A francia polgári forradalom, majd a 48-as forradalmak a feudalista viszonyok megszüntetésével megteremtették az ész uralomra juttatására alkalmas társadalmi föltételeket. A metafizikai gondolkodásmód elutasítása a vallás és az idealista filozófia fölött aratott győzelem révén az ideológiai kereteket is létrehozta. A társadalom háttérpozíciójába került egyház mindinkább elvilágiasodott, és a liturgiába, a rítusba menekült. Ezen számára kedvező feltételek közepette a tudományt szolgáló filozófia hozzáláthatott az ész kimondatlan uralmát hitelesítő új nézőpont társadalmi immanenciává tételéhez.
Magyarán a megszerzett társadalmi előtér-pozícióból megkezdhette az egyedek átnevelését modernista emberekké. Ehhez hathatós segítséget nyújtott az új hatalom, a polgári állam, amely a felvilágosodás eszményének a szellemében a felsőoktatás és az általános szintű oktatás támogatójává lépett elő. A felsőoktatási intézmények viszontszolgáltatása ezért a „nagylelkűségért” mindössze annak az óhajnak a beteljesítése volt, hogy az új nézetek előőrsi gárdáját kinevelje. Az általános szintű oktatásé pedig, hogy átlag- és kezdőszinten közvetítse a széles társadalmi rétegeknek az új látásmódot és gondolati fejlődésének meggyőzésre alkalmas eredményeit.
Hasonló volt a helyzet a középkorban is, csupán egy régi európai gyakorlatot kellett föleleveníteni. Az ősegyház kezdeti jelszavát, hogy minden embernek joga van a maga egyéni szeretetkapcsolatát kiépítenie az Istennel – joga a saját keresztény útjához – a középkori egyházi gyakorlat teljességgel megcáfolta. A tiltás ekkor is hallgatólagos társadalmi konszenzus ereA francia polgári forradalom, majd a 48-as forradalmak a feudalista viszonyok megszüntetésével megteremtették az ész uralomra juttatására alkalmas társadalmi föltételeket. A metafizikai gondolkodásmód elutasítása a vallás és az idealista filozófia fölött aratott győzelem révén az ideológiai kereteket is létrehozta. A társadalom háttérpozíciójába került egyház mindinkább elvilágiasodott, és a liturgiába, a rítusba menekült. Ezen számára kedvező feltételek közepette a tudományt szolgáló filozófia hozzáláthatott az ész kimondatlan uralmát hitelesítő új nézőpont társadalmi immanenciává tételéhez. dménye volt. A keresztény eszmény alapján, amely továbbra is a kezdeti jelszót tükrözte, a hívőnek nem csupán joga, hanem egyenesen kötelessége volt az egyéni buzgóság gyakorlása. De ha netalán „túlbuzgóságában” átlépte az egyházi ideológia tűrésküszöbét, például egy sajátos keresztény misztika vagy vallási látásmód „tévútjára” tévedve, vagyis ha túlságosan szabadon kezdte értelmezni a keresztény tanokat, akkor nagyon gyorsan megtapasztalhatta, hogy a másként gondolkodást tiltó hallgatólagos társadalmi konszenzus mennyire élő valóság. Azonnal kategorikus választás elé állíttatott: vagy visszavonja a nézeteit, vagy a máglya.
