Jódal Rózsa Gömblakók (1988) című, drámai párbeszédekben megírt könyvben találkoztam először a szerző felnőtteket megszólító írásával, és ma, visszatekintve látom, írásművészetének minden jellemzője már jelen volt ebben a formabontó, vagy talán éppen új nyomvonal felé törekvő regényében, amelyek rövid elbeszélő prózájában még karakterisztikusabban mutatkoznak meg: az elbeszélés feminin érzékenysége hatja át írásait. Újítás és hagyománytörés ez a hang: az elbeszélő művészet kezdettől fogva a férfiak privilégiumának számított: harcokról, csatákról, dicső múltról, nem létező fantazmagóriákról a férfiak regéltek, a nőknek meghagyták a dalolást, a családhoz fűződő lírai-prózai megszólalást, jobb esetben belepancsolhattak a költészetbe, de a történetmesélés hosszasan a férfi privilégiumának számított. Ezt a hagyományt természetesen nem Jódal Rózsa törte meg, viszont az ő elbeszélő művészetében a nőiség a legtermészetesebb alapvetés, a női szólam csupán ínycsiklandó zamat.
Minden egyéb a letaglózó valóság nemes kőnyomata. Az irodalomkritika óvatos lapátcsapásokkal igyekszik a feminin, sőt feminista próza karámjába terelni Jódal Rózsa prózáját, Stigma című elbeszéléskötetével egyetemben, elébe édesanyját, Börcsök Erzsébetet, mögéje, mondjuk, Lovas Ildikót helyezvén. Ez a genre tipológia nem a legfontosabb, ám meghatározó. Leginkább talán abból a szempontból, hogy noha Jódal Rózsa nem folyton önnön nemét tematizálja, bár a Stigma éppenséggel a női sorsok keserédes panoptikuma, viszont a nem nőközpontú írásaiban is a feminin beleérzés finom lírájával, érzékeny részletgazdagságával szól a jelen szociálisan, kulturálisan, antropológiailag, nyelvileg behatárolt világáról.
Jódal Rózsa Kosssssava című novellagyűjteményének első és utolsó szövege az írónő Versec-képét jeleníti meg, mintegy keretbe foglalja a közbeeső novellákat. A gyermekkor Versece megtartó, bensőséges hangulatú város, ahol – miként a tündérmesékben – rettenetes bűnöket követnek el emberek emberek ellen, az esperesnek minden körmét kitépték vallatása során, a németeket lágerekbe deportálták, másokkal még a városban végeztek, volt, akit az utcán erőszakoltak meg. Az otthonos város megtelt bűnnel, bűnrészességgel, mulasztással és tévedéssel, a gazság és az irgalom nélküliség kiszorította a polgárokat a városból, lakói elhagyták, szétszóródtak a világban, a valamikori Urbanen Gasse Moša Pijade nevét kapta, a magyar gyerekek nyelvet cseréltek, az anyanyelvükön bemagolt verseket nem értették, miként azt sem, amit magyarul kérdeztek tőlük. Miként Herceg János mondta erre vonatkozóan, módosult a világ. Jódal Rózsa városképe sokkal kíméletlenebb: szerinte a városban a lelketlenség lett a bűn bére.
A novellák tanulsága szerint a Bűn és a Rossz nem csupán a várost ülte meg, hanem nemzedékeken áthagyományozódva a régió – a volt Jugoszlávia – jövőbeli sorsát is meghatározta. A kötet kiemelkedő novellája (Tűz, váratlanul) móriczi tragikummal és tömörséggel beszéli el egy család összeomlását a háború – ez már a kilencvenes évek elejének polgárháborúja – közeledte alatt. A feszes szerkezetű novella bőség és gazdagság ígéretével indul, de folyton a háttérben oson a gonosz, árnyéka rávetül a família terveire és tetteire. A család minden módon igyekszik kizárni világából a fenyegetést, de az megállíthatatlanul minden családtagot megmételyez, majd katasztrofális gyorsasággal porba sújtja a famíliát. A családtörténetek Jódal Rózsánál soha nem érnek jó véget. Az Egy tökéletesen bekerített ház is családtörténet, egy kültelek urbanizálódása és egy család leépülő élete fut benne párhuzamosan, vagyis inkább egymással szemben, mert ahogy szaporodnak az épületek a telkeken, úgy gyülemlik a lakókban a gonoszság, a félelem, a gyűlölet, ami a teljes elidegenülésen át a realitást feldolgozni képtelen tudatállapothoz, az önpusztító őrülethez vezet.
Jódal Rózsa nem ragaszkodik a hagyományos novellaszerkezethez, szívesen drámai jellegűre igazítja elbeszélését, monologizáló előadását szinte rendezői utasítások mentén bontja ki, a zaklatott monológot gyakran hangeffektusokkal párnázza körül.
Nem idegen a szerzőtől az aprózó, figyelmes, szenvtelen leltár (Tárgyak, növények, emberek), ám a tényszerűség mögött nyomban érezhető a leltárba vett dolgok elhagyatottságának súlya, a vibráló előkészítést követően a történeten átüt a tragédia nyomasztó felismerése, amit hagyományos novellazárlat tesz egyértelművé.
