Micsoda remek mesekönyveket kaptunk ajándékba gyermekkorunk ünnepein! Többre, könyvre, mesére akár még emlékezhetünk is, jól elszórakoztattak bennünket. Így volt ez az utóbbi kétszáz évben, attól fogva, hogy a népmeséket a gyermeki képzelethez, elvárásokhoz, a kor ízléséhez igazította az írók pennája. Korábban viszont – és akár manapság is, nem a gyermekolvasmánnyá szelídített szövegváltozatokban – a (nép)mese a lét (filozófiai) kérdéseire adott (epikai) válaszként fogalmazódott meg. A mesemondó az elbeszélt történet révén az életre készítette fel ifjú hallgatóit, az idősebbeknek viszont tanulságként hozta elő a történéseket.
Az európai mesekutatás régtől igyekszik visszahámozni a mesére rakodott hordalék alól a hiteles szövegváltozatokat, amelyek száma akár korlátlan is lehet, hiszen a mese létmódját éppen a változatokban megjelenés határozza meg. Léteznek már kontinens-szintű, ugyanakkor nemzeti jellegű mesetipológiák, gyűjtések, elemzések, a ma született kutatónak van miből kiindulnia, nem kell feltétlenül hangfelvevővel járnia az eldugott településeket, hogy egy-egy folkszöveget rögzítsen.
A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán, az Irodalmi, Kommunikációs és Kulturális Antropológiai Tanszék, valamint az Alkalmazott Narratológiai Műhely kutatói és oktatói felfigyeltek arra, hogy a Kárpát-medence népei (magyarok, románok, svábok, szászok, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, cigányok) népmesekincse részben kilóg az európai tipológiából, a kontinentális átfedések mellett, saját, belső egybefonódás szálait mutatja. Bálint Péter tanszékvezető úgy is tekint erre a kárpát-medencei mesekincsre, mint egymás és egymásra hatás tekintetében egységes korpuszra, ami nem csak nemzedékeken, hanem társnépeken keresztül hagyományozódott át. A multietnikus közösségekben gyűjtött meséket hermeneutikai szempontból vizsgálják a projektumhoz csatlakozott kutatók, akiknek meggyőződése, hogy a mesék és a hozzájuk tartozó folknarratívák nem igazán esztétikai-szépirodalmi alkotásként egzisztálnak, hanem a mai olvasó számára is a filozófia, a metafizika és az ezotéria által kínált választási lehetőségek alapkérdéseit járják körül. A témával intenzíven foglalkozó kutató tudósok munkáit Bálint Péter szerkesztette magyar, angol és német nyelvű kötetbe, A többes azonossága címmel.
A kötet egyik szerzője, Biczó Gábor egyenesen rámutat, a mese legkevésbé se szórakoztató műfaj, hanem a „mit jelent, hogy vagyunk”, és a „mit jelent, hogy nem vagyunk” egzisztenciális alapkérdésének szemléletes felvetése, ami során a mesehallgató életsémát választhat, önnön maga meggyőződése szerint állhat a választás elé. A mese gondolkodásmód – állítja, szerinte „a mesei gondolkodás, ez a komplex világértelmezést felmutatni képes sajátos szemléletmód, sok más probléma mellett az emberi lét alapkérdéseit érzékenyen és módszeresen értelmező műfaj […] az egzisztenciális öntapasztalás kitüntetett helye.”
A kötetet szerkesztő Bálint Péter egyik tanulmányában említi, hogy Montaigne szellemében bizton állítható, hogy filozofálni nem egyéb, mint megtanulni meghalni. A többes azonossága kötet jószerével, viszont nem kizárólag a népmese ebbéli erejét, az önmagunk megvalósítását és a kényszerű abbamaradást árkoló szakadékot áthidaló narratívát járja körül multidiszciplináris eszközeivel, hanem – a folytatás ígéretével – azt igyekszik tudatosítani, hogy a mese a megértés útjának interaktív megjelenítése, a sorsválasztás nem didaktikus, hanem (természetesen rövidre is zárt) alternatívákat kínáló eszköze. A létre nevelés verbális eszközeinek távolról átörökített módozata.