Az ész uralma, a modernitás hatalma megőrzése érdekében már nem alkalmazhatott ilyen barbár módszereket. A modernitás ellenreakciója „kulturált” válaszlépés. Ha valaki a szabad gondolkodás elvét követve netalán olyan nézőpontot kezd el hirdetni, amiben az ész uralma rá nézve veszélyt lát, akkor a modernitás önvédelme a következőképpen reagál: a szellemi delikvenst a háttérpozícióba száműzi, vagyis ha már birtokolja, akkor megfosztja attól a pozíciótól, amelyből szellemi hatást fejthet ki a társadalomra. Ha még nincs ilyen státusa, akkor csupán annyit kell elérnie az ész diktatúrája (ön)védelmének, hogy távol tartsa a társadalmi elismerés bármilyen formájától az uralmát veszélyeztető gondolkodást és gondolkodót. E csendőri küldetés elsődleges hordozói a tudás intézményesült szervei. A tudományos testületek és a szellemi teljesítmények kánona (az elfogadott és követendő mércének kikiáltott gondolkodás és az azt képviselő gondolkodók rangsora) lényegében ugyanazt a védelmezői szerepet töltik be, mint amelyet az egyházi dogmák és az azok fölött őrködő egyházi személyek, az apostolok földi utódainak nevezett püspökök töltöttek be a középkorban: gyökerükben kell kigyomlálniuk az „Úr vetéséből” az eretnek nézeteket.
A társadalmi immanencia igazi megteremtője, tömegessége folytán, mégis az iskolai hálózat. Itt ismét egy kísérteties hasonlóságra figyelhetünk fel a modernitás tudományos és a középkor vallásos világa között. A tudásban és a hitben magasabb szintre, egy nagyobb ismeretbeli vagy hitbeli autoritás rangjára emelkedni az átlagszinttől való elrugaszkodás. Ennek eszköze az egyházban az egyházi rendbe való fölszentelés, a tudományban a specializáció útjára való rálépés. Az egyházban a magasabb kompetencia megszerzését az egyházi rangban való fölemelkedés biztosítja, a tudomány világában ugyanezt a szerepet tölti be a szakosodásban való elmélyedés egészen a doktori szintig. Itt azonban egy lényeges eltérés mutatkozik a két szellemi struktúra között, a tudomány hierarchiája szétágazó irányban bontakozik ki, míg az egyházé egy piramisszerű építmény. Ez az eltérés valószínűleg az ész és az érzelem eltérő természetéből adódik: míg az észben való elmélyedés a részterületek világát tárja fel, addig az érzelemben való elmerülés az egységes alapot. Az említett különbség a szintek lényegi tartalmát nem, csak egymásra épülésük módját határozza meg. A szakosodás és az egyházi rend legalsó szintjeinek, a középiskolai oktatás tudásszintjének és a diakoniátus vallási rangjának a kompetenciája megfelelnek egymásnak. Szűkös tekintélye mindkettőt csupán arra jogosítja fel, hogy a felsőbb szintről érkezett eszmék közvetítője legyen az átlagtudás és az átlaghit felé, és hogy elvégezze az illetékességének megfelelő alacsonyabb rendű feladatokat. A középiskolai végzettségű a maga szakmájában, a diakónus a templomban és a közösségben. A felsőoktatási tudásszint képviselője és az áldozópap a közvetítésnek már a magasabb rendű feladatait kapják. Ők a tudás és a hit legmélyebb rétegeinek az átadói, vagy inkább megértői és megélői. Mivel ez a szint – főként a legalsóbb régióban – már nehezen érthető ismerethalmaz vagy nehezen teljesíthető hitkövetelmény, ezért a hierarchia harmadik lépcsőfokának „elérhetetlen szellemi magasságokban trónoló” képviselői a minta szerepét jelenítik meg. (A tudás és a hit átadása a második szinten tartózkodóknak, az adott tudományág szakembereinek és az áldozópapoknak a feladata.)
A pap a hitmegélés, a felsőoktatási diplomával rendelkező szakember a tudománymegértés megtestesítője. A tekintély csúcsai, a tudományok doktora cím és a püspöki rend az egyalapúvá tett társadalomban olümposzi magasságából néz le az alatta lévő szintekre. Az átlagszintről nézve – az átlagember vagy a hívő szemével – a doktor és a püspök a tudás és a hit olyan csúcsának a birtokosai, amit közönséges ésszel és egyszerű szívvel föl sem fogható. A megközelíthetetlenség glóriájával a fejükön ők a tudomány és a hit Olümposzának a lakói, akik szavuk prófétai erejével és tekintélyük királyi rangjával őrködnek a tudás és a hit tisztasága fölött. (Folytatjuk)
