I.
Az átható pillantás nemcsak az egyedi, hozzánk tartozó másikat láthatja meg a nőben vagy a férfiban, hanem az általánost is: az örök nőt és az örök férfit. A fátyol föllebbenése bármikor végbemehet, elég hozzá egy akaratlan mozdulat. A mozdulat látványa szabad utat enged a tekintetnek az egyedin túli meglátására. A nem mindennapi látvány a csodálatoson kívül a rettenetest is magában hordozza. Az örök nőt vagy az örök férfit meglátni ámulatba ejtő és félelmetes.
II.
Az általánosba betekintetni a megszokott, töredezett, mozaikszerű látásmód föladásával lehetséges. A látvány azért ámulatba ejtő és félelmetes, mert amikor túllépünk a hétköznapi látásmódon, ugyanabban a pillanatban összeomlik a világ. A semmibe zuhan a létezés megszokott rendje az általánost látó pillantás előtt.
Az egységtapasztalatot tükröző, általánosító kitekintésben minden egyedileg meglátottban az azonos, az egyetlen tükröződik vissza.
III.
A szerelemben és a szexualitásban egy született kettősség, a nemi különbség szélsőséges kettőssége és két személy kapcsolódik össze. Egységükben mindvégig megőrződik a kettősség. Ennek köszönhetően a megvalósult egység mindig túlmutat önmagán. Túllépve önmagán kinyílik a másmilyen ismeretlenje felé, s a másmilyen az emberi szemlélet számára sohasem csak ámulatba ejtő, hanem ugyanakkor rettenetes is. A szerelmet viszont, úgy tűnik, senki sem érzi rettenetesnek. A szerelembe esett ember a másmilyennek csupán az egyik oldalát érzékeli: a káprázatost. Mintha a szerelem érzésében egy elsöprő akarat munkálkodna, amely pusztán az egyik oldalt, a szépet és a jót kívánná látni. Ennek az akaratnak nemcsak a szándéka, hanem a megvalósításhoz elegendő mágikus hatalma is megvan, hiszen amíg a szerelemérzet tart, addig minden különösebb erőfeszítés nélkül kielégítheti ebbéli vágyát. A szerelembe esett a másikban önmaga másik felét látja, de mindig egyoldalúan, a káprázat bűvkörében. A másmilyen csak annyira lehet káprázatos, mint amennyire rettenetes is. Az ember azonban egységből kiszakadt akaratának mágikus hatalmára hagyatkozva úgy döntött, hogy szerelme tárgyában egyoldalúan csak a káprázatost lássa.
Az erósz testies változatában, a szexualitásban a borzadállyal eltöltő állatias erőnek, az ösztönök irányíthatatlan hatalmának és az élvezet, a kielégülés bódító érzetének, egyszóval a kettősségnek sokkal inkább tudatában van az ember. Az ösztönök hatalmának letagadhatatlan jelenléte miatt az egyoldalú szemléletmódot választó gondolkodó lény a szexualitást egy alantas, hozzá méltatlan kényszernek is megélheti. Az ekként szemlélődő szerencsétlenül fölosztja a másmilyent: a lelkinek, vagyis a plátói szerelemnek tulajdonítja annak káprázatos, és a testinek, vagyis a szexualitásnak annak a rettenetes, elborzasztó oldalát.
Az egészséges látásmód alapfeltétele, hogy az ember a másmilyen tapasztalatát – mint káprázatost és vonzót, elborzasztót és rettenetest – ne ossza fel a testi és a lelki tartalmak világa között.
