymás mellett élés hordozta. Jugoszlávia fennállása, állami léte garantálta, tetszett ez lakosainak vagy nem, hogy ezek a tartós kapcsolatok kialakuljanak. Két dologra lett volna csupán szükség, hogy a kultúrák egymásra találásának az eszménye valósággá váljon. Az egyik az elegendő hosszúságú idő. A másik az emberi tényező, a szándék és a nyitottság jelenléte.
A partizánokkal hatalomra jutott kommunista vezetés azonban egy harmadik, fölérendelt eszmével, a kommunista internacionalizmus, a nemzetfölöttiség ideáljával próbálta orvosolni a nemzeti ellentétek okozta fájó sebeket. Ez egy ideig működött is, mert a feledés irányba terelte a múltat, s érthető, hogy a véres háború borzalmas tapasztalatai nyomán természetes önvédelmi mechanizmusként támadt föl az emberekben az emlékek elhessegetésének az igénye. Ez a rövid távon hatékony taktika azonban hosszú távon katasztrofális tévedésnek bizonyult. Az internacionalizmusba való belemenekülés ugyanis nem törölte el, pusztán időlegesen száműzte a közbeszédből az emlékeket, miközben a meglévő kultúrtradíciók helyébe sem léphetett mint egy mindent átfogó kulturális beállítódás, hiszen csak egy eszményt, s nem egy valós szellemi tartalmat jelenített meg. Így a kultúrhagyományok eltérései továbbra is konfliktusokat termeltek, s mivel a nagy írók művei kivételével a feledésbe, az elfojtásba menekülve elmaradt a szembenézés a háború szörnyűségeivel, ezért az eltemetett emlékek fekélyes sebként bukkantak fel a későbbiekben. Nem mondható azonban, hogy a titói kommunista vezetés semmit sem tett ennek a megelőzése érdekében. Az 1943-as AVNOJ-i döntésektől kezdődőden az 1974-es alkotmányig bezárólag politikai döntések születtek a nemzetek közötti viszonyok rendezésére, ez azonban a központosítást ellenző és a központosítást erősíteni szándékozó kísérletek közötti kötéltáncban csöppet sem volt könnyű feladat. A szerb elégedetlenség legfőbb oka a 80-as években épp a föderációs jogokat kiszélesítő 1974-es alkotmány volt.
Alulról jövő kezdeményezésekről nem igazán beszélhetünk, hiszen a civil szféra a szocializmus rendszerében csak szárnyaszegetten létezhetett. A nyolcvanas években pedig, amikor lassan erősödni kezdett és egyre nagyobb szólásszabadságra tett szert, a recsegve-ropogva összeomló ideológiai háttértől fokozatosan megszabadulva – többek közt az internacionalizmus valóságalap nélküli eszményétől – maga is a nacionalizmus csapdájába esett. Nem csupán Szerbiában, hanem országszerte. Óriási hibája volt ez az intelligenciának, a nemzeti egyházaknak és a médiának. A felelősség rájuk is hatalmas súllyal nehezedik, nemcsak a politikai cselekvőkre.