Az elbeszéléseket minduntalan belengi a Rossz, a Pusztulás, a Romlás, a Nyomor. Nem valamiféle transzcendens gonosz szellem vagy rontás, bár ilyen utalás is olvasható a bajt hozó ónix fülbevalók kapcsán, de a bajokat ott sem a nagymama ékszerei idézik elő, hanem a körülmények (Fekete. Fekete ónix fülbevaló. Fekete mágia. Fekete élet. Fekete lélek. Sötét van.). A Rossz sokkal közvetlenebb alakot ölt, olyat, mint a munkanélküliség, a szegénység, a betegség, és mindezek koronájaként: a háború. Az elbeszélések közvetlenül kommunikálnak megírásuk idejével, az ezredforduló előtti évtizeddel. Jelentős részben a szolgalelkűség, a megalázkodás, a félelem, a kiszolgáltatottság bukkan föl a szereplők magatartásában, meg a manipulálhatóság, egészen a kíméletlenül fájó kafkai látomás mélységéig hatol ennek ábrázolásában a Sor, végtelen című remek drámai monológban. Jódal Rózsa novellavilágában a Rossz uralkodik, dekorációja a mocsok, emberek helyett kutyák – kiszolgáltatottak és kitartottak – uralják az emberek városát.
A könyvbe foglalt történetek akár dokumentumként is kezelhetők lennének, úgy, mint a kisemmizettség és megalázkodás, a nyomor, a pusztulás és önpusztítás forgatókönyve, vagy az inflációs, háborús évek megélésének naplója. Ahogy egyre tragikusabbá válnak az elbeszélt körülmények és következmények, úgy bomlik fel az elbeszélés fegyelmezettsége (Temetés), eluralkodik benne az expresszionista túlhangsúlyozás, feltorlódnak a nyomatékos ismétlések, a nyers képek, az idézések, már-már ordítóan zaklatottá válik az előadás, ami a kaotikus látszaton túl voltaképpen egy alaposan kidolgozott dokumentumfilm forgatókönyve is lehetne, a szuggesztív képek éles vágások mentén összefűzött sorozata komplex vizuális, narratív és hangzó műként áll össze a szöveg olvasása során.
Ahol nem a társadalom, nem a politika, nem a történelem sodorja tehetetlen helyzetbe az embereket, ott előrehaladott életkora, illetve betegsége által válik kiszolgáltatottá az egyén (Kétszemélyes házioltár). Az ideiglenes tudatvesztéssel, a múltat a jelennel egybejátszó emlékfragmentumokkal, emlékezetkihagyással küszködők eleve szánni való személyes világát megjelenítő elbeszélésben a fokozás és gyorsítás, a történések fölpörgetése révén apokaliptikus vízióvá növekszik az egymásra utalt két idős, félvak asszony egymást támogató viaskodása, hogy végül a végső pusztulás látomása akár valóságként is tárgyiasulhasson, az olvasón múlik, a sejtelmes novellazárlatokat megtartja-e a realitás terepén – azt hiszem, az írónő ezt szeretné inkább –, vagy elfogadja az akár rejtélyesnek, misztikusnak tűnő megoldás-lehetőséget, és kimenekül a valóságból. Borzongatón sejtelmes a kifosztott, megbecstelenített nagyáruházban forgató dokumentumfilmes csoport története (Üveg. Csak üvegből voltak), ami egyszerre jeleníti meg a forgatás menetét és a felvételezett terepet, kis- és nagytotálokat, kocsizásokat, snitteket, amit gazdag verbális és zajjellegű hanganyag, zajok, zörejek, visszhangzó csarnok echója tesz élményszerűvé. A hiperrealista dokumentarizmust szürreális látomásba fordító elbeszélői eljárás is gyakran megjelenik a kötetben.
Jódal Rózsa novellái hangsúlyosan auditív jellegűek, a narrációt zajokkal, a hangképzés nem nyelvi alakzataival, dalokkal, hangutánzó szavakkal elegyíti, s ez a szavak szintjén megnyilvánuló zeneiség az elbeszélés expresszív erejét erősíti. A torlódó, ismétlődő, nyomatékosító fonémákat a grafémák szintjén is igyekszik visszaadni, hangjelölő írásmódja leginkább a hangutánzó szavakban érvényesül – kötetének címében is a Kossava, a Bánátban Délről fújó szél elnevezése öt s betűvel „bélelve” szerepel a borítón, de egyik elbeszélésének címe pl. ennyi: Sssss. Pssssszt! – s betűből minkét szóban öt grafémával nyomatékosítva! A fonetikus írásmódnak ezen kívül nincsen különösebb szerepe a novellákban, kivéve a Kétszemélyes házioltárszöveget, ahol kiemelt fontosságú a két szereplő társadalmi rangjának szóbeli megnyilvánulásuk révén történő eltávolítása, az „elveszett” és a „soha meg nem szerzett” rang elkülönítése, hogy a nyelvjárás és az irodalmi nyelv ütköztetése annak felismerésében egyesüljön, hogy a hangsúlyozott különbségek az élet végső állomását illetően banálisan semmis értékűek. Miként bármi e világon szerzett vagy szerzettnek vélt kiváltság.
Jódal Rózsa világszemléletében az ember nem veheti önkezébe sorsának irányítását. Legtöbb, amit tehet, hogy méltóságteljesen engedi el magától a világot. Abban az időszeletben viszont, amit a Kosssssava című novelláskötetében oly intenzív erővel ábrázol, az embereknek ez a lehetőség is ritkán adatik meg.
