Első pillantásra egyszerűnek tűnik Jódal Kálmán Agressiva című, rövidtörténeteket, rövid hangjátékokat és hosszabb elbeszéléseket sorjázó könyvében a teremtett világok képlete: adott a reális, valóságos, jobb híján „objektív”-ként leírható világ, és mellette létezik egy irreális, képzelt, a fantáziában létező világ, és e kettő, önnön leküzdhetetlen agresszivitásuk folytán egymásba hatol, és valamiféle harmadik, hallucinációs, narkotikus, vizionált, ennek ellenére érzékelt, a realitás attribútumaival felruházott világot teremt. Párhuzamos, de a transzgresszió állapotában lévő világokról van szó, nem ismeretlen narratíva, sőt, az irodalom minden műneme szívesen él vele, amióta létezik mese, és létezik mítosz.
Jódal Kálmán azonban könyvében elrugaszkodik a valóságot és a valóságon túlit egybejátszó poétikától, elbeszélője a reális és az irreális viszonyát nem megkülönböztethetőségük révén közelíti meg, a valóságsíkokat erőszakos és kényszerű egymásba hatolásuk nyomán sajátos, harmadik realitásként tapasztalt jelenvalóságként írja le.
Amikor Karinthy Frigyes arról számolt be, hogy álmában két macska volt, és játszott egymással, erre a „harmadik”, „objektívnak” tűnő valóságra utalt, amit a taoizmus egyik alapítója, az i. e. IV. században élt Csuang-ce úgy tapasztalt meg, hogy álmában pillangó volt, s felébredvén képtelen volt eldönteni, melyik a reális léte, Csuang-céé, aki tud a pillangóról, vagy a pillangóé, amely nem tud Csuang-céről. Jódal Kálmán a következőképpen írja le ezt az akár abszurdnak is tekinthető helyzetet: „Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.” Ettől fogva válik világossá, hogy az elbeszélő által megjelenített harmadik realitás nem köthető az abszurdhoz, nem teremtett, hanem önmagát megteremtő világ: az álom. Az álmok minden szereplője ugyanis mindig egyetlen személy, maga az álmodó. A személy, aki Jódal Kálmán novellájában rugdos valakit, voltaképpen azonos a rugdosottal. Egy másik szövegben Maugli Tarzánnak képzelte magát, végül a Tarzán szerepét játszó Weismüllerrel azonosult. Egyazon ego feloldódása, az identitások egymáson belüli sétálgatása teremti meg úgy az álmokat, úgy a Jódal Kálmán elbeszéléseinek érzékletesen ábrázolt, szürreális látomásokkal, az agresszió effektusaival telített, technicizált, telematikus, érzelmileg sivár, cyberpunk világát.
Az ábrázolt világ, amiből lepusztult metropoliszként, a múlt romjaiként emelkedik ki Újvidék, a Tarcal-hegyen létesített pionírtábor, a kilencvenes évek hozta szétszóratás földrajzi domborzata, voltaképpen mégsem térbeli, hanem tudati kiterjedésű. Jódal elbeszélője maga a makrokozmosz, és egyben ő ennek a makrokozmosznak minden eleme is, amelyek gyakran káoszként mutatkoznak, miközben fölötte vígan terül szét a bölcs napsugár, a Teremtő mosolya. Nem kevés meglepetést okoz, amikor a mentális képek tobzódása közepette a szövegalkotó tudat, a szétszóratásban is egy, váratlanul kijelenti: „ez nem én vagyok”.
A szövegteremtő Jódal Kálmán számára a technologizált világ minden adathordozója ihlető. Az áthallások, átemelések, utalások szövevényéből eleve nyilvánvaló, hogy klasszikus műveltségű, széles tájékozottságú szerzőről van szó, aki egyaránt járatos a még könyvekbe írott irodalomban és a szubkultúrák egyéb adatrögzítő technikák révén megörökített teljesítményeiben, zenében, képzőművészetben, filmben, videóban. A művészetek iránti érzékenységét az olvasó ömlesztve tapasztalja meg: delíriumos jelenetsorok révén, amelyekben az elbeszélő identitást vált, nemet cserél, és mentális élményéből pazar szemétdombot emel. Kultúrák, szubkultúrák, egók, identitások, perszónák, humanoidok és anyagok, testnedvek és ideológiák, létszerepek és a céltalan, tét nélküli lét XXI. századi szemétdombját, a szétszóratás metaforáját.