A mi-tudat többi összetevője is hasonló problémákat okozott a testvériség-egység megvalósításában, mint a kulturális eltérés. Jugoszlávia többnyelvű ország volt. Délszláv nyelv nem létezett. A štokavski dialektust azonban a szerbek, a muzulmánok és a horvátok egyaránt irodalmi nyelvként használták, országos méretekben ezért ez a legtöbb ember által értett dialektus vált a nemzetek közötti kommunikáció elfogadott nyelvévé. 1954-ben Újvidéken a szerb, horvát és montenegrói nyelvészek kinyilvánították, hogy a szerbhorvát vagy a horvátszerb nyelv egységes irodalmi nyelv két írásmóddal, a latinnal és a cirillel. A testvériség-egység elvével nehezen volt összeegyeztethető, hogy egy elvi döntéssel egységesnek kikiáltott nyelv domináns szerepkörhöz jusson, ezzel a többi délszláv nyelv, a szlovén, a macedón, a bolgár és a nem délszláv nyelvek, az albán, a török, a magyar, az olasz, a román, a szlovák, a ruszin, a roma, a milliók által beszéltek is a másodrendű nyelvek kategóriájába kerültek. Arról nem is szólva, hogy a különálló irodalomtörténettel rendelkező horvát és szerb egységes irodalmi nyelvvé való önkényes kikiáltása igencsak problematikus lépés volt, s a „haszonélvezők”, a horvátok és a szerbek érdekeit is sértette. Az volt a legvisszásabb ebben a döntésben, hogy a régi, XIX. századi nacionalista törekvéseket idézte föl. Vuk Karadžić, a szerbek nagy irodalomszervező egyénisége úgy vélte, hogy mindenki szerbnek tekinthető, aki a štokavski dialektust beszéli, függetlenül attól, hogy muzulmán, pravoszláv vagy katolikus vallású. A horvátok is hasonló elképzelésekkel léptek fel, azzal a különbséggel, hogy ők horvátnak tekintették ugyanezeket a népeket. A XIX. században, amikor még csak formálódóban volt a balkáni térségben a nemzeti önmeghatározás, ezek a későbbiekben kivitelezhetetlennek bizonyult elképzelések sok tekintetben magától értetődőnek tűntek. A gondolatban nem a nagyszerb vagy a nagyhorvát nacionalizmus megtestesülését kell látnunk, hanem egyrészt a korabeli német nemzeti törekvések eszmei lecsapódását, amely a nyelvi és a kulturális rokonságból kiindulva próbálta megteremteni az egységes német nemzetet, másrészt a fölvilágosodás szellemének hagyományos antiklerikalizmusát, amely nem volt hajlandó figyelembe venni az egyházhatárok szerinti megoszlást. A XX. században ilyen gondolatokat dédelgetni egyértelműen nagyszerb vagy nagyhorvát ideológiának számított, akkor is, ha az integrációval való nemzetnövekedés vágyálma mindkét oldalról már csak a muzulmánok integrálását tűzte ki célul, az ellentétek kikristályosodása után ugyanis sem a szerbek, sem a horvátok nem hittek többé a másik fél magukhoz kapcsolásának a lehetőségében. Ezt a tudatosult ellentétet figyelembe véve, a szerbhorvát irodalmi nyelv létrehozásának a deklarációja a testvériség-egység jegyében született döntés volt. Elvileg a két irodalom múltját testvéri közelségbe hozta, jelenét pedig egységbe forrasztotta össze, ám pontosan ebben az unitarista irányultságában volt a probléma. Aki komolyan végiggondolta, az kétféleképpen értelmezhette ezt az egyesülést, s mindkettő elfogadhatatlan következtetésekhez vezetett. A szerbhorvát irodalmi nyelvvel egy új, jugoszláv irodalom alakult ki, ezzel viszont egy szakadék teremtődött a múlt és a jelen között: a szerbhorvát irodalomnak nem lehetett múltja, legföljebb csak közelmúltja, a horvát és a szerb irodalom pedig megszűnt létezni. Fölmerülhetett egy másik értelmezési lehetőség is, s valószínűleg a politikai ízű deklarációt megfogalmazó nyelvészek is erre gondolhattak: eszerint a szerbhorvát irodalom létrejöttét úgy kell felfogni, mint két egyenlő nagyságú folyónak egy nagy folyammá való egybeömlését. Elvileg ez elképzelhető, csakhogy a nyilatkozat meghozatalának a pillanatában minden történelmi alapot nélkülözött, nem volt több egy politikailag támogatott elvi szándéknál. Ezt jól mutatja, hogy a szerbhorvát irodalmi nyelv hirdetett léte ellenére horvát és szerb írókról beszéltek, ami egy átgondolatlan önellentmondás volt, hiszen miért írna egy horvát vagy szerb író szerbhorvátul, ha pedig szerbhorvátul ír, akkor miért nem szerbhorvát író?
Ezeket a fogalomban rejlő ellentmondásokat figyelmen kívül hagyva az is tény, hogy a szerbhorvát irodalmi nyelv létrehozásának a kinyilvánításával a többi délszláv nyelvet országos viszonylatban a másodrendű nyelv státusába taszították. A szlovénnak vagy a macedónnak, ha zavartalanul akart kommunikálni, akkor meg kellett tanulnia szerbhorvátul, fordítva ez nem érvényesült, az országon belül a szerb, a horvát, a montenegrói és a muzulmán többé-kevésbé bárhol elboldogulhatott az anyanyelvével. (Főként az idősebbek körében, annak minden hátrányával együtt, a nemzeti kisebbség státusába sorolt másnyelvűek között az egynyelvűség nem számított ritkaságnak.) Ezzel nyelvi téren máris sérült a testvériség-egység elve. A vezetés érzékelte a problémát, és politikai döntésekkel meg is próbálta orvosolni. A szerbhorvát nyelv megszilárdult dominanciája után országos viszonylatban már semmit sem tehettek, egyedül regionális szinten lehetett némiképp kárpótolni az elemi nyelvi jogaikban hátrányt szenvedőket. A szlovén köztársaságban a szlovén, a macedónban a macedón nyelv került a domináns nyelv státusába. Ez azonban csak látszólag, az egész szintjén szolgálta a testvériség-egység szellemét, hiszen így csupán megismételték kicsiben, regionális szinten azt a hibát, amit országos szinten egyszer már elkövettek: egy nyelvet kivételes helyzetbe hoztak a többi rovására. Az autonóm tartomány státusát élvező Vajdaságban még ez sem volt kivitelezhető, az alkotmány elvi jellegű megfogalmazásai garantálták ugyan a kisebbségi nyelvhasználat egyenjogúságát, a gyakorlatban azonban ettől még nem biztos, hogy sikerrel járt az ember, ha bemenve egy boltba magyarul próbált kenyeret kérni. Nem valamiféle nyelvi sovinizmus miatt, hanem egyszerűen azért, mert nem értették meg. A szubszidiaritás elvét a legszűkebb regionális egységekre alkalmazva, a környezetnyelv iskolákba való bevezetésének oktatáspolitikai döntésével ezen is megpróbáltak változtatni, de kevés sikerrel. A környezeti nyelv elsajátításának hatékonysága fölöttébb egyoldalú folyamat folyt, érthető módon, egy szerb vagy montenegrói, miért vette volna magának azt az időigényes fáradságot, amit egy idegen nyelv elsajátítása követel meg az embertől, ha annak ismerete nélkül is kiválóan elboldogulhatott. Ellenkező esetben egy magyar, ha érvényesülni akart, az egynyelvűség kényelmét már nem engedhette meg magának.
Kiderült, hogy egy harmadik, fölérendelődő, internacionalista elköteleződés – mivel nem rendelkezik valós szellemi tartalommal, csupán egy elvi állásfoglalás – képtelen föloldani az eltérő szocializációkból adódó feszültségeket. Nyelvi téren viszont úgy látszik, hogy a nyelvhasználat elemi jogát igazságosan, azon a módon, hogy senki se szenvedjen hátrányt, csakis egyetlen módon lehet biztosítani a soknyelvű környezetben: egy harmadik, közvetítő nyelv bevezetésével, ami természetesen egyik érintett közösség nyelve sem lehet. A kultúrhagyományok összeegyeztetésénél is fönnáll a harmadik közvetítő elem bevezetésének a szükségessége, ez azonban semmiképp sem egy valódi tartalmat nélkülöző, semleges internacionalizmus, hanem a kulturális viselkedés minimumának a normatívája, amelyet az érintett entitásoknak közösen kell meghatározniuk. Ha az emberek közötti személyközi kapcsolatok zavartalanul működnek, akkor csak idő kérdése, hogy ez a kulturális minimum mikor válik a soknemzetiségű közeg uralkodó szabályrendszerévé. Nincs szükség ehhez felülről meghatározott, törvényben lefektetett és hatóságilag támogatott intézkedésekre.
A szocializmus kommunista ideológiának a hitelvesztésével párhuzamban nemcsak a szabadságjogok kiterjesztése iránti igény és a nyugati életszínvonal elérésének a vágya erősödött föl az illető országok lakosaiban, hanem a nacionalizmus is. Ez nem kizárólagosan jugoszláv jelenség volt. Az általánosnak mondható történés kiváltóokai a szocialista rendszer természetében rejlettek. Ezen okok legfontosabbika, hogy a kommunizmus osztályszempontú ideológiai építményének az internacionalizmus, a nemzetfölöttiség képlékeny eszménye volt a váza. A nacionalizmus ebből kifolyólag, legalábbis a politikai közbeszéd szintjén, a kommunista álom egyik legádázabb ellenségének számított. Innen két irányban vezetett az út a nacionalizmus föléledése felé. Az ellenpontozással a nemzeti kizárólagosság, mint eszmény, a kommunizmus ellenideológiája színében tündökölhetett. A rendszerváltásokat követő első választásokon kétségbevonhatatlanul fény derült rá, hogy a szocialista rendszer „földalatti” ellenzékének nagy hányada nacionalistákból állt, és hogy a nemzeti sovinizmus bódító érzésétől csak kevés rendszerváltó párt tudta elszigetelni magát. A másik utat a szellemi valóságalap nélküli internacionalizmus ürességének a fölismerése nyitotta meg, amely a multikulturalizmus vagy radikális nacionalizmus felé vezényelhette a rajta járót. Az előbbiekkel egyenértékű fontossággal bírt a kommunista ideológiának a jövő felé forduló utópizmusa. A kommunizmus osztály nélküli, boldog társadalmának a vágyálma politikai utópia volt, ami ebből kifolyólag a jövő felé fordította a tekintetet, a múltat pedig csőlátással, az osztályharc szemszögéből értelmezte, mint a jó és a rossz történelmi küzdelmét. Az abszolút jó ebben a mitológiai látásmóddal és modernista fejlődéseszményével elferdített történelemképben a jövő kommunizmusa volt, az aktuális jó a jelenkor kommunista pártjának a politikai rendszere, a múltbeli jók pedig az osztályküzdelemben győzedelmeskedő elnyomott osztályok. Különösen azt magasztalta föl a történészi ítélet, ha ezeket az elnyomott vagy így nevezett osztályok föllázadtak az uralkodó államrend ellen. Ezt a tettüket úgy értelmezték, mint a jövő felé mutató haladó cselekedetet. A torz nézőpont a fejlődéseszmény igézetében „egyenes úton” látta haladni a múltat a jelenkor aktuális jója, a kommunista párt proletárdiktatúrája felé. Ebből a kiindulási alapból szintén két irányból nyílt út a nacionalizmus föléledése felé, lényegi pontjai szerint az előbbi mintával teljesen megegyezően. Az ellenzéki attitűdben a múlt helyeződött a középpontba, ennek tárgya pedig nemigen lehetett más, mint a megelőző korszakok romantikusan idealizált nemzeti múltja. A másik irányból az út a kommunista jövőkép utópisztikus és álvallási mivoltának a fölismeréséből indult ki, s innen vagy a demokratikus gondolkodás irányába haladt tovább, vagy egy helyettesíteni hivatott másik utópisztikus álom és álvallás, a nemzet eljövendő boldog korszakának a nacionalista ábrándja felé.
Az elmondottak a jugoszláv szocializmusra is kivétel nélkül érvényesek voltak, itt azonban további tényezők is hozzájárultak a nacionalizmus föléledéséhez. Ezek egyike, hogy a Balkánon a nemzetté válás folyamata még a XX. században sem zárult le. A macedónok a XX. század közepén, a bosnyákok pedig csak a legutóbbi háborús időszakban váltak politikai keretekkel rendelkező modern nemzeté. A másik nacionalizmust gerjesztő tényező az ellopott múlt volt. Az átideologizált, osztályharc-szempontú történelemszemléletről már szó esett, de a kommunista propaganda nemcsak a távoli múltat, hanem a közelmúltat is ferde tükörben tárta az emberek elé. A távoli múltat, ahol csak a kövek és megsárgult papírlapok maradtak tanúnak, könnyű a magunk tetszése szerint átalakítani. (Nem véletlen, hogy a nemzetek őstörténetével kapcsolatban hangzanak el a legfantasztikusabb, nemzeti elfogultsággal átszínezett, anakronisztikus nézetek, hiszen ebből az időszakból nagyon kevés tárgyi és írásbeli emlék maradt fenn.) A közelmúlt történelmét viszont, ahol az élő emberek emlékezete a tanúság, már sokkal nehezebb hitelvesztés nélkül meghamisítani. A média a szovjet katonaságot éltette a felszabadulásnak kikiáltott ünnepnapon, miközben a hallgatóban a megerőszakolt nővér és a Szibériába elhurcolt, soha vissza nem tért testvér képe villant be. Minimum ambivalensnek volt mondható az érzés, ami eluralta a hallottak alapján a háború veszteseinek egy jelentős részét. Lényegében ugyanez volt a helyzet Jugoszláviában is. Itt a partizánokat tekintették a fölszabadítóknak. Természetesen mélyen hallgattak a partizánok által elkövetett háborús bűntényekről, az élő emlékezet tanúságát azonban nem lehetett semmissé tenni. Az elhallgatott, meghamisított, kibeszéletlen múlt, amiben talán a megbékéltetés szándéka is ott rejlett, a jövőre nézve a nemzeti konfliktus gócpontjává vált. A háború utáni elferdített történelemkép úgy mutatta be a történteket, hogy itt 1941-től 1945-ig egy ideológiai színezetű háború folyt, melyben a partizánok képviselték a haladó eszmét és a megszállók elleni fölszabadító harcot, míg a többi nemzeti haderő, a csetnikek, az usztasák, az albán szabadcsapotok stb. a haladásellenességet és a megszállókkal együttműködő, nemzetáruló hozzáállást. Ez a kép távol állt az igazságtól. A németek által 12 nap alatt elfoglalt, és részeire szabdalt Jugoszláviában kettős háború folyt: az egyik a megszálló német, olasz, magyar, bolgár csapatok ellen, a másik viszont egy ideológiai színezettel terhelt nemzetek közötti polgárháború volt. A nemzetek közötti harcban sokkal többen haltak meg, mint a megszállók kezétől. A partizánoknak két olyan előnyük volt a többi nemzeti erővel szemben, aminek köszönhetően ők válhattak a hamvába hullt államalakulat föltámasztóivá: az egyik, hogy ők voltak a térségben a győztes hadsereg, amit az angolok és az oroszok is szövetségeseikként fogadtak el; a másik, hogy a partizán haderő a többiekkel ellentétben, a háború előtti kommunista bázisra alapozva, egy soknemzetiségű hadseregnek számított. Ehhez még párosult az általánosnak mondható jelenség, hogy a kommunista párt kisajátította, teljességgel a maga érdemének tudta be az illető országok antifasiszta mozgalmainak a létét. A háború utáni kommunista történelemszemlélet ferde tükre ezeket az előnyöket az abszolút jó és az abszolút rossz harcának átmitizált képében tárta az emberek elé. Ebben a történelemszemléletben a világháború nemzeti mozgalmai mind egy kalap alá kerültek, összemosódtak a köztük feszülő eltörölhetetlen ellentétek, a csetnik és az usztasa egyaránt fasisztát jelentett, Jasenovac, az usztasák szerbek elleni terrorjának színhelye a fasiszta terror emlékhelyévé lett, s ugyanígy beszéltek a csetnikek horvátok ellen elkövetett bűntényeiről. Mintha a térségben nem is folyt volna nemzetek közötti polgárháború, hanem csak a fasiszták és az antifasiszták közötti ideológia színezetű küzdelem. Ez az elkendőzés, szemet hunyás, a társadalmi szembenézéstől való elmenekülés a nyolcvanas években, sőt már azelőtt is bumerángként ütött vissza. Már a horvát-szerb háborút fölvezető médiakampányban alkalmazni kezdték az usztasa és a csetnik jelzőket, a harcok kitörésével pedig általánossá vált a médiában, hogy horvát oldalról csetnik bandáknak, szerb oldalról usztasáknak nevezzék az ellenséges katonaságot. A szerb televízió háborút fölvezető propaganda hadjárata a 90-ben és 91-ben másról sem szólt, mint az usztasák és a török hódítók szörnyű bűntetteiről. A harcok kitörésével az „ismétlődő történelem”, a szerb nép újabb kori genocídiuma lett a kizárólagos téma. Ezek a gondosan összeszerkesztett, sokkoló képsorok óriási hatással bírtak a szerbek háborúra való feltüzelésében.
A kommunista internacionalizmus jegyében föltámasztott soknemzetiségű állam, a rendszer ideológiai összeroppanása után, az elkövetett sorozatos hibák következtében a nacionalizmus áldozatává vált. Ezzel egy nagyszabású projektum vallott kudarcot. Jugoszláviát két az újkor hajnalán létesült, és évszázadokon át fennálló birodalom felbomlása után alakították ki nagyhatalmi döntéssel, a széteső birodalmak szélső területein. Az új államalakulat ugyanúgy soknemzetiségű volt, mint az előtte fennálló birodalmak voltak. Egy ponton azonban jelentős különbség mutatkozott köztük. Az új ország a kelet-európai és a nyugat-európai kultúrhagyomány ütközőpontján alakult ki, amelyben egyik kultúrelem sem élvezhetett integrációra vagy dominanciára képesítő többséget. Kulturális téren a Habsburg és az Oszmán birodalom egységesebbnek volt mondható, az előbbiben a keleti, az utóbbiban a nyugati elem akkora kisebbségben volt jelen, hogy más választása nem igazán lehetett, mint a kulturális hozzáidomulás. A Habsburg-birodalomban sokkal kisebb kulturális különbséget kellett áthidalnia a kölcsönös közeledésnek, mint Jugoszláviában. Ezt az államalakulatot kulturálisan a közép-kelet-európai alkultúra és a közép-európai alkultúra közötti különbség osztotta meg olyan arányban, hogy egyik sem reménykedhetett a másik integrálásában. Az Oszmán Birodalommal is hasonló a helyzet. Első látásra itt sokkal nagyobb ellentét húzódott, merthogy az iszlám és a pravoszláv kereszténység harcában Ázsia és Európa csapott össze. A vallás azonban a maga egyházi megnyilatkozásában csupán a kultúrhagyomány egyik összetevő eleme. Itt azt is el kell mondani, hogy a muzulmán vallás, a közhiedelemmel ellentétben, a más vallásúakkal szemben a kereszténységnél jóval toleránsabb, a krisztushitet és a judaizmust mint a Könyv vallásait, megtűri maga mellett. Ebből kifolyólag csak egy enyhébb vallási ellentétről beszélhetünk az Oszmán Birodalmon belül. Az ortodoxok a nagy egyházszakadás után gyűlöletesebb ellenfélnek tekintették a katolikusokat, mint a muzulmánokat. A katolicizmus terjeszkedésétől tartó pravoszlávok épp emiatt sok helyen szabadítókként élték meg a török hódítókat.
Azt is szem előtt kell tartani, hogy a birodalomeszmény jellege legalább olyan fontos kultúrateremtő erő, mint a vallás. Az Oszmán Birodalom kialakulásával az a különös helyzet állt elő, hogy vallásilag létrejött egy konfliktusgóc a muzulmán és a keresztény lakosság között, a birodalomeszmény tekintetében viszont éppen ellenkezőleg: az Oszmán Birodalom ráépülve annak intézményeire iszlamizált formában újjáteremtette a széthullott Bizánci Birodalmat. Az oszmán uralkodó Rum (vagyis Róma) szultánjának címezte magát. Ez az elnevezés tökéletesen kifejezi, hogy itt Bizánc iszlamizált újjáteremtéséről volt szó. Az Oszmán Birodalom ambivalens létezésében tehát kulturális téren az éles vallási ellentétet a birodalomeszmény egysége ellensúlyozta. A XIX. századig, a nemzeti mozgalmak nyugati hatásra történő jelentkezéséig nem is veszélyeztette a fölbomlás veszélye a birodalmat. Ezután azonban recsegve-ropogva omlott össze. A keresztény-muzulmán ellentétet ugyanis fölváltotta a XIX-XX. század szekuláris álvallásossága, valláspótléka: a nacionalizmus. A nacionalizmusnak az alapvető ismertetőjegye mindenütt a világon, hogy saját államot követel magának. Ezt a nemzetek formálta igényt nagyon nehezen vészelheti át épségben egy soknemzetiségű nagyállam. Bele is bukott mind a Habsburg, mind az Oszmán Birodalom És a délszláv államalakulatot is ez zilálta szét.
Jugoszláviával elbukott Európa egyetlen olyan politikai képződménye, amely a különböző kultúrhagyományú népességek közötti valós közeledést szolgálhatta volna, mintát adva a harmadik évezred globalizációs folyamatai számára. Ezért a mérhetetlen szellemi veszteségért nemcsak a jugoszláviai politikai cselekvők hibáztathatók, hanem a világpolitika cselekvői is, akik feladatuk mélypontján voltak a jugoszláv válság kezelésekor.
